Eredetileg úgy terveztem, hogy írok a tizenkét dologról tizenkét bejegyzést, mert adja magát, hogy ezt tegyem, de akkor még nem olvastam el a könyvet. Azóta elolvastam, és tudod mit? Nem írok tizenkét bejegyzést, hanem azt mondom, vedd meg, olvasd el, mert nem drága, és nem hosszú, de én kötelezővé tenném minden keresztény párnak, akik házasságkötést fontolgatnak. Igen, kötelezővé.

Ha rajtam múlna, addig nem engedném, hogy összeházasodjanak, amíg ezt a könyvet kívülről, töviről hegyire be nem biflázzák. Amíg meg nem értik, hogy a házasság nem egy amerikai-kanadai-magyar romantikus kalandfilm. Nem egy hollywoodi nyál-prdoukció. Nem probléma és nehézségmentes övezet. Nem teljesítendő feladat. Nem maga a fenékig tejföl, vagy a meghatározhatatlanul eszeveszettül mélységes gyönyör.

A házasság maga a realitás. Tudjátok, bennem van egy alapvető ellenszenv az olyan nevekkel és fogalmakkal kapcsolatban, akikről, amikről olyan emberektől hallottam sokat, akikkel szemben van bennem egy alapvető ellenszenv. A Viskót például pont ezért nem olvastam el még mai napig sem. Philip Yancey is azért váratott magára olyan sokat, mert azt hittem, valami újabb amerikai nyálgép. Tévedtem. Gary Chapmen-ről sem volt túl pozitív a véleményem, mert azok, akiktől sokat hallottam Champan-ről, nem éppen a kedvenc embertípusomhoz tartoznak. Többnyire érzelgősek és ebből kifolyólag hajlamosak a teátrális kifejezésmódokra, amit hétköznapi megnevezéssel képmutatásnak nevezünk.

Azt gondoltam, a házasság van annyira kemény terep, hogy hagyjuk a nyál-szöveget, és nézzük inkább a realitást, amolyan csernusdoki-módszerrel. Örülök, hogy rászántam magam, hogy elkezdjek Chapman-t olvasni. Minden ilyen pozitív csalódás rádöbbent, hogy mennyire értelmezés kérdése egy szerző, egy könyv, egy szöveg.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2013. július 7.