Többarcú szocialista Janus állt tehát előttem, képviselve a tudós visszavonultságot és a teremtő kezdeményezést, az olvasás termékeny csendjét és a szórakozás áradó örömét. Karl Marx teljesen elbűvölt. Oroszlán volt, szfinx, napkitörés. Hatalmas homloka a gondolat bevehetetlen tornyaként emelkedett ki egy ezüstszövésű felhőből. Rendkívül éles tekintete az esetleges ellenfelet az egész szobában nyomon követte, hogy porrá zúzza. Bajszának vonala elvette a mosoly illúzióját, ámbár annak idején, Londonban a nagy gondolkodó középszerű lakásában bizonyára mosolyogva fogadott olyan illusztris vendégeket, mint Lev Tofsztoj és Elisée Reclus, akik aztán úgy távoztak, hogy nem hallották az álnok udvariasság egyetlen szavát sem. Ehhez a korszakhoz tartozott Jules Guesde és Jaurés, egyik melankóliája, a másik humanizmusa révén. Kari Marx az időn felül állt. Volt benne valami lerombolhatatlan, s ez a valami kővé válva annak bizonyosságát fejezte ki, hogy igaza van. Gyermek-álmaim fölött ez a dialektikus összetételű csoport virrasztott. A Pere-Lachaise temetőt előbb ismertem meg, mint a Télapót. Mivel Párizsban szüleim nem tudtak kire hagyni, már ötéves koromban velük mentem a kommunárdok falához vivő zarándokútjukon. Itt adtak egymásnak hagyományosan találkozót a forradalmi felvonulások résztevői. Láttam ezt a falat hóval borítva és napfényben úszva, sárban és virágok özönében.

Ez volt a világ vége, a gát, amelyen a virágok és zászlók vörös tajtékjával megtörtek az emberhullámok. Meg kellett tanulnom, hogy jól viselkedjek, órákon keresztül elüldögéljek az emelvény lábánál, míg fejem fölött elvonultak a viharos, nyomort és zászlókat megremegtető, lebegtető szónoklatok. A vadrózsával benőtt mezőn számtalan arc magasodott előttem: hallgatták gyötrelmeik sorjázását és könnyeztek. Aztán a hangok elcsitultak. A csendborította mező egyik szélétől a másikig szél duzzasztotta a zászlórudak vörös nyelvét. Morajlott a föld, majd egy befejezetlen forradalom panaszaként felzúgott: „Föl, föl, ti rabjai a földnek…” A különös ének villámokat szórt. és nagy reményeket görgetett, anélkül, hogy valaha is eljutott volna az örömig. Tagadással vegyített imaféle töltötte meg a szemeket. Az Internacionálé himnikus lassúsággal hullámzott felettünk.

A szocializmus a székesegyházak gótikus korát élte. Vallás volt, s mint minden vallás, kezdetben kizárt mindenki mást. Nem gazdasági rendszerről volt itt szó – hiszen én sem ismertem több marxistát, aki olvasta Karl Marx műveit, mint ahány katolikust, aki Aquinói Szent Tamás Summa Theologiae-ját -, hanem hitről: az ember lényegében jó, bár nem volt az mindig, s végre kezébe vette saját üdvösségének nagy ügyét. Jaurés és Julies Guesde olyan tiszteletet élveztek, mint az egyházatyák; Karl Marx, a száműzött proletárok Mózese segítet, hogy kivonuljunk a megalkuvás és alávetettség egyiptomi rabságából. Marx ugyan már régen eltűnt a Temze ködében, gondolata azonban továbbra ís kísért minket, s ellenállhatatlan erővel visz előre az általa megjövendölt megbékélt világ felé. Nemcsak a hit közössége tett minket testvérré, hanem a könyörtelen évezredek végeláthatatlan emberi gyötrelme is. A hagyományos vallásokban is testvérek az emberek.

A mi testvériségünk mégis egészen más volt. A hagyományos vallások szerint az embereknek van egy közös atyjuk; a mi vallásunk nem ismert ilyen létezőt. A mi őszinte és nagyon mély testvériségünk árvák közössége volt. Kétségtelenül ezért használták a testvér helyett inkább az elvtárs megszólítást. Új hit volt ez, egy új egyház, aminek apám volt legfiatalabb és legtehetségesebb papja. Anyja annak idején a „Louis-Oscar” kettős nevet adta neki, elvtársai azonban, nem tudom miért, egyszerűen Ludovic néven szólították. Talán azért, mert ez a hajdanvolt regényes név nagyon is jól illett meditatív alkatához, korai kopaszságához, cvikkeréhez és rövidlátó tekintetéhez, amiért is gyakran túltöltötte a már színültig telt kávéscsészét. A különféle bizottságokban feltétlenül szükség volt rá: azonnal megfejtette egy politikai információ igazi jelentését, helyben meg tudta fogalmazni egy-egy elemzést, jegyzőkönyvet vagy cikket.

Villámgyorsan gondolkodott, emlékezete pedig valóságos archívum volt. bármily hihetetlenül hangzik is, képes volt arra, hogy felsorolja Franciaország 600 választókerületét, mégpedig a két fordulóval megválasztottak szavazatainak számával. Bárhol ütöttük is fel a lexikont, mindenkinek meg tudta mondani születési évét és halála évét. Emlékezete alapján írta valamennyi könyvét, pedig azok tele voltak idézetekkel és különféle utalásokkal. Jegyzet nélkül beszélt a gyűléseken, sőt a nemzetgyűlésben is: olykor kicsit hosszan, szigorúan szabályos mondatokban, érzelemmel és iróniával kevert, sokak számára szokatlan hangon – míg csak le nem kopogta a bronzkalapács gyötrelmes galoppja. A képviselőházban az ő feladata volt, hogy az emelvényen csoportja nevében üdvözölje a beiktatott minisztereket; nos, ezt a keresztséget a csúfondáros pofonok sokaságának kíséretében szolgáltatta ki.

Létrehozva 2013. január 31.