A közéletben annyit beszélt, hogy otthon szinte semmit sem mondott. Reggel korán ment el, este későn ért haza. Ilyenkor egyedül vacsorázott. Étrendje soha nem változott: keménytojás salátával, sült krumpli és mogyoró. Ezt szórakozottan roppantotta szét foga között, miközben tekintete már egy gondolat vonalát követte, vagy a tányérja mellett négyrét hajtva odahelyezett újságra siklott. Szó nélkül, szinte lábujjhegyen mentem át a szobán, megkerülve – a család félénk elnevezése szerint – az intellektuális összeszedettségnek ezt a nagyszabású műalkotását. Némán, szerető tekintettel kísért. Nyáron időnként szükségét érezte, hogy szülőfaluja levegőjéből szippantson. Érkezése után azonnal vállára vetett bottal, kezében friss falevéllel kibélelt fonott kosárral halászni indult. Káka és vadul burjánzó gaz között kis folyócska kanyarodott a falu szélén. Nem annyira halfogásra alkalmas, mint inkább árnyékos helyet kerestünk.

Apám vízbe dobta a zsinórt, cigarettát sodort; mivel ennek papírja lassabban égett, mint a dohány, szája sarkában egy égett papírdarabka maradt. Hanyatt fekve kinyújtózott egy fa tövében és sapkáját orrára húzva megbízott, ügyeljek a parafadugóra (ami persze nem merült le túl gyakran), aztán keltsem föl, ha fogtunk valamit. A ciripelő réten töltött egyórányi nyirkos tétlenség után szépen hazamentünk. Kosarunk mélyén egy vagy két halacska ugrándozott. Nagynéném megsütötte, miközben jókat kacagott a gazdag halászzsákmányon. Az asztalnál a már ismert belfortaines-i társalgás folyt: a helység íratlan szabálya szerint negyedóránként egy szó, mégpedig oly gondosan megválasztva, hogy az senkit se kötelezzen válaszra. A családfő jelenléte, egyre növekvő szónoki és politikai hírneve szótlanságban tartott mindnyájunkat. Ezenkívül bölcsek is voltunk, ismerve anyjától örökölt gyors válaszadási képességét.

Telve voltunk szeretettel, mint a tűzre töltött ágyúk, amelyeket senki sem mer elsütni. A trappisták beszédesebbek, mint mi voltunk. Nem mondtunk semmit, mivel a szavak teljesen haszontalannak tűntek: szó nélkül jobban megértettük egymást. Amikor nagybátyám ennyit megengedett magának: „Hát hogy s mint, arrafelé?”, ez a személytelen kérdés magában foglalta a múltat, a jelent és a jövőt, és érthető aggodalmának adott hangot. Ez a „hát hogy s mint, arrafelé?” tapintatos érdeklődését fejezte ki bátyja sorsa iránt, aki „arrafelé”, azaz Párizsban vitézkedik. Az így megkérdezett, egy fintorral fejezte ki egyrészt mérsékelt elégedettségét, másrészt a politikára vonatkozó szkepticizmusát. A család végeredményben soha nem volt eléggé biztos abban, hogy jól vagy rosszul mennek a dolgok.Amikor – a hagyományoknak megfelelően – átjött néhány szomszéd, hogy velünk fogyassza el az áfonya vagy rebarbaralepényt, meg a délutáni kávét, apám teljesen kicserélődött. Különben kiismerhetetlen arcát beragyogta a lelkesedés, hogy most valamit megmagyarázhat, valamiről meg kell győznie hallgatóságát. Szép keze is részt vett az előadásban: vagy az asztal sarkát ütögette, vagy mutatóujjával fenyegette az ellenséges elméletet. Kissé behúzott nyakkal ült, nem annyira érveket fontolgatva, mint inkább ugrásra készen.

Egyszerű hallgatóságát legalább olyan hévvel akarta meghódítani, mintha a törvényhozó nemzetgyűléstől akart volna valamiféle szavazást kicsikarni. Teljesen el voltunk képedve, hogy tud egy ennyire nyugodt és zárkózott lény hirtelen ilyen erővel föllépni és ekkora szenvedéllyel előadni. Olyannak láttuk, amilyen valójában volt, amilyenné – távol szeretteitől – a politika tette őt. Megértettük, hogy nem hozzánk, hanem egy eszméhez tartozik, s sejtettük, hogy ez a politika soha többé nem engedi ki a markából.

A végsőkig független volt, soha nem vezette semmi anyagias számítás. Jóllehet köztudomású volt, mégis nehezére esett, hogy az elbocsátását követő évek nyomorát felidézze. Ha a háború nem űzte volna el legelső kis lakásából, ez lett volna számára a végállomás.

Hétköznapjainkba ritkán szólt bele, s általában az is csak annyiból állt, hogy bejelentette: semmibe se szól bele. Egyszer azonban mégis megtörtént, amikor visszavitette anyámmal az üzletbe a karácsonyi ajándéknak szánt ólomkatonákat, s kicseréltette valami villannyal működő kultúrjátékra. Szocialistaként nem ismerte el az erőviszonyokra épült társadalmakat. Nálunk nem volt található egyetlen katona sem. Gyermekkorom egyik nagy meglepetése lett, amikor meghallottam, hogy Szovjet-Oroszországnak van reguláris, hierarchikusan szervezett, egyenruhás hadserege. Hát ott is olyan borúlátón tekintenek az emberi természetre, hogy katonákat tartanak? Nem. Csak arról van szó, hogy védekezniük kell a rossz bekerítő hadmozdulatai ellen. Különben a szovjet hadsereget Vörös Hadsereg néven szokták emlegetni. Úgy képzeltem, hogy a hadsereg valóban vörösre van festve, ez különbözteti meg a többitől.

Létrehozva 2013. január 31.