Mint már mondtam, Isten nem létezett. Nemlétezésének azonban különféle módozatai voltak.

Azok számára, akik szívesen osztogatták „az Isten nemléte tizenkét bizonyítékát” felsoroló régi könyvecskéket – ez héttel több ellenérv volt, mint az apologéták általában felsorolt öt bizonyítéka -, tehát ezek számára az „isten” névvel jelölt képzeletbeli figura egyszerűen a papok kitalációja volt, a dolgok láncolatához önkényesen hozzáadott fogalom, a természetről szóló prédikáció vége előtt egy gyerekes „Na, ebből elég!” kiáltás. A papokat különben nagy fekete kalapjukról lehetett fölismerni.

Kicsit meg voltak lepődve, hogy egy olyan ember, mint Robespierre, aki maga volt a megtestesült forradalmi szellem, oly gyakran hivatkozik egy „Legfőbb Lényre”, és ez mintha némely ponton emlékeztetne az eltörölt vallások Teremtőjére. Talán pontosan azért hordta magában ezt az abszolútum-igényt, mert ez késztette arra, hogy művét lezárja a veszélyesen nyitvahagyott ég oldaláról: egy névtelen Lényt állított oda, valami olyasfélét, mint a pogány ókor „Nagy Létezője”, aki valamiképp a természetes világrend csúcsán foglal helyet, de nincsenek meghatározható tulajdonságai, s nem visel a világért semmiféle felelősséget. Egyszóval az első csoport így magyarázta Robespierre deizmusát.

Mások szemében Isten léte nemhogy nem valószínű, de egyenesen megengedhetetlen. Ez a mindenek eredetéhez helyezett lény eredendő egyenlőtlenséget hozott létre a teremtő és a teremtmények között, eleve kizárt minden vitát, lehetetlenné tett minden párbeszédet. A teremtő tett egy bizonyos formát ad át a teremtményeknek, s ezzel a formával együtt a törvények határozzák meg létének kereteit. A szóban forgó ellenzékiek képtelenek voltak elfogadni olyan törvényeket, amelyeket előzőleg nem vitathattak meg. A dolgok összességét a véletlen működésének tulajdonították, márpedig a véletlennel szemben nem voltak követelményeik. Ezenfelül, amit a véletlen hozott össze, azt egy mindenhatóság engedélye és mindenféle kihágás veszélye nélkül meg is lehet változtatni. Eleve elutasították az a priori fogalmát: állandó – mint gyűléseken mondják – „előzetes kérdéseket” vetettek föl.

Sokak szerint a vallás nem más, mint a megismerés primitív formája, ami visszavonul a világosság előrehaladásával. Az első emberek, nem tudván megmagyarázni a természeti jelenségeket, ezek létrejöttét természetfeletti lényeknek tulajdonították, s általuk akartak maguknak valami kegyet elnyerni. „Isten” mindent összevetve nem volt más, mint sűrített kivetítése mindannak, amit nem ismertek. Minél többet tud az ember, annál kevésbé hisz. Világos volt, hogy a vallások területe olyan mértékben szűkül, amilyen mértékben a tudományoké tágul. A vallás azonnal meg fog szűnni, mihelyst a tudomány mindent meg fog magyarázni. Akik ezt a véleményt osztották, nem vallották be, hogy a már megmagyarázott dolgoknak még több magyarázatra van szükségük, mint a többinek. A szükségszerűséggel kapcsolatban ezekhez az elméleti ellenvetésekhez járult az ártatlanok szenvedésének és az Egyház tökéletlenségeinek ténye: magának a szükségszerűségnek a kérdése azonban csak ritkán vetődött fel.

Az antiklerikalizmusnak nem jutott fontosabb szerep, mint a század elején. Az Egyház és az Állam szétválasztása a szembenálló feleket is szétválasztotta; más csatatéren találkozva ismerték meg jobban egymást. Különben is egyes kis keresztény csoportok szakítottak a hagyománnyal, amely hosszú időn át a jobboldalon tartotta őket, demokratáknak mondták magukat, s törekedtek azzá is válni. Rokonszenvesnek tartottuk őket, de nem vettük őket túlságosan komolyan. A második moszkvai kongresszuson egy holland delegátus óriási derültséget keltett, amikor – már nem tudom, milyen posztra – egy „keresztény-kommunista” jelöltet javasok. A kongresszus, miután jót derült az ellentmondó fogalmakon, egyszerűen tovább folytatta munkáját, apám meg. aki egy csöppet sem volt szektás, jegyzetfüzetébe azt írta, hogy a holland tréfa kicsit erős volt. Szemünkben egyszerűen lehetetlennek látszott, hogy pápai megnyilatkozások által irányított tanítóhivatalnak alávetett emberek, akiknek gyónniuk kell (az önkritika akkor még nem szerepelt a statútumban), s akiknek még legbenső gondolataikat is alá kell vetniük a papok vizsgálatának, valaha is demokraták lehessenek, természetesen a szó általunk meghatározott értelmében. Kommunisták meg még kevésbé. Mindazonáltal a vallásellenes szenvedély enyhült. Nem voltunk papfalók – még nagy ünnepeken sem.

Létrehozva 2013. január 31.