A Hittani Kongregáció levele a Katolikus Egyház püspökeihez (1986)

1. A homoszexualitás problémája és a homoszexuális cselekedetek erkölcsi megítélése katolikus körökben is egyre növekvő mértékben nyilvános vita tárgyává válik. Az, hogy ezekben a vitákban gyakran olyan érvek és állásfoglalások is helyet kapnak, amelyek nem felelnek meg a Katolikus Egyház tanításának, jogos aggodalmat ébresztenek mindazokban, akik a lelkipásztorkodásban tevékenykednek. Ezért a Kongregáció arra a belátásra jutott, hogy a probléma súlya és elterjedt volta indokolttá teszi jelen – a homoszexuális személyek lelkipásztori gondozásáról szóló – levél elküldését a Katolikus Egyház püspökeinek.

2. Ennek az összetett témának kimerítő tárgyalását e helyen természetesen nem tudjuk felvállalni; figyelmünket sokkal inkább a katolikus erkölcs látásmódjának sajátos összefüggéseire összpontosítjuk. E látásmódot a humán tudományok – melyeknek megvan a saját kutatási területük és jogos autonómiának örvendenek – bizonyított eredményei megerősítik és gazdagítják.

A katolikus erkölcs álláspontja az emberi értelemre támaszkodik, amelyet a hit megvilágosít és az a tudományos szándék vezérli, hogy Istennek, a mi Atyánknak akaratát szeretné teljesíteni. Ily módon az Egyház abban a helyzetben van, hogy egyrészt tanulhat a tudományos felfedezésekből, másrészt pedig felül is múlhatja azok látókörét. Az Egyház biztos abban, hogy átfogó látásmódja figyelembe veszi az emberi személy összetett valóságát, aki testi és lelki valójában Istentől lett teremtve és az ő kegyelméből örök életre kapott meghívást.

Csak ebben az összefüggésben érthető meg világosan, hogy a homoszexualitás jelensége, bármilyen sok formában mutatkozik és következménnyel jár is a társadalomra és az egyházi életre nézve, milyen értelemben jelent az Egyház lelkipásztori gondolkodásának sajátos tárgyát képező problémát. Ez a lelkipásztorok részéről a kérdés figyelmes tanulmányozását követeli, továbbá teológiailag jól megalapozott konkrét beavatkozást és értelmi reflexiót tesz szükségessé.

3. A Hittani Kongregáció már az 1975 december 29-én kelt, Nyilatkozat néhány szexuáletikai kérdésben című dokumentumában részletesen tárgyalta ezt a problémát. Ez a Dokumentum hangsúlyozta a feladatot, hogy törekedni kell a homoszexuális hajlam megértésére, és megjegyezte, hogy a homoszexuális cselekedet bűnös voltát okosan kell megítélni. Ugyanakkor a Kongregáció is számításba vette az általánosan elterjedt különbségtételt a homoszexuális irányultság és a homoszexuális cselekedetek között. Ez utóbbiakat úgy írta le, hogy „meg vannak fosztva lényegi és elengedhetetlen céljuktól”, „önmagukban rendetlenek”, s olyanok, hogy „semmi esetben és semmiféleképpen nem helyeselhetők”. (vö. 8. pont 4. §.)

A Nyilatkozat megjelenését követő vitákban azonban a homoszexuális hajlam túlságosan jószándékú értelmezéseket kapott; néhányan olyan messzire mentek, hogy közömbösnek vagy egyenesen jónak állították be. Ezekkel szemben a következő pontosításokat kell megtennünk:

A homoszexuális személy sajátos hajlama önmagában még nem bűnös, de megalapoz egy többé-kevésbé erős irányultságot, amely egy erkölcsi rossz magatartásra irányul. Emiatt kell magát a hajlamot objektíven rendetlennek tekinteni. Ezért kell különösen lelkipásztori gondossággal látni az ilyen hajlamú embereket, nehogy abba a tévedésbe essenek, hogy e hajlamuk homoszexuális kapcsolatban történő megvalósítása erkölcsileg elfogadható választás.

4. Az igazi lelkipásztorkodás egyik lényeges dimenziója az Egyház tanításával kapcsolatos zavarok okainak számbavétele. Az okok egyike a Szentírás újfajta magyarázata, amely szerint a Biblia semmit nem mond a homoszexualitásról, vagy valamiképpen hallgatólagosan jóváhagyja; vagy amennyiben végre erkölcsi eligazítást ad, az annyira egy meghatározott kultúra és történelem kifejeződése, hogy a mai életre semmiképpen nem alkalmazható. Ezek a súlyosan téves és tévútra vezető vélemények különleges éberséget igényelnek.

5. Való igaz, hogy a biblikus irodalom a maga gondolkodási és kifejezésbeli modelljeit azokból a korszakokból kölcsönözte, amelyekben íródott (vö. Dei Verbum 12.). Kétségtelen, hogy az Egyház az evangéliumot ma egy olyan világnak hirdeti, amely a korábbiaktól nagyon különbözik. Másrészt az a világ, amelyben az Újszövetség íródott, már számottevően megváltozott ahhoz a világhoz képest, amelyben az izraeliták Szent Írásait megírták vagy szerkesztették.

A következőt mégis határozottan állítanunk kell: a számottevő különbség ellenére az Írásokban világos belső egység van a homoszexuális viselkedés értékelésének tekintetében. Ezért az Egyház tanítása ezen a ponton nem összefüggéseiből kiragadott mondatokon alapszik, amelyekből vitatható teológiai következtetéseket lehet levonni; sokkal inkább egy megbízható biblikus tanúság szilárd alapjára épül. A mai hívő közösséget – mely megszakítatlan folytatása annak a zsidó és keresztény közösségnek, amelyekben az ősi Írások megfogalmazódtak – továbbra is ugyanazok az Írások és az Igazságnak az a Lelke táplálja, akinek Igéi ezek az Írások. Ugyanígy lényeges felismerni, hogy a Szentírás valódi értelmét nem lehet megtalálni, ha az Egyház élő hagyományával ellentétben próbáljuk értelmezni. A Biblia magyarázatának, ha becsületes akar lenni, tényleges összhangban kell lennie ezzel a hagyománnyal.

Ezt a II. Vatikáni Zsinat így fejezi ki: „Világos tehát, hogy Isten bölcs rendelkezése szerint annyira összetartozik és egymásra van utalva a Szent Hagyomány, a Szentírás és az Egyházi Tanítóhivatal, hogy egyikük sem lehet meg a másik kettő nélkül. Mind a három együttesen, de mindegyikük a saját módján, az egy Szentlélek tevékenységének hatására eredményesen szolgálja a lelkek üdvösségét.” (Dei Verbum 10.) E megállapítások fényében mutatjuk be most röviden a Biblia ide vonatkozó tanítását.

6. A Teremtés könyvében megjelenő teremtés teológiája szolgáltatja az alapvető nézőpontot a homoszexualitás által felvetett problémák helyes megértéséhez. Isten a maga végtelen bölcsességében és mindenható szeretetében, jóságának kifejezéseként szólít létbe minden létezőt. Ő teremti az embert mint férfit és nőt a maga képére és hasonlatosságára. Ezért az emberek Isten teremtményei, akik arra hivatottak, hogy a nemek egymást kiegészítő voltán keresztül tükrözzék a Teremtő belső egységét. Ezt a feladatot sajátos módon tudják megvalósítani, amikor Istennel közösen együttműködnek a házastársak egymásnak történő kölcsönös odaajándékozása által az élet továbbadásában.

A Teremtés könyvének harmadik fejezete bemutatja, hogy az emberi személy igazsága, aki Isten képmása, hogyan homályosult el az áteredő bűn következtében. Ennek elháríthatatlan következményeként elveszett azon közösség szövetség jellegének tudata, amelyben ezek a személyek Istennel és egymás között voltak. Habár az emberi test megőrizte „jegyesi jelentését”, de csak a bűn által elhomályosított formában. Így folytatódott tovább a bűnös romlás a szodomai férfiak történetében (vö. Ter 19,1-11). A homoszexuális kapcsolatok felett itt kimondott erkölcsi ítéletet nem lehet kétségbe vonni. A Lev 18,22 és 20,13-ban amikor a szerző a választott néphez tartozás alapvető feltételeit sorolja fel, kizárja Isten népének sorából azokat, akik homoszexuálisan viselkednek. Ezen teokratikus törvénykezés alapján Szent Pál eszkatológikus távlatot nyit meg, amelyben feleleveníti ezt a tanítást, amikor a homoszexuális módon viselkedőket azok közé sorolja, akik nem fogják örökölni Isten országát (vö. 1Kor 6,9). Leveleinek egy másik részében – ősei erkölcsi hagyományának talaján állva, de már saját korának a kereszténység és a pogány társadalom közötti ellentét helyzetében – úgy mutatja be a homoszexuális magatartást, mint a vakság példáját, amely eluralkodott az emberiségen. A Teremtő és teremtménye közötti eredeti harmónia helyébe a bálványimádás lépett, mely erkölcsi téren a kicsapongás minden elképzelhető formájához vezetett. E megromlott kapcsolatnak a legtisztább példáját Szent Pál éppen a homoszexuális kapcsolatokban látja (vö. Róm 1,18-32). Végül a Biblia tanításával tökéletes összhangban és folytonosságban, az egészséges tanítás ellenében tevékenykedők között név szerint, mint bűnösöket említi azokat, akik homoszexuális kapcsolatot létesítenek (vö. 1Tim 1,10).

7. Az őt alapító és neki szentségi életét adományozó Urának engedelmeskedő Egyház a férfi és nő szerelmének és életet ajándékozó egyesülésének isteni tervét a házasság szentségében ünnepli. Egyedül és kizárólag a házasságban lehet jó a nemiséggel járó képességek használata. Ezért az a személy, aki homoszexuálisan viselkedik, erkölcstelenül cselekszik. Azonos nemű partnert választani nemi aktushoz azt jelenti, hogy érvénytelenítik a Teremtőnek az emberi nemiségre vonatkozó tervének gazdag szimbolikáját, jelentőségét, hogy a céljáról ne is szóljunk. A homoszexuális aktus nem vezet az egymást kiegészítő egyesüléshez, aminek meg kellene valósulnia, sem az élet továbbadásához, ezért ellentmond annak a hivatásnak, hogy személy voltunkat az önajándékozásban éljük meg, amely az Evangélium szerint maga a keresztény élet lényege. Ez nem akarja azt jelenteni, hogy a homoszexuális személyek nem lehetnek gyakorta nagylelkűek, vagy ne tudnának önzetlenek lenni; de amikor homoszexuális tevékenységben részt vesznek, egyfajta rendetlen nemi hajlamot erősítenek meg magukban, amelyet az önző, önmagáért való gyönyör megszerzése jellemez.

Ahogy minden más erkölcsi rendetlenség esetében történik, a homoszexuális aktus is megakadályozza önmaga beteljesülését és boldogságát, mivel ellentétben áll az Isten teremtő bölcsességével. Amikor az Egyház elutasítja ezeket a homoszexualitással kapcsolatos téves tanokat, nem korlátozni, hanem éppenséggel védeni akarja az ember – valós és eredeti értelmében vett – szabadságát és méltóságát.

8. Az Egyház mai tanítása tehát a Szentírás látásmódjának és az állandó hagyománynak szerves folytatása. Bár a mai világ sok szempontból valóban megváltozott, a kereszténység érzi azokat a mély és tartós kötelékeket, amelyek a „hit pecsétjével megjelölt” előttünk élt nemzedékekhez fűzi.

Ennek ellenére manapság, még az Egyházon belül is, egyre többen hatalmas erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy az Egyház fogadja el a homoszexuális hajlamot, mintha az nem lenne rendetlen, s így tegye törvényessé a homoszexuális cselekedeteket. Aki az Egyházon belül ez irányba törekszenek, gyakran szoros kapcsolatot tartanak fenn azokkal, akik az Egyházon kívül hasonlóképpen cselekszenek. Ezen külső csoportokat olyan elképzelések mozgatják, amelyek ellentétesek az emberi személyről szóló igazsággal, amit Krisztus misztériuma nekünk teljesen kinyilatkoztatott. Még ha nem is teljesen tudatosan, de egy materialista ideológiát hirdetnek, amely az emberi lét transzcendens természetét éppúgy tagadja, mint minden egyes ember természetfölötti hivatását.

Az Egyház hivatalviselőinek biztosítaniuk kell, hogy a gondjaikra bízott homoszexuális személyeket ne vezessék félre ezek az Egyház tanításával ennyire mélységesen ellentétes vélemények. A veszély ugyanis komoly, és sokan vannak, akik megpróbálnak zavart kelteni az Egyház álláspontjával szemben, majd ezt a zűrzavaros helyzetet kihasználják a saját céljaik érdekében.

9. Az Egyházon belül kialakult egy különböző nevű és nagyságú érdekérvényesítő csoportokból álló irányzat, amely azt a benyomást akarja kelteni önmagáról, mintha minden katolikus homoszexuális személy képviselője volna. Valójában azonban ezen irányzat követői többnyire olyan személyek, akik az Egyház tanítását vagy nem ismerik, vagy megpróbálják azt valamilyen módon aláásni. Igyekeznek a katolicizmus oltalma alá gyűjteni olyan homoszexuális személyeket is, akiknek semmiféle szándékuk nincs arra, hogy szakítsanak homoszexuális viselkedésükkel. Az alkalmazott taktikák egyike, hogy tiltakozó hangnemben kijelentik: bármiféle kritika vagy fenntartás a homoszexuális személyekkel, tevékenységükkel vagy életmódjukkal kapcsolatosan nem más, mint egyfajta jogtalan diszkrimináció. Ezért néhány nemzetnél szabályos kísérlet van folyamatban az Egyház manipulálására, hogy megszerezzék önmaguk számára az Egyház sokszor jószándékú pásztorainak támogatását a polgári törvények és rendszabályok megváltoztatására. Ezek akciók célja, hogy az érdekérvényesítő csoportok a törvényhozást felfogásuknak megfelelően alakítsák, mely szerint a homoszexualitás egy teljesen ártalmatlan, sőt teljesen jó jelenség. Noha a homoszexualitás gyakorlása sok ember életét és jólétét veszélyezteti, ezen irányzat támogatói nem hagynak fel tevékenységükkel, és elutasítják az ezzel járó veszély mértékének figyelembevételét.

Az Egyház nem tud nem aggódni emiatt, ezért szilárdan kitart világos állásfoglalása mellett, amelyet nem változtathat meg sem a polgári törvényhozás nyomása, sem pedig a korszellem. Az Egyház gondosan fáradozik azért a sok emberért, akik nem érzik magukat képviseltetve a homoszexuális mozgalmak által, valamint azokért, akiket megkísérthet, hogy elhiggyék az említett mozgalmak hazug propagandáját. Az Egyház tudja, hogy az a vélemény, amely szerint a homoszexuális aktus azonos értékű, vagy legalábbis éppen úgy elfogadható, mint a házastársi szerelem nemi kifejezése, közvetlenül hat a társadalomban a család természetéről és jogairól kialakult felfogásra, és azt komoly veszélybe sodorja.

10. Nyomatékosan rosszallni kell, hogy homoszexuális személyek rossz szándékú megszólások és erőszakos cselekmények tárgyaivá váltak, és válnak manapság is. Az ilyen magatartások, bárhol is történjenek, méltán megérdemlik, hogy az Egyház pásztorai elítéljék őket. Ezek a cselekedetek a mások iránti tisztelet hiányáról tanúskodnak, amely veszélyezteti azokat az alapelveket, amelyeken egy egészséges állami együttélés alapul. Ugyanis minden személy méltóságát tiszteletben kell tartani szóban, tettben és a törvényalkotásban is.

Mindazonáltal a homoszexuális személyeket ért jogtalanságokra adott válasz semmiképpen nem vezethet el addig a felfogásig, hogy a homoszexuális hajlam nem rendetlen állapot. Ha egy ilyen felfogást felkarolnak és ennek következtében a homoszexuális cselekedet mint jó dolog elfogadottá válik, vagy amikor olyan polgári törvényt hoznak, amely véd egy olyan viselkedésformát, amelyre senki sem formálhat semmiféle jogot, akkor sem az Egyház, sem pedig a társadalom egésze nem lepődhet meg azon, hogy egyéb torz vélemények és gyakorlatok is egyre inkább teret nyernek, és elszaporodnak az irracionális és erőszakos viselkedésformák.

11. Egyesek azt tartják, hogy a homoszexuális irányultság bizonyos esetekben nem szabad döntés eredménye; a homoszexuális személyeknek nincs más választása, hanem kénytelenek homoszexuális módon viselkedni. Ezért egy ilyen személy, főként ha homoszexuális tettet hajt végre, a szabadság hiánya miatt nem vétkes.

Itt azonban ragaszkodnunk kell az Egyház bölcs erkölcsi hagyományához, amely óva int az egyedi esetek elbírálásánál az általánosítástól. Valójában egy adott esetben felléphetnek, vagy felléphettek a múltban olyan körülmények, amelyek csökkentik, vagy éppenséggel megszüntetik az egyén bűnösségét; más körülmények viszont ellenkezőleg hathatnak, és fokozzák az egyén bűnösségét. El kell tehát utasítani azt az alaptalan és megalázó feltételezést, miszerint a homoszexuális személyek homoszexuális magatartása mindig és teljes mértékben csak hajlamuk kényszerének a következménye, és ezért nem bűnösek. A homoszexuális hajlamú személyek esetében is el kell ismerni azt az alapvető szabadságot, amely az emberi személyre mint ilyenre jellemző és sajátos méltósággal ruházza fel őt. Mint minden rosszból való megtérésben e szabadságnak köszönhetően lehetséges minden személy számára – az Isten kegyelme által megerősített és megvilágított emberi erőfeszítés révén – a homoszexuális cselekmények elhagyása.

12. Ezek szerint mit kell tenniük a homoszexuális személyeknek, akik az Urat akarják követni? Alapvetően arra kaptak meghívást, hogy valósítsák meg életükben Isten akaratát, amennyiben mindazt a szenvedést és nehézséget, amelyet állapotuk következtében viselniük kell, egyesítik Krisztus keresztáldozatával. A hívő ember számára a kereszt áldást hozó áldozat, mert ebből a halálból élet és megváltás származott. Akkor is, ha a kereszt hordozására szóló felhívást, vagy a keresztény ember ilyetén módon értelmezett szenvedését egyesek előre láthatóan ki fogják nevetni, emlékeztetnünk kell arra, hogy ez az üdvösség útja mindazok számára, akik követik Krisztust.

Valójában nem más ez, mint Szent Pál apostolnak a galatákhoz intézett tanítása, amikor azt mondja, hogy a Szentlélek a hívők életében „a szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás” gyümölcseit hozza létre, és azzal folytatja, hogy „nem tartozhattok Krisztushoz, ha nem feszítettétek keresztre testeteket szenvedélyeivel és kívánságaival együtt” (Gal 5,22.24).

E felhívás azonban könnyen félreérthető, ha pusztán céltalan önmegtagadásra törekvést látunk benne. A kereszt kétségtelenül az önmegtagadás kifejezése, de Isten akaratának szolgálatában áll, aki a halálból életre támaszt, és akik benne bíznak, azokat képessé teszi arra, hogy a bűnök helyett az erények útján járjanak.

Igazán csak akkor ünnepeljük a húsvéti misztériumot, ha hagyjuk, hogy átjárja a mindennapi élet szövedékét. Aki vonakodik attól, hogy saját akaratát engedelmesen alávesse Isten akaratának, az akadályt állít a megváltás útjába. Miként Istennek Jézus Krisztusban irántunk való megváltó szeretetének központi megnyilvánulása a kereszt, éppen úgy a homoszexuális férfiak és nők önmegtagadásban megnyilatkozó azonosulása az Úr áldozatával az önátadás forrását nyitja meg számukra, amely megmenti őket attól az életformától, mely folyamatosan azzal fenyeget, hogy elpusztítja őket.

A homoszexuális személyek, éppen úgy, mint minden más keresztény, arra kaptak meghívást, hogy tiszta életet éljenek. Ha buzgalommal szánják rá magukat, hogy megértsék Isten nekik szóló személyes meghívásának természetét, akkor képesek lesznek arra, hogy hűségesebben járuljanak a bűnbánat szentségéhez, és fogadják az úrnak e szentségben nagylelkűen felajánlott kegyelmét, hogy még teljesebben megtérhessenek az Ő követésére.

13. Másrészt azonban világos, hogy az Egyház tanításának a hívek és a társadalom felé történő világos és hatékony közvetítése nagymértékben függ a lelkipásztorok pontos tájékozottságától és hihetőségétől. A püspököknek különösen súlyos felelőssége gondoskodni arról, hogy munkatársaik, főként a papok jól informáltak és személyükben felkészültek legyenek az Egyház tanításának átadására mindenkinek a maga teljességében.

Csodálatra méltó a papok és szerzetesek sokasága által a homoszexuális személyek lelkipásztori gondoskodásában tanúsított különleges buzgósága és jóakarata; e Kongregáció reméli, hogy egyik sem fog csökkenni. E buzgó lelkipásztoroknak bízniuk kell abban, hogy hűségesen követik az Úr akaratát, amikor arra bátorítják a homoszexuális személyeket, hogy tiszta életet éljenek, és arra a páratlan méltóságra emlékeztetik őket, amellyel Isten az ilyen személyeket is megajándékozott.

14. A fentieket figyelembe véve a Kongregáció azt kéri a püspököktől, hogy legyenek nagyon elővigyázatosak azokkal a programokkal szemben, amelyek valójában – még ha szóban sokszor tagadják is, hogy így van – megpróbálnak nyomást gyakorolni az Egyházra, hogy változtassa meg a tanítását. E programok nyilvános kijelentéseinek és tevékenységének alapos vizsgálata egy szándékos kétértelműséget fed fel, amelyen keresztül megpróbálják félrevezetni a pásztorokat és a híveket. Például a Tanítóhivatal útmutatásait néha úgy mutatják be, hogy ezek csak fakultatív alapon akarják formálni az egyes emberek lelkiismeretét. A Tanítóhivatal egyedülálló tekintélyét nem ismerik el. Egyes csoportok még „katolikusnak” is nevezik szervezeteiket, illetve a személyeket, akik felé fordulni akarnak, de valójában sem meg nem védik, sem nem támogatják a Tanítóhivatal tanítását, sőt gyakran nyíltan támadják azt. Miközben tagjaik azt hangoztatják, hogy Jézus tanításához akarják igazítani életüket, valójában elhagyják az Ő Egyházának tanítását. Ez az ellentmondásos viselkedés semmiképpen nem nyerhet támogatást a főpásztorok részéről.

15. E Kongregáció ezért arra buzdítja a püspököket, hogy egyházmegyéikben a homoszexuális személyek olyan lelkipásztori gondozását támogassák, amely teljesen összhangban van az Egyház tanításával. Egyetlen hiteles lelkipásztori program sem foglalhat magába olyan szervezeteket, amelyekben homoszexuális személyek társulnak egymással anélkül, hogy világosan le ne szögeznék, hogy a homoszexuális tevékenység erkölcstelen. Egy igazi lelkipásztori magatartásnak tartalmaznia kell annak szükségességét, hogy a homoszexuális személyeknek kerülniük kell a közvetlen közeli bűnalkalmakat.

Azokat a programokat kell támogatni, amelyekben ezeket a veszélyeket elkerülik. Világossá kell azonban tenni, hogy az Egyház tanításától való mindenféle eltérés, vagy annak elhallgatása, mely így akarna lelkipásztori gondoskodást nyújtani, nem lehet a hiteles gondoskodásnak vagy az érvényes pasztorációnak a jele. Csak az lehet valóban lelkipásztori, ami igaz. Mindaz, aki az Egyház álláspontját megveti, megakadályozza, hogy a homoszexuális férfiak és nők hozzájussanak ahhoz a gondoskodáshoz, amelyre szükségük és amelyhez joguk van.

Egy igazi lelkipásztori program a homoszexuális személyeket lelki életük minden szintjén segíteni fogja: a szentségek vételével, főként a gyakori és őszinte szentgyónással, az imádsággal, tanúságtétellel, tanácsadással és személyes segítségnyújtással. Ily módon az egész keresztény közösség felismerheti a maga hivatását, tudniillik hogy ott álljon e testvérei és nővérei mellett, úgy hogy sem kiábrándulásba, sem elszigeteltségbe ne kergesse őket.

16. Ebből a megkülönböztetett közeledésből sok előny származik, nem utolsó sorban az a megállapítás, hogy egy homoszexuális személynek, éppen úgy, mint minden emberi lénynek, mélységesen szüksége van arra, hogy egyidejűleg különböző szinteken segítséget kapjon.

Az emberi személyt, aki Isten képmására és hasonlatosságára lett teremtve, nem lehet megfelelő módon meghatározni, ha csak szexuális orientációjára korlátozzuk. E földön minden embernek megvannak a maga személyes problémái és nehézségei, de ugyanakkor fejlődési lehetőségei is, vannak képességei, talentumai és egyéni adottságai. Az Egyház éppen a ma annyira szükségesnek érzett összefüggést ajánlja fel az emberi személy gondozására, amikor vonakodik attól, hogy egy személyt csak „heteroszexuálisnak” vagy „homoszexuálisnak” lásson, és hangsúlyozza, hogy minden személyt ugyanaz az alapvető identitás illet meg: teremtmény, és a kegyelem által Isten gyermeke, az örök élet örököse.

17. Ezeknek a magyarázatoknak és lelkipásztori irányvonalaknak az ajánlásával e Kongregáció szeretné segíteni a püspökök erőfeszítéseit, melyekkel biztosítják, hogy az Úr és az Ő Egyházának tanítása a maga teljességében eljusson a hívekhez.

Az imént előtárt dolgok fényében kérjük a helyi ordináriusokat, hogy joghatóságuk területén értékeljék, van-e szükség különleges beavatkozásra. Ezen felül, ha hasznosnak ítélik, további, átfogóbb lépéseket is lehet tenni, melyeket a nemzeti püspöki konferenciák szintjén lehet koordinálni.

A püspökök a rendelkezésükre álló eszközökkel különösen igyekezzenek támogatni a homoszexuális személyeknek szóló speciális lelkipásztori gondozási formák fejlődését. Mindez magába foglalhatja a lélektannal, társadalomtudományokkal és orvostudománnyal való együttműködést is, de mindig teljesen hűségesnek kell maradni az Egyház tanításához.

A főpásztorok főként ne hanyagolják el minden katolikus teológus együttműködésének igénybe vételét. Ha ők azt tanítják, amit az Egyház tanít, és észrevételeikkel elmélyítik az emberi szexualitásnak és a keresztény házasságnak, valamint a velük járó erényeknek az isteni tervben betöltött eredeti értelmét, akkor hatékony segítséget fognak nyújtani a lelkipásztori munka e sajátos területén.

A püspököknek különös figyelmet kell fordítaniuk azoknak a lelkipásztoroknak a kiválasztására, akikre ezt a kényes feladatot bízzák, hogy ezen munkatársak a Tanítóhivatal iránti hűségük és magas fokú lelki és pszichológiai érettségük folytán a homoszexuális személyeknek hathatós segítségére legyenek személyiségük kiteljesedésének elérésében. E munkatársak utasítsák el azokat a teológiai véleményeket, amelyek ellentétesek az Egyház tanításával, s emiatt nem lehetnek iránymutatók lelkipásztori téren.

Hasznos lesz továbbá olyan sajátos hitoktatási programok elősegítése, amelyek az emberi szexualitás és a családi élet viszonyának igazságára alapulnak úgy, ahogy azt az Egyház tanítja. Ezek a programok nagyon jó lehetőséget szolgáltatnak arra, hogy bennük a homoszexualitás kérdését is meg lehessen tárgyalni.

Ez a katekézis segíthet azoknak a családoknak is, amelyekben homoszexuális személyek vannak, amikor szembesülnek ezzel az őket annyira érzékenyen érintő problémával.

Mindennemű támogatást meg kell vonni minden olyan szervezettől, amely megpróbálja kiforgatni az Egyház tanítását, akár kétértelmű vele való kapcsolatában, akár teljesen figyelmen kívül hagyja azt. Az ilyen támogatás, sőt annak már a látszata is súlyos félreértés keletkezéséhez vezethet. Különleges figyelmet kell fordítani ezen csoportok vallási ünnepeinek megtervezésére és gyakorlatára, valamint az egyházi tulajdonba tartozó épületek használatára, értve ezalatt az iskolák és katolikus kollégiumok rendelkezésükre bocsátását is. Egyesek számára egy katolikus tulajdon használatának engedélyezése pusztán az igazságosság vagy a szeretet gesztusának is tűnhet; valójában azonban ellentétben van azokkal a célokkal, amelyekre ezeket az intézményeket alapították, és emiatt az engedély félreértések, sőt botrány forrásává válhat. Esetleges törvénytervezetek értékelésénél elsősorban a családi élet megvédésére és támogatására kell törekedni.

18. Jézus Krisztus mondotta: „Megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz titeket” (Jn 8,32). A Szentírás felszólít, hogy a szeretetben tegyük az igazságot (vö. Ef 4,15). Isten, aki egyszerre igazság és szeretet, Egyházát arra hívja, hogy a mi irgalmas Urunk lelkipásztori buzgóságával szolgáljon minden férfit, nőt és gyermeket. Ebben a szellemben fordult a Hittani Kongregáció hozzátok, az Egyház püspökeihez, abban a reményben, hogy segítségére van azoknak a személyeknek a lelkipásztori gondozásában, akiknek szenvedését a téves tanítások súlyosbítják, az igazság szava azonban megkönnyítheti.

II. János Pál pápa az alulírott Prefektus számára engedélyezett kihallgatás alkalmával ezt a Kongregáció rendes ülésén elhatározott levelet helybenhagyta, és elrendelte közzétételét.

Kelt Rómában, a Hittani Kongregáció székházában 1986. október 1-jén.

Joseph Ratzinger bíboros Prefektus

Alberto Bovone A Numidiai Cezárea címzetes Érseke, Titkár

(In: Andreas Laun (szerk.): Homoszexualitás katolikus szemmel. PPEK)

Létrehozva 2020. január 6.