6. ISTENHEZ HASONLÓVÁ LESZÜNK

Az Isten boldogító látásának egyik legközvetlenebb hatása s következménye a hozzá való hasonulás.

„Tudjuk, – írja az Apostol – hogy amikor (az Úr) meg fog jelenni, hasonlók leszünk Hozzá, mert látni fogjuk Őt, amint van.” (I Jn. 3, 2.)

És a Főapostol szerint: „(Isten) a fölötte nagy és drágalátos ígéreteket ajándékozta nekünk, hogy ezek által részeseivé legyetek az isteni természetnek.” (II Pét. 1, 4.)

E két apostol nyilatkozatát a következőkben magyarázza meg s egészíti ki az Anyaszentegyház hivatalos hittankönyve:

„A mennyei boldogság kettőből áll: részben látni fogjuk Istent, amilyen ő természete és lényege szerint (qualis in natura sua ac substantia est), részben magunk is mintegy átistenülünk (tum quod veluti dii efficiemur). Mert az üdvözültek Isten látásától, bár saját természetük megmarad, bizonyos csodálatos és csaknem isteni lényeget nyernek, hogy inkább isteneknek látszanak, mint embereknek.” („Prope divinam formam induunt, ut dii potius, quam homines videantur.”) (Catech. ex decr. Conc. Trid. ad paroch. de XII. symb. art. Qu. VI.)

„Mindez – folytatja az Anyaszentegyház hivatalos hittankönyve – egyszerűen természetfölötti; ezt sem szavakkal megmagyarázni, sem gondolattal felfogni nem lehet. Mégis módunkban van a boldogságnak e nemét egy földi hasonlatban szemlélni. A vas, ha tűzbe helyezzük, maga is tüzet fog és noha lényegét nem változtatja meg, mégis más természetet, t. i. a tűz természetét látszik felvenni. Hasonlóképp mindazok, akik üdvözülnek, Isten szeretetétől felgyullasztva, saját lényegük fennmaradása mellett oly állapotba jutnak, hogy nyugodtan mondhatjuk, e földi emberektől sokkal jobban különböznek, mint az izzó vas a hideg vastól. Egyszóval: a legfőbb, már felül nem múlható boldogság, amelyet lényegesnek mondunk, Isten bírásából áll. Mi is hiányozhatnék a tökéletes boldogsághoz annál, aki Istent, a legjobb és legtökéletesebb lényt magáénak tudja?” (U. o. Qu. 9.)

Más hasonlattal: Ahogyan az igénytelen, színtelen és fénytelen harmatcsepp, ha a Nap sugarai érik, tündérgyönggyé, szinte napocskává változik, sziporkázik, szikrázik és tündöklik, úgy Isten hatása az emberi lelket is mennyeivé varázsolja, isteni fénybe s szépségbe öltözteti és magához hasonlóvá magasztosítja.

„Az istenszínelátásban – írja XII. Pius pápa – valami teljesen kifejezhetetlen módon alkalmunk nyílik arra, hogy elménk szemével, fensőbb megvilágítás segítségével szemléljük az Atyát, a Fiút és a Szentlelket, az örökkévalóságon át közelről legyünk jelen az isteni Személyek eredéseinél és olyan öröm boldogítson minket, amely egészen hasonló ahhoz, mely által a szent és osztatlan Háromság boldog.” (XII. Pius pápa körlevele Jézus Krisztus misztikus testéről. 1943. jún. 29. II. rész.)

Mily joggal és bölcsen mondja Balmes: „Elvonatkoztatva minden vallásos meggondolástól, nem gondolhatunk nagyobbat és fenségesebbet, mint a legfőbb boldogságot a végtelen lény szemlélésébe helyezni. Ha ezt az eszmét egy bölcselő iskolának köszönnénk, nem volna elég nyelv a dicsőítésére. A szerző, aki azt először kimondta, a bölcselők legnagyobbja volna, méltó lenne, hogy istenítsék és hogy őt egy felséges bölcselet minden barátjának hódolata tömjénezze. Nem méltó-e ez a felséges hittétel a csodálkozásra és lelkesedésre? Mégha csak, mint bölcseleti rendszert tekintenők is, hogy az a semmi, amely a mindenség egy golyóján rövid ideig időzhet, a Teremtőjével egyesülhet a megismerésben és szeretetben és vele élhet örökkön-örökké? Ha ez nem nagy, felséges, csodálatraméltó és lelkesedést keltő, akkor nem tudom, hogy miben áll a felségesség és nagyság!” (Briefe an einem Zweifler. 1864. S. 257.)

„Tudjuk, – mondja a Világapostol– hogy Isten közreműködtet mindent azok javára, kik őt szeretik.” (Rom. 8, 28.)

7. HOL VAN A MENNYORSZÁG?

Mielőtt e kérdésre hosszabb és részletesebb választ adnánk, már előre röviden megfelelünk rá: A mennyország nem annyira hely, mint inkább állapot, illetve hely, de nem a helynek földi értelmében.

Voltaképpen maga a kérdés is, hogy hol van a menny, igazán emberi, földi, a mi érzéki gondolkodásunkhoz és elképzelésünkhöz szokott és szabott. A másvilági lét t. i. annyira különbözik a mostanitól, hogy itteni fogalmainkat csak átvitt, tehát elütő, eltérő értelemben szabad alkalmazni a másvilági létezésre.

Maga Krisztus Urunk is alkalmazkodott emberi, földi, gyarló, mindennapos, általános és megszokott felfogásunkhoz. Például amikor a Miatyánkban így tanított meg minket imádkozni: „Miatyánk, ki vagy a mennyekben.”

Minden helyesen gondolkodó ember jól tudja, hogy Isten nemcsak a mennyben van, tehát külön helyen vagy elkülönített állapotban, hanem mindenütt.[1] Krisztus Urunk azért használta mégis a fenti kifejezést, mert mi megszoktuk, hogy a látható, fizikai, csillagászati „eget” a világ kiemelkedőbb, tágabb, magasabb, jelentékenyebb és szebb részének gondoljuk.

Hasonló példa, amikor Krisztus a keresztfán így imádkozott: „A Te kezedbe ajánlom lelkemet.” Emberek előtt, emberi módon, érthetően akart szólni. De senkinek nincs eszében azt gondolni, hogy Istennek, mint tiszta szellemnek, keze volna.

Ne tévesszen meg minket az a szokásunk sem, hogy a menny említésekor vagy ima közben felfelé irányítjuk tekintetünket. Ez képletes eljárás.

Az erényt mindenki magasztosnak, a gonoszságot aljasnak nevezi anélkül, hogy bárki is azt gondolná, hogy az erény a magasságban trónol, a bűn pedig a mélységben búvik el, habár az utóbbi több esetben valóban elrejtőzik.

Éppígy ha a mennyet ösztönszerűen fejünk felett „gondoljuk”, ez semmiesetre sem annyit jelent, hogy az tőlünk függőleges irányban van, mert hiszen földünk másik felén az emberek épp a fordított irányt érzik fejük felett.

De mi nemcsak a mennyet szoktuk fejünk felett elképzelni és szavunkat ehhez szabni („Magas ég, Dicsőség Istennek a magasban” stb.), hanem a mindennapi életben is beszélünk magasabb állásokról, hivatalokról, elöljárókról, magasabb javakról, emelkedett lelkületről, felsőbbségről, felsőbb iskoláról, fenséges s felséges személyekről, feljebbvalókról (jelzőknél:) felső fokról, vagy érthetetlen dolgoknál mondani szoktuk, hogy az „magas nekünk”.

Petőfi „A hazáról” szóló ódájában is így szól: „Lement a Nap, de csillagok nem jöttének”, mintha bizony nem tudta volna, hogy mi forgunk a Nap körül és a csillagok ú. n. „álló” égitestek.

Hasonlóan mi is érthető, megszokott és használatos szavakkal és kifejezésekkel szoktuk jelezni az érzékfeletti fogalmakat.

A mennyország mindenesetre annyiban hely, hogy valahol van, de nem oly értelemben, mint amilyenben mondjuk, hogy valamelyik személy a templomban, a színházban vagy otthon van, avagy valamely tárgy a szekrényben, fiókban, a pincében van. Vagyis a menny nem mértanilag kifejezhető, méterrel vagy mérföldekkel mérhető helyen van.

Ezért a hittudósok alkalmasabb kifejezés hiányában azt szokták mondani, hogy a mennyország nem annyira hely, mint inkább állapot: az igazaknak kimondhatatlanul boldog s szüntelen végállapota.

Hasonlatul már földi életünkben a lelkünket vehetjük. Jelen állapotunkban ugyan testünkben van, tehát van „helye”, de mégsem úgy és oly értelemben, mint ahogyan fejem, szívem, gyomrom vagy ujjam van. Mert elveszthetem kezemet, lábamat, műtéttel eltávolíthatják valamely belső részemet is, de ezzel lelkem nem „kisebbedett” meg. Tehát ahogyan lelkem „helyét” valahogyan másképp kell értenem és értelmeznem, mint a testemét, úgy a menny helyét is másképp kell felfognom, mint valamely földi, földrajzi vagy fizikai helyet.

Másszóval: a hellyel való jelzés mást jelent az anyagi, érzékelhető s fizikai rendben, és egészen mást az érzéki tapasztalás alá nem eső, természetfeletti rendben.

Egyébként a menny „helye” már csak azért se okozzon nekünk fejtörést, mert még e földi életben érzékelhető helyről sem tudjuk voltaképp, hogy micsoda.[2] Nem is szólva arról, hogy beszélünk az ismeretek „köréről”, a tudomány „birodalmáról”, a szavak „halmazáról”, amely szavak voltaképp mind helyet jelentenek, de mégsem térbeli, igazi, három kiterjedésű helyet.

A mennyország hollétéről a Szentírás semmiféle közelebbi felvilágosítást nem ad. Ezért az Egyház sem nyilatkozott hivatalosan arról, hogy „hol” van üdvözülésünk helye.

Tehát semmivel meg nem okolható az a vélemény, hogy a menny bizonyos meghatározott helyen volna, pl. valamely csillagban. Az is nagyon emberi, gyarló s helytelen elképzelés, mintha pl. az elhunyt üdvözülésre szánt lelkének nem tudom hány mérföldnyi vagy fényév távolságú utat kellene megtennie, hogy a mennybe jusson.

Szent Pálról közli a Szentírás (II Kor. 12, 2.), hogy még földi életében egy alkalommal „elragadtatott a harmadik égig”. De ezért lelke még a testét sem hagyta el, hiszen az elragadtatás miatt nem halt meg. A „harmadik ég” kifejezés pedig a fogalom fokozását akarja jelezni, mint pl. másutt „az egek ege” kifejezés is.

Krisztus Urunk pedig a jobb latornak mondotta, hogy „még ma velem leszel a Paradicsomban”, vagyis a mennyben.

Ne akarjuk tehát a mennyel mindenáron a mi felfogásunk és terünk szakasztójába szorítani.

Még valószínűbb és hitünkkel semmiképp sem ellentétes, hogy, mint Prohászka püspök mondja: „Ahol a szerető, boldogító Isten van, ott van a mennyország.” (Elm. az Ev. 1908. kiad. 124. old.) Tudniillik mint hallottuk, az üdvözültek boldogságának lényege „Isten látásában” van. Mivel pedig Isten mindenütt jelen van, a mennyet is ott képzelhetjük el, ahol Isten az ő boldogító hatásával s üdvözítő mindenhatóságával van, vagyis ahol az Isten az üdvözülteket jutalmazza és boldogítja. Ahogy Szent Pál mondotta Istenről: „Nincs messze egyikünktől sem, mert őbenne élünk, mozgunk és vagyunk.” (Ap. csel. 17, 27-28.)

A Szentírásnak és az Egyháznak hallgatását a mennyország helyéről utasításnak is tekinthetjük arra, hogy ne azon törjük fejünket, hogy hol van a menny, hanem hogy mindenképp arra törekedjünk, hogy oda jussunk. Akkor majd szemtől-szembe fogjuk megtapasztalni, amit másutt éppen csak megsejteni tudunk.

8. AZ ÉLET

Mondottuk, hogy a menny lényeges öröme és boldogsága Isten látásában merül ki. De hogy ezt jobban megértsük, értékeljük és érzékeltessük, lássuk, hogy mi minden jár együtt Isten látásával.

Így elsősorban az Élet. Nem ez a földi porban kínzó, kicsinyes, rövid, bizonytalan, bajjal, szenvedéssel, kínnal, gonddal járó élet, amely inkább lassú haldokláshoz hasonlít, mint igazi élethez. Nem a síró gyermekszobák, a dohos műhelyek, vitatkozó parlamentek, nem a kaszárnyák, rendőrszobák, kórházak, elmegyógyintézetek és hullakamrák légkörét értjük! Ez a földi élet címzetes, kezdeti, átmeneti élet.[3]

Az Úr Jézus más, jobb, tökéletesebb, boldog, örök, mondjuk így: igazi Életről beszélt, sőt erről beszélt legtöbbször és a legnagyobb nyomatékkal.

„Ez Atyámnak akarata, ki engem küldött, hogy mindenkinek, aki a Fiút látja és hisz őbenne, örök élete legyen.” (Jn. 6, 40.) „Isten nem a holtaké, hanem az élőké.” (Lk. 20, 38.)

„Ez az ígéret, amelyet Ő (Krisztus) ígért nekünk: az örök élet!” (I Jn. 2, 25.)

„Aki hisz az Isten Fiában, az önmagában bírja Isten bizonyságát, … És ez a bizonyság, hogy Isten örök életet adott nekünk!” (I Jn. 5, 10-11.)

Sőt Jézus csak a mennyei életet nevezi „életnek”. Ezért mondja az ifjúnak, aki kérdezte, mit cselekedjék, hogy az örök életet elnyerje: „Ezt cselekedjed és élni fogsz.” (Lk. 10, 28.) És másutt: „Eljön az óra, midőn a halottak meghallják az Isten Fia szavát és akik hallották, élni fognak.” (Jn. 5, 25.)

Már ez a földi élet is titok, mélységes, felérthetetlen és megmagyarázhatatlan. Hát még a mennyei, az igazi, az állandó, az örök, a végtelenül boldog élet! De sejthetjük, hogy különb lesz a mostaninál.

„Mi a tojás – kérdi Prohászka püspök – a belőle kibújt s a napsugárba merült sasfiókkal szemben, amely az égen úszik? Mi a szerény, alaktalan magocska a belőle kinőtt, színpompás virággal szemben?” Nos és mi még nagyobb joggal kérdezhetjük, mi ez a földi, nyomorult, bizonytalan élet a mennyeihez viszonyítva, amely időtől, tértől, megkötöttségtől, bajtól, betegségtől, haláltól, változástól független?

Életünk a mennyben finomabb, mélyebb, lelkibb, melegebb, sokoldalúbb, gazdagabb, elevenebb, frissebb, felsőbbrendű, egyszóval tökéletes lesz.

És ha már e földi életet a javak legfőbbjének tartjuk, annyira szeretjük és ragaszkodunk hozzá, milyen forró vággyal, epedő kívánsággal és minden erőnk megfeszítésével kell törekednünk erre az Életre!

Spanyol (Ahumáda) Szent Teréz írja önéletrajzában: „Nem egyszer megesik velem, hogy azokkal érintkezem s azoknak a társaságát élvezem, akikről tudom, hogy odaát élnek. S ilyenkor csakugyan őket tekintem igazán élőknek s hozzájuk képest minden földi ember annyira halottnak látszik előttem, hogy egészen egyedül érzem magamat széles e világon.” (Önéletrajz. Bp. 1928. II. köt. 431. old.)

           Egy gyönyör van, Uram, azt tudni

           S hinni, hogy halál után ébred

           Igaz életre az igaz.

           E kis élet nagy gyötrelméért

           Az örök élet ad vigaszt.

           S a tudat éltet, hogy elmenve

           Innen, Uram, Hozzád megyünk

           S hogy melletted örök lakodban

           Majd mindég Teveled leszünk.

                                   (Vértessy Gyula: Istenhez.)

(folyt.)

[1]Ezt persze nem szabad úgy érteni, mintha Isten részekből állna, amelyekben az egyik ezen, a másik azon a helyen volna. Hiszen Isten szellem, tehát oszthatatlan.

[2]A vonalmértan szerint pl. a hely, vagy ahogy itt mondják, a tér megalkotási alapja a pontok egymásmellettisége. Hát mármost „mértani” (vagyis kiterjedés nélküli) pontokat rakok egymásmellé, ezekből csak végtelen számú pontsor esetén kapok vonalat. De ez esetben micsoda különbség van 1 mm és 1 km hosszú vonal között, ha mindkettő ∞ számú pontból áll? Ha pedig nem veszünk fel alapul kiterjedés nélküli pontot, akkor a nehézség újból előtör, hogy a kiterjedéses pont miből tevődik össze. És amint a vonal fogalma belső ellentmondást tartalmaz, ugyanígy a felület (sík) fogalma és a téré is.

[3]Még a pogány Cicero is így nyilatkozik: „In coelum cum venerimus, tum denique vivemus. Nam haec quidem vita mors est, quam lamentari possem, si liberet.” (Tusc. I. 31.) Magyarul: Ha a mennybe jutunk, csak akkor fogunk végre élni. Mert ez az élet inkább halál, amelyet, ha szabadna, megsirathatnék.

Létrehozva 2020. augusztus 28.