A kultúrharc folytatódik, célkeresztben pedig a keresztények. Hogy hitünket megvédhessük, és a gondolatok piacán is képviselhessük ügyünket, ellenfeleink stratégiájának józan elemzésére van szükség. Ebben a harcban az aktivisták egész szövetségével állunk szemben, akik mind azt bizonygatják, hogy ideológiáik megkérdőjelezhetetlenek, és mindenki, aki ellenzi a követeléseiket, az gonosz. Nem a vita vagy a párbeszéd érdekli őket, hanem ellenfeleik elhallgattatása, ami érthető is, hiszen állításaik nagy része bizonyíthatóan téves. Nézeteik alátámasztásával nem vesződnek, mikor céljaikat úgy is elérhetik, hogy ellenfeleikbe belefojtják a szót, és a legkülönbözőbb jelzőkkel illetik őket: rasszista, bigott, szexista, homofób, transzfób, náci, fasiszta, patriarchális zsarnok, a mérgező maszkulinitás támogatója stb. A megfélemlítés láttán sokan nem mernek megszólalni. A hit védelmének elmulasztása a hit elárulásával ér fel.

Jelenleg a következő ideológusokkal állunk szemben: az LMBTQ+ aktivisták, a radikális feministák, a posztmodernisták, a dekonstrukcionalisták, a neomarxisták, a politikailag korrekt erkölcscsőszök és a társadalmi igazságosság harcosai. Ideológiáik mozgatórugója nem az együttérzés, hanem a sértettség és a hatalom kendőzetlen megragadására irányuló akarat. Bár az ideológusok erkölcsösnek mutatkoznak, ideológiáik a bűnt, mindenekelőtt a Tízparancsolat megszegését támogatják.

LMBTQ+ aktivisták

Bár egyesek úgy gondolják, hogy az LMBTQ+ legfőbb bűne a bujaság, a témában végzett sokéves kutatásom nyomán arra a meggyőződésre jutottam, hogy az LMBTQ+ legfőbb kísértése az irigység, a bujaság csak utána következik. A kórosan irigy ember úgy érzi, hogy igazságtalan módon megtagadnak tőle valamit, amihez joga van. A bírvágy ébred fel benne. Az a bűn uralkodik el rajta, hogy olyasmire vágyik, ami nem az  övé, olyasmire, amihez nincs joga. Azok az emberek például, akik transzneműként határozzák meg magukat, olyan dolgokat irigyelnek, amelyek természetük szerint a másik nemhez tartoznak.

A radikális feministák

A radikális feminizmus alfája és omegája az abortuszhoz való jog. Mikor bekapcsolódtam az abortusz körüli csatározásba, azt hittem, hogy más dolgunk sincs, mint hogy meggyőzzük a „döntéspártiakat” arról, hogy egy kisbabáról van szó. Később azonban rájöttem, hogy nagyon is tudják, hogy kisbabáról van szó. Azok a nők, akiknek volt abortuszuk, bizonyos szinten tudják, hogy megölték gyermeküket. Még ha az önvédelemre hivatkoznak is, tudják, hogy az egyik legfontosabb parancsolatot megsértették: ne ölj. Napjainkban nők tömegei élnek úgy, hogy az abortusz bűne nehezedik a lelkükre. A bűnös tart a büntetéstől. Mivel képtelenek szembenézni az igazsággal, dühös ellentámadásba mennek át. Ezért van az, hogy egyes radikális feministák olykor minden ok nélkül sikoltoznak, hogy az életvédők meg akarják ölni őket.

A posztmodernisták

A posztmodernizmus  olyan „filozófia”, amely elutasítja az értelmet, az igazságot és Istent. A posztmodernisták szerint sem objektív valóság, sem tudományos, illetve történelmi igazság nincs. A tudomány, a technika, az értelem és a logika nem az emberi haladás eszköze, hanem az elnyomó hatalmi hierarchiáké. A

posztmodernisták számára nincs olyan, hogy emberi természet. Az emberi viselkedés és a pszichológia társadalmi képződmény. A nyelv nem utal rajta kívül létező valóságra. Pusztán szavak halmaza. Minden értelmes érvet egyből elutasítanak, mivel a posztmodernista számára a logika patriarchális összeesküvés. Mikor Isten létét tagadják, a posztmodernisták megsértik az első parancsolatot, önmagukat teszik meg istenné, és maguk döntik el, mi a jó, és mi a rossz.

Dekonstrukcionalisták

Ha a posztmodernisták szerint nincs igazság, akkor nem marad más, mint a hatalom. A posztmodernistákkal szoros szövetséget ápoló dekonstrukcionalisták úgy gondolják, hogy mindent – az irodalmat, minden elméletet és minden kapcsolatot – alkotóelemeire lehet és kell bontani (dekonstrukció), hogy meglássuk, ki jut hatalomhoz, és kit nyomnak el. Miután ezt tisztáztuk, az elnyomottak követelhetik, hogy vegyék el a hatalmat az elnyomóktól, és adják az elnyomottaknak. A dekonstrukcionalisták nem tisztelik a szüleiket, és elutasítják a múlt bölcsességét.

Neomarxisták

A posztmodern dekonstrukcionalisták a marxista politikaelméletet teszik magukévá. Marx azt tanította, hogy minden probléma az elnyomottak és az elnyomóik ellentéteként értelmezhető. A neomarxisták már nem a munkások és a tőkések ellentétére koncentrálnak. Az új elnyomott osztály a férfiak által elnyomott nők, a heteroszexuálisak által elnyomott LMBTQ+, a fehérek által elnyomott feketék stb. Az elnyomottaknak joguk van ahhoz, hogy elnyomóiktól mindent elvegyenek. A kommunizmus és a sztálinizmus olyan marxista politikai rendszer, amely a lopásra épül. Aki „neonácinak” vallja magát, arról joggal feltételezzük azt, hogy egyetért Hitler bűntetteivel és a holokauszt szörnyűségével. Egyetlen  iskola sem alkalmazna neonáci tanárt, és nem hívná meg, hogy a rendezvényén beszéljen. Ám bármilyen rosszak voltak is a nácik, Marx követői rosszabbak. A Szovjetunióban, Kínában, Észak-Koreában, Kambodzsában és Kubában a marxisták tízszer annyi embert öltek meg, mint Hitler, neves egyetemek professzorai mégis büszkén vallják magukat marxistának. A neomarxistákkal úgy kellene bánni, mint a neonácikkal.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2024. február 19.