A Fiducia supplicans és a bankrablás: kognitív disszonancia az Egyház életében

Köszönet Sallai Gábor fordítónak a cikk beküldéséért. A szerk.

Képzeljük el a következő esetet: látjuk, ahogy egy ember bemegy a bankba, fegyvert szegez a bankpénztárosnak, és így szól: „Nem szeretném legitimálni a bankrablást, de adna nekem, kérem, 10.000 dollárt a következő öt percben?”

Rémülten a legközelebb rendőrörsre rohanunk, és elmondjuk, amit láttunk, de legnagyobb megrökönyödésünkre a rendőr megvetően néz ránk: „Normális maga? Ez a szegény fickó világosan megmondta, hogy nem szeretne bankot rabolni. Csak pénzt kért, Remélem, a bankpénztáros nem volt olyan tapintatlan, hogy visszautasítsa.”

Erre elképedésünkben így hebegünk: „De, biztos úr, a bankrablás törvénytelen dolog! Hogyan legitimálhatja ezt?”

A most már láthatóan mérges rendőr feláll és kiabálni kezd:

„Én nem legitimálok semmit! Persze, hogy a bankrablás rossz dolog, de az emberek mindig szoktak pénzt kérni, még ha ezt olykor nem is a legideálisabb módon teszik. Továbbá a fickó azt is mondta, hogy „kérem”, és bőven hagyott időt a bankpénztárosnak – ami nyilvánvalóan arra utal, hogy már úton is van a mélyebb megtérés felé. És most takarodjon, mielőtt lecsukom a tekintélytisztelet hiányáért!”

Pont ekkora a kognitív disszonancia a közelmúltban kiadott Fiducia supplicans kezdetű vatikáni dokumentumban (és annak e heti állítólagos „tisztázásában”), amely szerint „meg lehet áldani a rendezetlen életállapotú párokat és az azonos nemű párokat anélkül, hogy ezzel hivatalosan is szentesítenénk a helyzetüket, vagy bármely módon megváltoztatnánk az Egyház állandó tanítását a házasságról.” Mint a fenti gondolatkísérletben a „pénzt kérő” bankrabló szemtanúja, a katolikus embernek nemcsak azon a gondolaton kell elszörnyednie, hogy Isten áldását objektíve bűnös kapcsolatra hívják le, hanem azt is mélységesen zokon kell vennie, hogy bárki elvárja tőle, hogy higgye el, hogy az ilyen párok „megáldása” nem éppen a „helyzetüket szentesíti” – akármekkora szellemi akrobatikával igyekszik is Victor Manuel Fernandez bíboros az ellenkezőjét bizonyítani.

Míg azonban a katolikusok érthető módon felháborodnak a Fiducia supplicans álokoskodásán és belső következetlenségén, őszinte lelkiismeretvizsgálat után beláthatják, hogy ez csak a legutolsó – bár talán a legkirívóbb – példája annak a kognitív disszonanciának, amely az elmúlt 60 évben az Egyházat sok esetben jellemezte. Hogy csak néhányat nevezzünk meg ezek közül:

-A II. Vatikáni Zsinat bizonyos szövegeinek összeférhetetlensége nemcsak az Egyház állandó tanításával, hanem olykor ugyanazon dokumentum más részeivel is. Hogy csak egyetlen példát említsünk: míg a Zsinat vallásszabadságról kiadott nyilatkozata, a Dignitatis humanae állítólag „érintetlenül hagyja az embereknek és a társadalmaknak az igaz vallással és Krisztus egyetlen egyházával szemben fennálló erkölcsi kötelességéről szóló hagyományos katolikus tanítást” (1. pont), a következő mondatban „tovább kívánja fejleszteni a tanítást” (ismerősen hangzik, nemde?), majd azzal láthatóan teljesen szembekerülve a vallásszabadságot természetes jognak nyilvánítja (IX. Piusz a maga Syllabusában[1] elítéli azt a tételt, hogy „minden embernek szabadságában áll azon vallást követni s vallani, amelyet értelmének világossága által vezettetve igaznak tart.”

A gyakorlatban tehát már nem fogadjuk el, hogy Krisztust a társadalomban is megilleti a királyi méltóság. (Próbáljuk csak meg elmagyarázni, hogy ez is része a katolikus egyház társadalmi tanításának, és nézzük meg, mire jutunk vele …)

  • Hisszük, hogy a Legszentebb Oltáriszentségben Krisztus a maga testével, vérével, lelkével és istenségével valóságosan jelen van, ugyanakkor megengedjük, hogy nemtörődöm módon állva és kézbe áldozzanak, és az Oltáriszentséget gyakran fel nem szentelt „rendkívüli kiszolgáltató” szolgáltassa ki.
  • A katolikus tanítás szerint csak a kegyelem állapotában szabad szentáldozáshoz járulni, a szentbeszédben ugyanakkor szinte soha nem esik szó a halálos bűnről, így a legtöbb plébánián sokkal hosszabb az áldozók sora, mint a gyónásra várakozóké.
  • A mi Urunk, Jézus Krisztus tanítása a házasság felbonthatatlanságáról kontra az Amoris laetitia 8. fejezete. A semmisségi perekkel való általános visszaéléseket is megemlíthetnénk, ami gyakorlatilag a válás meghonosítása a katolikus egyházban.
  • Az „új evangelizáció” és a „missziós tanítványság” hívószava, miközben a vallásközi párbeszédre és a tévesen értelmezett ökumenizmusra hivatkozva nem hirdetjük nyíltan, hogy a Katolikus Egyház Krisztus egyetlen igaz Egyháza, sőt az egyetlen igaz vallás, amelyet Isten akar, és ahova mindenkit kivétel nélkül hív.

A lista természetesen folytatható, egy közös vonás azonban mindegyikben van, éspedig a katolikus hitet nyíltan aláásó külső gyakorlat, más szóval: a kognitív disszonancia.

Azok, akik az Egyház tanításának aláásásán dolgoznak, tökéletesen tisztában vannak vele, hogy az emberi agy hosszabb távon nehezen viseli a kognitív disszonanciát. A hit szükségszerűen idomul a gyakorlathoz. A hagyományhű katolikusok ezt a jelenséget régóta a lex orandi, lex credendi, lex vivendi (az imádság szabálya a hit és az élet szabálya) alapelvvel fejezik ki.

Az a világméretű ellenállás, amely a Fiducia supplicans által elkövetett „bankrablással” szemben jelentkezik, talán végre az egész Egyházat felébreszti, hogy a kognitív disszonancia összes esetével nézzen szembe, amely Krisztus misztikus testét a földön oly régóta betegíti, és bátran fogjon is hozzá az orvoslásukhoz.

Eredeti szöveg

 

[1]IX. Piusz pápa különböző megnyilatkozásaiban, tanítóirataiban már egyszer elítélt tévedéseknek a gyűjteménye

Létrehozva 2024. január 22.