A Nagy Újraindítás a történelemteológia fényében

Nemzetstratégiai Konferencia
A Magyar Szent Korona erejével
Budapest, 2021. augusztus 17.

Előadó: Fülep Dániel r.k. teológus, biológus, tanár

Abstract
A magyarság boldogulásának kulcsa el van rejtve Szent István király intelmeiben, a keresztúri pálosok hitében, a Magyar Szent Koronában, Nagyboldogasszony titkában. Az égig érő fa, Emese álma és Fehérlófia, mint a pásztortűz, elővételezi a hajnalhasadást. S az egek harmatoznak, és az Ige testté lőn, és miköztünk lakozék. István Sziklára épít, Egyházat emel, Királynőt ad. Beavattattunk, mi a halálnak halála és ki a világnak virága. Tudásunk és tapasztalatunk elegendő a végidők megértéséhez és küldetésünk teljesítéséhez. Az előadás a kinyilatkoztatás fényében tárja fel és értelmezi a vészterhes jelent és a magyar küldetést.

Az egyetemes kinyilatkoztatás
A kinyilatkoztatás (gör. apokalüpszisz, ’feltárás’ lat. revelatio, ’leleplezés’) Isten szeretetből fakadó tevékenysége, szava és tette, amellyel az Atya a Fiú által a Szentlélekben bemutatkozik az emberiségnek, közli önmagát és üdvözítő akaratának döntéseit, feltárja az igazságot: megnyitja az utat a hívő ember előtt a természetfölötti valóság megismerésére és az isteni életre. A természetfölötti megismeréshez, a kegyelmi élethez és az üdvösséghez nélkülözhetetlen, semmi sem helyettesítheti.[1] A kinyilatkoztatás az értelem által belátható isteni valóságok (Isten léte, a szívbe írt erkölcsi törvény, az erkölcsi felelősség) akadálytalan, bizonyos, teljes és minden tévedéstől mentes megismeréséhez is feltétlenül szükséges. Lehetőségi feltétele Isten lényegi megközelíthetetlensége és az ember szellemi természete. A kinyilatkoztatás minden teológiai megismerés hermeneutikai alapszabálya. Megbízott és hiteles őrzője, magyarázója és hirdetője az Anyaszentegyház magisztériuma.

Az ember a maga erejéből nem juthat el az Isten ismeretére, képtelen és méltatlan rá. Istent csak az ismerheti meg, akinek Ő kinyilatkoztatást ad önmagáról (MTörv 4,32-40; Jn 1,18; 6,46; 1Jn 4,20). A kinyilatkoztatás Isten ajándéka: misztériumát az ő mindenhatósága, teljesen szabad akarata, kegyelme és végtelen bölcsessége tervezi el; öröktől fogva benne van elrejtve. Az ember szabad válasza a kinyilatkoztatásra a hit, amely megvilágítja az értelmet, valóságos látás (Jn 6,40; 12,45; 14,19). A kinyilatkoztatás történelemben megvalósuló folyamat, Isten eszkatológikus művének megvalósulása. A kinyilatkoztató személy az Isten maga.
Az egyetemes kinyilatkoztatásnak kezdeti szakasza az ószövetségi kinyilatkoztatás, amely a bálványimádásba süllyedt emberiség történelmében jelenik meg: Isten kiválasztja és elhívja Ábrámot, a választott nép atyjává teszi, és ivadékában áldást ígér minden népnek (Ter 12,3). Elhívása a pátriárkák korában teljesedik be, majd fellép Mózes, aki által az izraelitákból megszületik a zsidó nép, amíg a próféták korában Izrael megszilárdul. Az Ószövetség korszakában Isten irgalmassága tárul fel: az Úr kinyilvánítja nevét, megígéri az Üdvözítő eljövetelét, és szövetséget ajánl. Az Ószövetség Isten szövetségi hűségének, türelmének és szeretetének a története, amely az ember számlálhatatlan hálátlansága, hűtlensége és bűne közepette mindvégig megmarad.
Az egyetemes kinyilatkoztatás beteljesedése az Új és Örök Szövetség. Amikor elérkezett az idők teljessége (Gal 4,4), Isten – aki maga a szeretet (1Jn 4,7) – elküldte

Fiát, Jézus Krisztust, akinek megtestesülésével, életével, megváltó halálával és feltámadásával, mennybemenetelével és a Szentlélek eljövetelével beteljesíti a kinyilatkoztatást (Jn 1,14.18; Zsid 1,1-2; Róm 3,25; 16,25; Ef 1,9; 3,9-11; 2Kor 1,20; Kol 1,18.26;). A világ világosságaként (Jn 1,4) elhozza az élet világosságát (Jn 8,2), és kinyilvánítja Isten dicsőségét (Jn 1,14; 2,11). A kinyilatkoztatás teljessége Jézus, akiben Isten mint Atyánk mutatkozik meg (Mt 11,25-27; Lk 10,21-22; Róm 3,25; 16,25k; 1Kor 15,28; Ef 3,6), benne elérkezik Isten Országa (Mk 1,15; vö. Lk 10,9.11; Mt 12,28; Lk 17,20), kiárad a Szentlélek Isten (ApCsel 2), és megszületik az Anyaszentegyház.

Az Egyház Krisztus titokzatos teste, mint mindeneket átfogó misztikus egység (Róm 3,21-24; 16,25; Gal 1,16; Ef 3,3.5; 1Tim 3,16; 2Tim 1,10; 1Pt 1,20), az új választott nép, amelybe mindenki meghívást kap, és amelynek már nem leszármazás szerint, hanem az isteni malaszt által válunk tagjává (Gal 3,27-29; Kol 3,11; 1Pt 2,9). A kinyilatkoztatás folytatódik az apostolokban is (2Kor 2,14); Isten igazsága az evangélium hirdetése útján terjed (Mt 28,19; Róm 1,17). A misztérium az Egyházban föltárul Pálnak (Gal 1,16; Ef 3,3), a Lélekkel eltelt tizenkettőnek és a prófétáknak (Ef 3,5), valamint az összes szenteknek (Kol 1,26). A kinyilatkoztatás kincsét (depositum fidei) tovább kell adni (Mt 28,19; ApCsel 10,41; 1Kor 9,1; Gal 1,15; 1Jn 1,1).
Krisztussal és az apostoli korral a kinyilatkoztatás teljessé válik, amely után várjuk az Emberfia második eljövetelét (Mt 24,38; Tit 2,13; 1Pt 4,13; 5,1; 1Jn 3,2).
„Mindent nekem adott át az én Atyám, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, s az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni.” (Mt 11,27) Jézus megismertette az emberekkel Istent, akit senki soha nem látott (Jn 1,18), tanúságot tett a mennyei dolgokról (Jn 3,11-13) és beszélt az Atyáról (Jn 8,38). Jézusban Isten láthatóvá és tapinthatóvá vált (pl. Jn 1,14; 1Jn 1,1). „Aki engem látott, az Atyát is látta” (Jn 14,9; vö. 12,45). Krisztus tehát a saját személyében nyilatkoztatja ki az Atyát: Isten ikonja (2Kor 4,4; Kol 1,15). Tettei a Fiúságát és a Fiúnak az Atyával való egységét tanúsítják (Jn 5,36; 9,4; 10,37; 14,10), szavai (Jn 1,18; 3,11-13; 6,46; 8,28.38; 12,49; 14,10; 17,6-8), az igazságról tesznek tanúságot (Jn 18,37). Csak Krisztusban lett osztályrészünk az igazság (Jn 1,18).

Az őskinyilatkoztatás
Az egyetemes kinyilatkoztatást megelőző őskorszak, valamint az Egyház határain kívül, a világban föllelhető „igazság magvak” (logoi szpermatikoi) létezése a katolikus teológiai gondolkodásban az egyházatyák kora óta ismert. E tudás forrása egyrészt a Szentírás, másrészt a missziós tapasztalat. Jelzi a kinyilatkoztatás, amelyben hallunk a pogány Melkizedekről, Sálem királyáról és El-Eljon papjáról (Ter 14,18; Zsid 5,6.10; 6,20), vagy éppen a Krisztus Királyt megkereső pogány napkeleti mágusokról (Mt 2,1-12). „Láttuk csillagát napkeleten, s eljöttünk, hogy bemutassuk neki hódolatunkat.” (Mt 2,2) Másrészt az Egyház igehirdetése kezdettől fogva szemlélteti, hogy a pogány istenkeresés és bölcselet rendelkezik hivatkozható elemekkel (Pál beszéde Lisztrában és az Aeropáguszon, ApCsel 14,16-17; 17,23).

Az igaz Isten ismeretét Ábrahám előtt, a vízözön idejében Noé és családja, majd Sém törzse hordozta. Az Ábrahám előtt és után fennálló pogányságban[2] is van igazolható ismeret arról, hogy Isten létezik, az embernek eredete és küldetése van, továbbá létezik erkölcsi törvény és kötelesség. Ennek oka, hogy mindnyájan egyazon ősszülőktől származunk, Ádám és Éva fiai vagyunk. A halálnak halálát hozó áteredő bűn az értelmünket nem vakította el teljesen, de elhomályosította, míg az akaratunkat meggyengítette, természetünket pedig rosszra hajlóvá tette. Ezért bár homályosan, de kiolthatatlanul képesek vagyunk felismerni, hogy Isten van (Róm 1,18-21), maradt sejtésünk a teremtésről, az emberiség élete hajnalán bekövetkezett törésről, az istenségtől való maradéktalan függésről, a jó és a rossz különbségéről, az ember valamiféle földi küldetéséről, az áldozat és a megváltás szükségességéről. A szenvedés, a halál és az igazságtalanság tapasztalata pedig mindig magával hozta a vágyakozást az élet győzelme és a végső igazságtétel iránt.

Az ember az Istennek vagy az istenségnek a létét, valamint a maga szellemi-erkölcsi voltát egyes helyeken és időkben témaszerűen is számtalanszor megkísérelte tisztázni, amelyből igen eltérő eredmények születtek. Általános vonás azonban, hogy az istenségre és a végső kérdésekre vonatkozóan minden nép kialakított vallásos-rituális magatartási formákat. Az istenkeresés és a vallásosság az ember lényegi tulajdonsága (homo religiosus).
A hagyományos katolikus felfogás szerint az emberiség ősvallása monoteista, lényegében azonos az egyetemes kinyilatkoztatás (Ó- és Újszövetség) egyistenhitével, amely tudás mint hagyomány az ősszülőktől származik. A panteizmus, az animizmus, a politeizmus, a démonizmus, a mágia stb. valójában az ősi istenismeret és vallás idővel megjelenő különböző torzulásai, elfajzásai. A bálványimádás, az emberáldozat, az okkultizmus mind-mind a kiűzetés óta elhatalmasodó dekadencia, a süllyedés és elsötétedés következménye. Valójában minél ősibb forrásból származik egy pogány tanítás, annál tisztábban hozza az ősi istenismeret bizonyos alapelemeit: az egy Istenbe vetett hitet, a teremtettség, az Istennel való kapcsolat diszharmóniája és az emberiség hajnalán bekövetkezett katasztrófa (vízözön) tudatát, az erkölcsi törvény és a kötelesség létezésének elismerését, kereteinek alapvető ismeretét. A hagyomány paradicsomi korra utaló ősisége olykor egészen rendkívüli fokban is megnyilvánulhat, amikor például felsejlik a teofánia, mi több, az inkarnáció valamiféle vágyképe, sőt öntudatlanul már, de a Szentháromságra utaló jelek is kivehetők egyes pogány mitológiákban és vallásokban.

Az eredeti bűn által elveszített isteni malaszt megvilágosító erejének a hiányában tapogatózó értelem, valamint az isteni malaszt ereje nélkül megnyilvánuló akarat jellemzően nem képes feltárni az Isten belső életét, a megtestesülés és a megváltás misztériumát, a bűn és a megigazulás mibenlétét, a végső dolgok pontos valóságát, és nem képes a természetfölötti (kegyelmi) életre. A Szentháromság, a teremtés, a láthatatlan szellemi valóságok (szent angyalok és a bukott angyalok) a megtestesülés, a megváltás, a bűn, a megtérés és a megigazulás, a szentségek, a megszentelődés, a menny és a pokol, a feltámadás és az örök élet csak az isteni kinyilatkoztatásban tárulnak fel számunkra.

Az Egyház hirdeti, hogy az egy igaz Isten, a mi teremtőnk és Urunk, műveiből, az emberi értelem természetes világosságánál biztosan megismerhető.[3] Vándor állapotunk természetes istenismerete nem közvetlen és intuitív, hanem közvetett. Isten természetes megismerése analóg megismerés, ahol a „semper maior” elve érvényesül.[4] Isten léte azonban nem csak az ész természetes ismeretének tárgya, hanem a természetfeletti hité is, amely a kinyilatkoztatás befogadását jelenti.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2023. október 15.