Akárki is vett részt a Ifjúsági Világtalálkozó tervezésében, úgy döntött, hogy nem a bölcseket utánozza, akik aranyat, tömjént és mirhát adnak az Úrnak, hanem a korinthusiakat, akik figyelmetlenül folytatták az „agapét”, nem érzékelve az Úr Testét és Vérét.

Gondolom, hogy a legtöbb katolikus, aki figyelemmel kíséri az egyházi híreket, mostanra már tisztában van azzal a számos szentségtöréssel és gyalázattal, ami a lisszaboni ifjúsági világtalálkozón a szentostya tárolását és kiosztását jellemezte. Egy kis kutakodás megmutatja, hogy ezek a gonoszságok nem korlátozódtak erre a napra, hanem sok más világtalálkozót is sújtottak. Azok számára, akik esetleg nem látták a közösségi médiában vírusszerűen terjedő bejegyzéseket, röviden összefoglaljuk, mi is történt Portugáliában.

A fennálló liturgikus törvényekkel szembeszegülve, az áldoztatást  szokásosan segítő ministránsok ezrei ültek mozdulatlanul, miközben laikus ministránsok brigádjai osztották a szentostyát, többnyire kézbe, és a szentostya fogadása előtt előírt imádás jeléről alig volt szó. Annak érdekében, hogy elegendő mennyiségű szentostya jusson be annak a téves nézetnek köszönhetően, hogy ebben mindenkinek részesülnie kell, a megszentelt ostyákat  nagy, szürke, Tupperware-szerű dobozokban tárolták, melyeket sátrak alatti asztalokon helyeztek el anélkül, hogy kísérletet tettek volna arra, hogy méltó módon, tisztességes bútorzatban és környezetben, valamint az Úr jelenlétének megfelelő elismerésével tárolják őket (a néhány égő műanyag gyertya egy enyhe bólintás volt ebbe az irányba). Egy Estorilban az Ifjúsági Világtalálkozóhoz kapcsolódó misén a szentostyát olcsó IKEA tálakban osztották ki, műanyag fóliával letakarva. Más hibálat is lehetne említeni, de ezek is elégségesek lesznek.

Nem kell sem nagy hit, sem nagy tudás ahhoz, hogy tudjuk, hogy az Eucharisztiát nem szabad műanyag edényekben tárolni és csomagolt ebédként kezelni. Aligha meglepő – bár kissé ironikus, tekintve Ferenc pápa Desiderio Desideravi-ban tett kijelentését, miszerint a liturgikus törvényeket be kell tartani (bár ő maga rendszeresen megsérti azokat) -, hogy a Világnap antinomikus [ellentmondásos] „Woodstock katolikusoknak”-féle hangulata a Novus Ordo-t szabályozó kánoni és liturgikus törvények áthágására ösztönöz.

Ami talán még meglepőbb, hogy hány mainstream katolikus próbálja megvédeni ezeket a dolgokat. Azt mondják (a lehető legbeszédesebb módon adom vissza ellenvetésüket): „Jézus szegényen, ismeretlenül, rejtőzködve, alázatosan jött a világra. Neki nem voltak fenséges templomai, arany cibóriumai vagy díszes tabernákulumai. Egyszerű módon, egyszerű emberek közé jött, mert a fő ajándék, amiért jött, Ő maga, nem pedig a képzőművészet. Lisszabonban 1,5 millió katolikus közé jött, hogy jelenlétével megtisztelje őket. Valamit ilyen léptékben csak úgy lehet megvalósítani, ha műanyag edényeket, olcsó tálakat és hasonlókat használunk. A Világnap kritikusai farizeusok, akiket jobban érdekel a mentatized és a kömény, mint a törvény súlyosabb dolgai – tudjátok, az Isten- és felebaráti szeretet.”

A fenti bekezdésbe rengeteg tévedés van belepakolva. Vegyük sorról-sorra.

Először is az, ahogyan Urunk a világra jött, és hagyja, hogy a bűnösök bánjanak vele, az Ő isteni türelmét és hosszútűrését mutatja, míg az, ahogyan mi bánunk a közöttünk jelen lévő Urunkkal, a hitünket vagy a hitünk hiányát, a szeretetünket vagy a megvetésünket mutatja. Ahogyan azt a Resurgent in the Midst of Crisis [Válság közepette újraéledni] című könyvemben megfogalmaztam:

Jézus egy szerény istállóban született, és egy jászolba helyezték, valóban. De a bölcsek nem szalmát, piszkot és trágyát hoztak neki, hanem drága királyi ajándékokat, aranyat, tömjént és mirhát. Az a mód, ahogyan Urunk megszületett, megmutatta alázatosságát, amely megveti a földi pompát; az a mód, ahogyan a három király imádta őt, megmutatta alázatosságukat, ami a legjobbat kereste, amit fel tudtak ajánlani, bölcsességükben tudva azt, hogy messze alatta van annak, amit Ő megérdemelt. Nem a mi dolgunk, hogy úgy viselkedjünk, mintha mi lennénk a világra jött Jézus, és így pajtáknak, istállóknak vagy barlangoknak látszó templomokat hozzunk létre, hogy befogadhassanak bennünket. Inkább az a dolgunk, hogy a bölcsekhez és a pásztorokhoz csatlakozva meghallgassuk az isteni hívást, amely a határainkon túlra int bennünket. Hitben válaszolva, a lehető legtöbbet kell adnunk az Igéből lett testnek…

Bár Urunk először egy szerény jászolban, elrejtőzve és szegényen jelent meg a földön, a szent liturgia nem egy időutazás a Kr. e. 4. év körüli Betlehembe… A szentmise… jelenvalóvá teszi közöttünk a megdicsőült Megváltót, akinek második eljövetele nem csendes szegénységben, hanem földrengető pompában fog megtörténni. Ezért hitünk ösztöne mindig is az volt, hogy a liturgia szépségét, változatos berendezését és környezetét maximalizáljuk, vágyakozva az eljövendő után, ahelyett, hogy hátrafelé forduló pillantásoknak hódolnánk. (20-21. oldal)

Másodszor, nevetséges úgy beszélni, mintha a WYD koordinátorai „nem tudnának jobbat tenni”. Akiknek hozzáférésük van a WYD több millió dolláros finanszírozásához és bármelyik szokásos egyházmegyei egyházi raktárhoz, könnyen beszerezhetnek megfelelő bútorzatot, akár csak olyan ideiglenes fa tabernákulumokat, mint amilyeneket a nagycsütörtöki mellékoltárokhoz használnak. Hitvalló őseink minden helyzetben a legjobbat tették, amit csak tudtak – és amit Lisszabonban láttunk, az messze nem „a legjobb, amit lehetséges.” Hallottunk már az előrelátó tervezésről?

Egyetértünk – ugye? -, hogy az Isten iránti szeretet az első a parancsolatok közül. Ennek a szeretetnek konkrétnak kell lennie ahhoz, hogy valódi legyen; a légies absztrakciók nem számítanak. Ha Isten emberré változtatta magát, hogy közénk jöjjön, szeressen minket, és elfogadja szeretetünket, és ha ezt továbbra is megteszi a Szent Eucharisztiában, akkor nem a legünnepélyesebb kötelességünk-e, hogy teljesítsük Isten első parancsolatát éppen az Eucharisztikus Úrral szemben, majd Krisztusban élő testvéreinkkel szemben (a második parancsolat)?

A szeretet nem a minimumra vagy az elviselhetőre törekszik; a lehetséges legmagasabbra, a maximumra, a tökéletesre törekedik. Ezt mindannyian ösztönösen értjük. Jaj annak a férfinek vagy nőnek, aki azt hiszi, hogy a minimum vagy az éppen csak elviselhető megtételével talál valakit, akivel összeházasodhat, vagy a házassága virágzó marad. Próbáljon meg rózsacsokor helyett egy marék gyomnövényt adni a randevúpartnerének vagy a feleségének. Próbáljon meg farmerben és pólóban megjelenni egy esküvőn vagy temetésen. Biztos vagyok benne, hogy volt már rá példa, de hát a mi korunk nem a józan észről, a jó ízlésről vagy akár az alapvető társadalmi tudatosságról híres.

Mindenesetre mindannyian ösztönösen megértjük, hogy ha egy csoport olyan szegény, hogy az egyetlen tabernákulum, amit megengedhetnek maguknak, egy egyszerű fadoboz egy rögtönzött kunyhó alatt, akkor semmiképpen sem hibáztathatók. De éppen ellenkezőleg, ha egy csoportnak nagy költségvetéshez és egyházmegyei raktárakhoz van hozzáférése, tele pompás, nem használt bútorokkal (beleértve a faragott fa tabernákulumokat is – ezt nem találom ki; láttam szemkápráztató raktárakat tárolt egyházi javakkal még kis európai egyházmegyékben is! ), és az a döntésük, hogy jelöletlen sátrakban elhelyezett „tuppernákulumokat” használnak néhány műanyag gyertyával, sokat elárul arról, hogy mennyire megvetik az Oltáriszentségben valóban jelen lévő Urat.

A szeretet a lehető legjobbra törekszik, tekintve mindazt, ami a közelben rendelkezésre áll; nem elégszik meg egy ideiglenes, alacsony színvonalú célszerűséggel. Akárki is vett részt a Ifjúsági Világtalálkozó tervezésében, úgy döntött, hogy nem a bölcseket utánozza, akik aranyat, tömjént és mirhát adnak az Úrnak, hanem a korinthusiakat, akik figyelmetlenül folytatták az „agapét”, nem érzékelve az Úr Testét és Vérét (vö. 1Kor 11).

Harmadszor, miért vesszük azt az abszurd feltételezést, hogy egy szabadtéri misén hatalmas tömegeknek kell akkor és ott szentáldozásban részesülniük? Jobb időkben az olyan nagy nyilvános rendezvényeket, mint az 1926-os chicagói Eucharisztikus Kongresszuson, úgy szervezték meg, hogy a tisztelet és a szépség volt az elsődleges szempont. A kulcs a józan ész és a hagyomány követése. Az említett Eucharisztikus Kongresszuson a stadionban pontifikális szentmise volt, ahol több ezer kisgyermek énekelte a gregorián éneket. Csak néhány ministráns és az oltár közelében lévő ember részesült szentáldozásban, míg a tömeg többi része az imádás és a lelki áldozás aktusait végezte.

Korábban, aznap délelőtt számtalan privát szentmise a mellékoltároknál szerte a városban lehetővé tette, hogy azok a személyek, akik az Urat akarták fogadni, ezt kellő áhítattal, a klerikális és laikus szerepek furcsa keveredése, a cibóriák millióinak bevetése stb. nélkül megtehessék. Ráadásul a chicagói stadionmisén ahelyett, hogy egy Lego-tégla hátteret és egy fürdőkád alakú oltárt használtak volna (mint Lisszabonban), egy pompás ideiglenes baldachin és nemes felszerelés mutatkozott be a rögtönzött szentélyben. A hagyománynak megvannak a válaszai. Amikor az emberek helyesen hisznek és mélyen törődnek, megtalálják a módját, hogy a dolgokat megfelelően tegyék.

Még XVI. Benedek pápa is megjegyezte a gigantikus misékkel járó nehézségeket, és elgondolkodott azon, hogy vajon az ilyen „ünnepségek” megfelelnek-e az Úr akaratának. Ugyanez a pápa gyakran idézte Szent Ágoston mondását az Eucharisztiáról: „Előbb imádnunk kell, mielőtt fogadnánk. Vétkeznénk, ha nem imádnánk”. A liturgikus törvény előírja, hogy az Úrnak valamilyen (külső) tiszteletadási cselekedetet kell elvégezni, mielőtt fogadjuk Őt. Hol volt ez a külső tiszteletadás a lisszaboni videofelvételen? A legtöbbek viselkedése egy nyári medence melletti falatozós büfé minden áhítatát mutatja.

Végezetül, katolikus társaink hívhatják a lisszaboni kritikusokat „farizeusoknak”, aminek csak akarják, de egy dolgot nem szabad elfelejteniük: Urunk jobban ragaszkodott Isten parancsolatainak megtartásához, nem pedig kevésbé, mint a farizeusok. Valójában az Ő panasza nem az, hogy túl sokat törődtek az istenimádattal, hanem az, hogy túl keveset törődtek vele, túlhangsúlyozták a kisebb jelentőségű és ember alkotta szabályokat, és elhanyagolták Isten törvényét arról, hogy hogyan akarja, hogy szolgálják Őt. A templom vezetői például beengedték a pénzváltókat a templom területére, ami annyira nem tetszett Urunknak, hogy nem egyszer, hanem kétszer is felborította asztalaikat: „Az én házam az imádság háza, ti pedig rablók barlangjává tettétek.”

Az ortodox katolikusok panasza a modern Egyházzal szemben – egy olyan Egyházzal szemben, amelynek modernsége Lisszabonban teljes mértékben megmutatkozott – éppen az, hogy minden aprósággal és ember alkotta dologgal van elfoglalva: koholt rítusok, vallásközi párbeszéd, globalizmus, klímavédelem, amit csak akarsz, miközben elhanyagolják vagy akár ellentmondanak Isten parancsainak, különösen az első háromnak, amely az egyedül Neki adandó imádatra vonatkozik, valamint a hatodiknak és a kilencediknek, amely a tisztaságot írja elő azok számára, akik az Ő népéhez tartoznak, és akik az Ő szent jelenlétéhez közelednek.

Tudom, hogy vannak jó egyéni, helyes gondolkodású papok és vezetők a WYD-en, akik mindent megtesznek azért, hogy az embereket Krisztushoz vezessék, hogy józan katekézisben részesítsék őket, és akik igyekeznek megmutatni (amennyire az esemény lehetővé teszi) a tradíció örömét és koherenciáját. Az Úr minden páncélon megtalálja a réseket, és rászabadítja égő nyilait, hogy átszúrja a szíveket. Isten olyan hatalmas, hogy képes megtalálni a módját annak, hogy a rosszból jót hozzon ki.

Mindezek alapján legfőbb ideje, hogy az Ifjúsági Világtalálkozót jelenlegi „inkarnációjában” nyugdíjazzuk. A mögötte álló tömegméretű feltételezések, a liturgiák szörnyűséges lebonyolítása, az önkéntes áldoztatók hadseregszerű bevetése, a tisztességtelen öltözet, a szinte woodstocki hangulat – mindennek semmi értelme a keresztények számára, nemhogy a katolikusok számára. Sok más visszataszító dolog is történt a WYD-en, mint például az ivászat és a kábítószerrel való visszaélés, amelyről szemtanúk beszámolóit kaptam meg (és amiről még többet fogunk hallani).

Az ehhez hasonló események azok a dolgok, amelyek miatt az őszinte katolikusoknak kínosan pironkodva kell magyarázkodniuk protestáns barátaiknak vagy valláskeresőknek: „Ez nem tükrözi azt, hogy kik vagyunk valójában, és miben hiszünk igazán”; és azt mondják az Úrnak: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” – mégis azzal a süllyedő érzéssel, hogy néhányan legalábbis tudják, mit cselekszenek. (Talán bizonyos modernisták, marxisták, szabadkőművesek vagy sátánisták, akik részt vesznek az előkészületekben, lépéseket tesznek annak érdekében, hogy a WYD-ek a profanizáció és a deszakralizáció hatalmas motorjai legyenek, egy fordított de-katolicizálás, amely ellentétes II. János Pál eredeti szándékával, az új evangelizációval.)

Azok, akik valóban el akarják érni és evangelizálni akarják a fiatalokat, tudják, hogy vannak sokkal jobb módszerek erre, kezdve a liturgikus hagyományok visszaállításával. Amiről egy intelligensebb pápa és az idők jeleinek jobb felismerője tett tanúbizonyságot a Summorum Pontificummal együtt, a püspököknek küldött levelében:

Időközben [a zsinat óta] egyértelműen bebizonyosodott, hogy a fiatalok is felfedezték ezt a liturgikus formát [a tradicionális latin misét], megérezték vonzerejét, és megtalálták benne a találkozásnak a legszentebb Eucharisztia misztériumával való, számukra különösen megfelelő formáját.

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2023. október 8.