„Az irgalmasság e folyama nem tud a szívünkbe hatolni, amíg meg nem bocsátunk azoknak, akik minket megbántottak.” (KEK 2840)

Az elnémítás kultúrájával (cancel culture) sok probléma van, az egyik a meg nem bocsátás. A megváltás tagadása kényelmes, amikor egy politikai programot támogatunk, de ellentétes Jézus követésével.

A múlt hőseinek megtámadásához az indítékok eltorzulnak az idő- és térperspektívákkal együtt.

Amikor az embereket itt és most elnémítjuk, a hibás lépések célpontokká válnak, az irgalmat megtagadjuk, és a bocsánatkérést elutasítjuk még akkor is, ha a rossz ítélet évekkel korábban történt.

Gondoljunk csak Alexi McCammond és Mitchell Martin esetére, akiket felnőttként némítottak el olyan dolgokért, melyeket gyermekkorukban tettek. McCammond, a Teen Vogue 27 éves korábbi szerkesztője tavaly kényszerült lemondani, amikor megtalálták három, egy évtizeddel korábbi Ázsiai-ellenes tweet-üzenetét.

Azt mondta, hogy már nem így gondolkodik, de a bocsánatkérések és az ilyen viselkedéstől mentes következő évek ellenére sem volt mód a megváltásra. Helyette megkapta a szokásos eljárást: megszégyenítés, kitaszítás és elnémítás.

Tavaly ősszel az elsőéves főiskolás Mitchel Millert kirúgták az Észak-Dakotai Egyetem jégkorongcsapatából, miután egy arizonai újság beszámolt arról, hogy nyolcadikos korában zaklatott egy fejlődésben lévő fekete diákot. Az egyetem elnöke, Andrew Armacos akkor bejelentette: „Elvárjuk a hallgatóinktól, hogy a mi értékeink szerint éljenek az osztályteremben, a közösségben és akkor is, amikor az egyetemet képviselik a játéktéren”.

Akár évekkel, évtizedekkel vagy évszázadokkal később, mint Szent Junípero Serra esetében, a megbocsátás hiánya trendi. És ez a csapda is egyben.

A csali mindig a sértés, legyen az személyes, történelmi vagy közszínpadon.

Ezek mind nagyon különböző körülmények, de Jézus többször mondja nekünk, többek között a Miatyánkban is, hogy „bocsáss meg az ellenünk vétkezőknek”.

Amorth atya és Msgr. Rossetti a megbocsátásról

A meg nem bocsátás kultúrájának gyökere az egyénnel kezdődik.

Az ördögűzők gyakran első kézből tapasztalják a meg nem bocsátás veszélyét. A meg nem bocsátás hatalmat ad az ördögnek, míg a megbocsátás beengedi Istent. Gabriel Amorth atya (1925-2016) volt vatikáni ördögűző Az ördög fél tőlem című könyvében kifejtette, hogy ahhoz, hogy valakit megszabadítsunk egy ördögi varázslattól, megbocsátásra van szükség. Kijelentette:

„A szívből jövő megbocsátás azzal szemben, aki a gonoszságot elkövette, alapvető követelmény. Időnként megértetik velem, hogy az ördögűzésnek egy bizonyos személyen nincs hatása, és megkérdezem ezt a személyt: ’Megbocsátottál-e annak, aki ezt a gonoszságot tette veled?’ ’Nem’. És akkor elég az ördögűzésből. Legalább törekednünk kell arra, hogy megbocsássunk annak, aki rosszat tett velünk. A megbocsátás is a Szentlélek működése által történik – vagyis Isten szeretete által, aki egyedül képes gyógyítani a szíveket. Ezért kell a Szentlelket segítségül hívni”.

Egy amerikai ördögűző naplója: démonok, megszállottság és az ősi gonosz elleni modernkori harc című könyvében Msgr. Stephen Rossetti elmagyarázta, hogy a meg nem bocsátás hatalmat ad az ördögnek felettünk: „Az ördögűzés alatt az emberek néha elakadnak. Imádkozunk és imádkozunk és imádkozunk, de úgy tűnik, hogy nem javul a helyzet”.

Néha kiderül a megbocsátás mélyen gyökerező hiánya – magyarázta. „Sokan azok közül, akik démoni szellemekkel jönnek hozzánk, fiatal korukban traumát szenvedtek el valakitől. Érthető módon dühösek, és belső vágyat táplálnak, hogy kínzójuk megszenvedjen. De amíg ragaszkodnak ehhez a haraghoz és a meg nem bocsátáshoz, addig ők azok, akiket megmérgeznek”.

Rossetti szerint a démonok ebbe kapaszkodnak bele, és nem távoznak. „Maguk a démonok örökre megrekednek egy belső dühben” – mondja. “Egy örökkévalóságot töltenek a pokolban, Istent hibáztatva (igazságtalanul), és ragaszkodnak a haragjukhoz és a neheztelésükhöz.”

Kultúránk egyik problémája az, hogy az emberek félreértik, mit jelent megbocsátani.

„Ez nem azt jelenti, hogy a bántalmazóknak nem kell a bűneikért felelniük és börtönbe menniük. Nem azt jelenti, hogy melengető érzéssel és pozitív érzelmi kötődéssel kell lennünk a bántalmazóink iránt.”

Szerinte a keresztény értelemben vett megbocsátás inkább azt jelenti, hogy elengedjük a haragot és a dühöt, majd kérjük Istent, hogy áldja meg azt a személyt, aki bántalmazott minket. „Ez egy akarati aktus” – állítja -, „nem pedig egy érzés.” Megjegyzi, hogy amikor megátkozunk valakit, akkor magunknak okozunk szenvedést, és amikor megáldjuk ellenségeinket, akkor mi vagyunk azok, akik megszabadulunk és békében vagyunk. Ezért azt mondja, hogy másoknak megbocsátani az ördögűzés rendes része, gyógyulást hoz, és a démonok elszállnak.

A neheztelés hordozása és az emberek elnémítása ugyanabból a megbocsátás nélküli hozzáállásból ered.

Senki sem mondja azt, hogy ne vegyünk tudomást a vétkekről, hogy mentegessük őket vagy hagyjuk, hogy a vétkek tovább folytatódjanak, de Krisztus követőiként a megbocsátás szokásával kell előre lépnünk, ami tehermentesíti a szívet, az elmét és a lelket.

A cikk forrása angol nyelven

Létrehozva 2021. október 18.