XI. fejezet

Apostoli munkák

A Jézus Szíve-apostolság jellegzetes vonása

A legtökéletesebb apostol — Szűz Mária. Az isteni élet, az isteni kegyelmek sáfárjait emberi nyelven papnak, tágabb értelemben apostolnak nevezik. S volt-e ennek az isteni életnek, ezeknek a kegyelmeknek tökéletesebb, teljesebb hatalmú osztogatója, mint ő, a Nagyasszony? Elképzelhető-e, hogy Jézus Szíve túláradó gazdagságának korlátlanabb rendelkezési joggal bíró kincstárosa lehessen valaki, mint megint csak ő, az Édesanya?

Valóban, senki: sem Péter, sem Pál, az „Apostol”, sem János, sem senki más nem volt annyira apostol, mint Mária. Hogy miért? — azt könnyű megérteni:

Az apostolság lényege: Jézust adni a lelkeknek és lelkeket adni Jézusnak.

És kinek volt megadva ez a kettős hatalom olyan mértékben, mint éppen Máriának, az Üdvözítő anyjának, a lelkek anyjának? Senkinek, mert Mária mindenben egyedülálló.

Mélyítsük ki lelkünkben az Apostolok Kriálynőjének képét, különösen megfontolva a következő vonásokat: Mária annál inkább ura a rábízott kincseknek, minél bőkezűbben osztogatja azokat. Ugyanígy sokkal inkább Anya ő Karácsonykor, mint március 25-én, és anyaságának sokkal fenségesebb a jelentősége a kereszt alatt, mint Betlehemben. Jézus annál szorosabban forr egybe Édesanyjával, minél tágabb működési kört nyit meg előtte Mária apostoli működése. Alkalmazzuk a kegyelemnek e törvényét saját magunkra is, mert hiszen áll az mireánk is, kedves apostolok: Jézus annál inkább lesz a miénk, minél inkább oda tudjuk őt, mint Mária, az embereknek nyújtani.

Ezeket előrebocsátva, vegyük szemügyre az apostollélek legjellegzetesebb vonásait, különösen azokat, amelyek a Jézus Szíve apostolságnak elengedhetetlen kellékei.

Természetfölöttiség

A buzgóság is lehet káros, ha nem a természetfölöttiség talajából fakad. Sajnos, a legjobb dolgokban is milyen gyakran találjuk az aranyat salakkal keverve! Hányszor fordul elő, hogy valamely szép keresztény gondolatot nagyon is emberi keretben, nagyon is emberi eszközökkel akarnak hatékonnyá, célravezetővé tenni.

Válasszuk külön az eget a földtől, a természetest a természetfölöttitől!

Ne beszéljünk úgy, amint már az apostolok idején is beszéltek; „Ki legyen közülünk az első?” És ne mondjuk: „Én Pállal tartok, én pedig Kéfással!” Legyünk nagykorúak, emelkedjünk felül ezeken a gyermekes kicsinységeken! Higgyünk élő hittel Jézusban és az legyen minden gondunk, hogy az övéi lehessünk, hogy Őt szolgálhassuk. Mutassuk meg Urunknak, mennyire önzetlenek vagyunk, felejtsük el magunkat, a magunk kis érdekeit, előnyeit.

Engedjük át készséggel másoknak a megtisztelőbb helyeket, és pedig nem puszta udvariasságból, de a hit szellemében, alázatosságból.

Ne vágyódjunk érzékelhető sikerre, ne abban lássuk az apostolkodásunk végcélját! Bízzuk az eredményt Jézusra, Ő majd megadja, amennyit jónak lát. Mert az igazi siker nem a magunk és a segítőtársaink buzgalmától, ügyességétől függ: Isten titka az, valóságos isteni szerencsejáték. Isten annak adja meg, akinek akarja és akkor, amikor akarja. Hányszor fordul elő, hogy amikor legjobban dolgoztunk, akkor számolhatunk el legkevesebb — legalább látható — eredménnyel.

Az érzékelhető siker egyébként nem is mindig igazi siker. És ha odaadó fáradozásunknak nem is mindig látjuk az eredményét, nem kell azt gondolnunk, hogy Urunk nem áldotta meg, és pedig talán nagyon gazdagon is a fáradozásainkat. Emelkedjünk ilyenkor felül a földi szempontokon és nézzük természetfölötti megvilágításban a dolgokat s akkor bizonyára nem fognak elcsüggedni.

Éppúgy nem szabad a paray-i ígéreteket sem tisztán emberi, kicsinyes szempontok szerint magyarázni. Így pl. a Jézus Szívét tisztelő családoknak megígért béke egyáltalán nem zárja ki, hogy azoknak keresztekben, megpróbáltatásokban is bőven legyen részük; hiszen fájó szenvedés közepette is édes békét élvezhet a lélek. Az eredmény tehát nem kézzelfogható nyereség, amelyet bezsebelhetnénk. Az aratás Ura fog aratni — nekünk nem sok részünk lesz benne. De nem baj! Csak neki legyen meg az öröme, csak az Ő neve dicsőíttessék meg, más minden mindegy! Mienk a látszólagos sikertelenség, a jóleső elégtétel hiánya; Övé a dicsőség, amely Őt mindig és mindenben megilleti!

Fáj az is, ha azt kell látnunk, hogy valamely vállalkozásunk, amely sok küzdelem, fáradság árán kelt életre, összeomlás előtt áll. Vajha a nagy megpróbáltatásnak ez a nehéz órája is Istenhez közelebbjutás, a lelki megacélozódás órájává válnék az apostol életében! Hogy megbékélt, alázatos szívvel tudjon meghajolni Isten végzése előtt s lelkében a „Fiat” mellett ott ujjongjon a bizakodó „Adveniat” is.

Vigyázzunk ilyenkor, nehogy a csalódás lelkünk egyensúlyát bontsa meg; ne engedjük, hogy a természet kerekedjék felül. Ó, hány látszólagos vereség vált a leggyönyörűbb győzelem forrásává.

Fogjuk két kézre szegény fájó szívünket, amely ilyenkor nagyon is hajlamos rá, hogy mint kilátástalant, feladjon minden további küzdelmet. Tartsunk ki szilárdan és mondjuk békés, bízó szívvel: „Jöjjön el a te országod!”

Térdeljünk le a tabernákulum elé, panaszoljuk el bajainkat a Getszemáni Királyának s áldjuk Őt még akkor is, amikor javában dúl körülöttünk a vihar. Azután pedig mondjuk, ha mégoly nehezünkre esik is: „mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, de a Tied!”

Nem szabad elfelejtenünk, hogy a mindenfajta nehézségek, ellentmondások szinte természetes, vagy legalább is nagyon megszokott velejárói az apostoli munkának. Pecsétek, amelyek annak természetfölötti jellegét hitelesítik. Azt sem szabad gondolnunk, hogy ezeket az akadályokat az emberek rosszakarata zúdítja az utunkba. Nem: Isten küldi azokat ránk akkor, amikor jónak látja, de nem engedi, hogy tovább tartsanak, mint ameddig az ügynek, a lelkeknek javára válnak.

Ezek után azt hiszem, természetesnek fogják találni, amit most mondok: hogy a keresztekre kimondottan nagy szükségünk van nekünk, apostoloknak: megtisztítanak bennünket a földies gondolkodás elemeitől, alázatossá tesznek, megacélozzák kitartásunkat és friss lángját szítják föl bennünk az apostoli buzgóságnak.

Földi vihar soha el nem söpörhet olyan műveket, amelyeken Isten jótetszése nyugszik. Ellenkezőleg: a kereszt megerősíti isteni jellegüket már csak azáltal is, hogy a lelkeket, amelyeket kiépítésükre kiszemelt, szentekké teszi.

Ha egy katolikus mű nem virágzik úgy, amint virágoznia kellene, annak sohasem külső ellentmondások az okozói, de igenis: a természettölötti szellem hiánya azokban, akik az ügyeit intézik.

Mielőtt e tárgykört lezárnók, fogadjanak el tőlem még egy figyelmeztetést, kedves apostolok: működésük folyamán sohase vessék magukat fényes nevek, nagy befolyások után és ne engedjék, hogy anyagi szempontok bármely vonatkozásban is befolyásolják munkájukat.

Mindezeket a tényezőket: pénzt, befolyást, előkelőséget, hírnevet, hagyják meg szépen a háttérben, amint ezt Jézus is tette. Ne igyekezzünk az Ő módszerén változtatni. Mindez majd hozzáadatik nekünk, a kellő órában, ha nem keresünk egyebet, mint a Királyt és az Ő dicsőségét.

Az Istenre kérem: ne keverjenek pénzt, hiúságot a Mester ügyeibe — aki istállóban született és kereszten halt meg! Harcoljanak mint a szentek, mint igazi apostolok és győzni fognak, mint ők.

A hit lelke

Urunk megígérte, hogy uralkodni fog a sátán és minden fajzata ellenére is. Azt azonban soha sem mondta, hogy uralmán barátai nem ejtenek csorbát. Megérthetjük ebből, hogy amikor Jézus Szívének műve nem nyújtja azt, amit nyújtania kellene, ez nem azért van, mintha Ő megfeledkezett volna ígéreteiről, vagy hatalma nem volna hozzá, hogy azokat valóra váltsa. Az okok itt is az egyénben vannak, az apostolban, akinek gyenge a hite és visszariad a vihar dübörgésétől, a hullámoktól, amelyek az útjába tornyosulnak; aki elcsügged, ha szemével nem látja, kezével nem tapinthatja az eredményt, amelyet munkájával elért, és aki este már aratni szeretné azt, amit reggel elvetett.

Apostoli munkám kezdetén hallottam lelkem mélyén azokat a szavakat, amelyeket Margit Máriához intézett Urunk:

— Ha hiszed… ha hiszed… meg fogod látni Szívem hatalmát.

Mindig boldogulunk, hacsak igazán hiszünk az Ő szeretetében. Az apostol, csakúgy, mint az erény, mindig diadalmaskodik. Lehetnek ugyan látszólagos kudarcai, érhetik csalódások, megaláztatások, rosszindulatú kritikák, ezek azonban legfeljebb csak ostorcsapások, de nem komoly sikertelenségek.

Urunk Jézus látta mindezeket a nehézségeket és ígéretét adta, hogy el ne csüggedjünk: „Uralkodni fogok.”

Eleven erővel éljen bennünk ez a hit. Ezerszerte többet érnénk el, ha úgy tudnánk hinni, mint a szentek, ha olyan kitartóak volnánk, mint a kananeai asszony. Ne sokat okoskodjunk, de tegyünk úgy, mint az arsi plébános: menjünk egyenesen előre Isten nevében. Mondjuk magunkban: uralkodni fog Ő, én csak eszköz vagyok a kezében.

Hogy hegy állja el az utunkat? — Majd odébb megy! Hogy vízár hömpölyög felénk? — Majd visszahúzódik! Igen: csodák fognak történni, ha igazán hiszünk Jézusban. Az akadályok lépcsőkké válnak, a nehézségek hatalmas segítőerőkké. Ne felejtsük el, hogy küzdelem acélozza az erőt s a legszebb természetfölötti eredmények éppen a nehézségekkel való küzdelemből születnek. Ne legyünk olyanok, mint azok a különben egészen szép lelkek, akikkel alkalmam volt találkozni. Megkérdeztem tőlük:

— Dolgoztak-e? S mit csináltak eddig?

— Igen, dolgoztunk. Hogy eredmény lesz-e, ki tudja? Talán. Hiszen elvégre semmi sem lehetetlen!

Az ilyen hit legfeljebb csak kis gyertyavége, de nem nap, amely világít és melegít.

Ha szentek hite élne bennünk, a kősziklán is gyökeret verne a tanításunk.

Legyen ilyen hitünk, amilyen az övék volt, s amely maga a szeretet: szórjuk szerte a világban, keltsük vele életre az élettelenre dermedt lelkeket.

Legyünk szilárdak. Legyünk kitartók. Ne veszítsük el bátorságunkat, ha meddőnek látszik a munkánk, ha el is vesztünk egyes apróbb ütközeteket.

Nem harcolhatunk anélkül, hogy sebesülésre ne kellene felkészülve lennünk; de győzelmet sem arathatunk, ha nem harcolunk.

Ismétlem: nagy szükségünk van nehézségekre. Ha nem volnának: külön ki kellene találnunk őket. Tehát ne csüggedjünk, ne veszítsük el a munkakedvünket.

Ha eredmény nélkül próbálkoztunk, forduljunk Jézushoz Szent Péter szavaival:

— Uram, egész éjjel hiába próbálkoztunk, de a te szavadra újra kivetem a hálót.

Higgyünk a győzelemben. Tartsuk kizártnak a vereséget. Isten dolgaiban nincs is vesztett ütközet. Biztos tehát a győzelem, Jézus Szívének nagy diadala. „Én meggyőztem a világot.”

Vele mi is győzni fogunk, a szeretet nevében. Mikor három évszázadon keresztül szüntelenül folyt a mártírok vére, azok, akik embermódra gondolkoztak, elveszettnek tarthatták a kereszténység ügyét. És méltán. Mert ugyan kik voltak azok, akik életükkel fizettek meg keresztény hitükért? Talán az öregek, a betegek, a nyomorékok, a magatehetetlen aggastyánok? Szó sincs róla! De halálba mentek az apostolok, a püspökök, a papok… és halálba ment a keresztény egyházközségek színe-virága, jövőjük dédelgetett reménye: az ifjúság.

Elestek és haláluk megacélozta az Egyház életerejét.

Elestek és kiontott vérük elmosta az ősi pogányság korhadt világát.

A látszólagos vereségekből győzelem sarjadt, olyan győzelem, amilyent még soha nem látott a világ.

Christus vincit… Christus regnat… Christus imperat…

Jézus Krisztust soha senki nem fogja legyőzni!

Hiszek! Ez legyen az alapköve apostoli munkájuknak.

Hiszek Jézus szeretetében. Hiszem, hogy igazán meg akarja menteni a világot, hogy uralkodjék rajta szeretetének hatalmával. Biztosabban hiszem ezt, mintha már a szememmel látnám, mert a szemem megcsalhatna. Az Ő Szíve azonban nem fog megcsalni soha!

Jézus akarja, hogy amint kitartunk a küzdelemben, úgy kitartsunk az imában is. Kijelöli Ő a kegyelem óráját, de ha bensőséges bizalommal kérjük, megteszi, hogy sietteti annak eljövetelét.

Símuljunk közel Szívéhez, különösen szentáldozásainkban és kérjük: tegye törhetetlenül erőssé hitünket, nehogy kétkedés férkőzzék hozzá, amint az Tamással történt, aki túlságosan csak a saját ítéletére hagyatkozott.

„Boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek!”

Ismételjük el ezerszer a tabernákulum előtt az evangéliumi könyörgést: „Uram, hiszek, de erősítsd hitemet.” „Uram, add, hogy lássak!” Hogy sziklaszilárd hitünk annál engedelmesebb eszközévé tegyen minket szereteted hatalmának.

Szeretet

„Te mindent tudsz, Uram, tudod, hogy szeretlek.”

Tudja Ő azt is, hogy mi másokkal is meg akarjuk Őt szerettetni.

Valóban: kereszteshadjáratunknak az a célja, hogy Jézus szeretetét a szívekbe beleplántáljuk, hogy Szívének szellemét a családokban meghonosítsuk. Erre irányul minden igyekezetünk, ezt a szándékot akarjuk valóra váltani akármilyen áldozatok árán is. Hiszen Jézus: maga a Szeretet és földreszállása, a megváltás nagy műve, a sziklán épült egyház nem egyebek, mint bizonyítékai és megnyilatkozásai ennek az elképzelhetetlenül nagy szeretetnek. Ezeket tudva nem elsőrangú kötelességünk-e, hogy életünk zsinórmértékének tekintsük az első parancsolatot, amely egyébként lényeges egybefoglalása vallási életünk minden követelményének s amely ezt mondja: „Szeresd a te Uradat Istenedet egész szívedből, egész lelkedből és minden erődből.”

Ismételten mondom: ez a szeretet nem szentimentalizmus, nem érzelmek fellángolása, de lelki életünknek Istenre-beállítottsága, akaratunk szívós, áldozatos istenszolgálása. Ez legyen a mi apostol-életünk berendezkedése is.

Igen: szeressünk apostolmódra, hogy másokkal is megszerettessük azt, akit olyan kevesen ismernek, kevesen szeretnek!

Szeressünk, de necsak afféle ványadt, vérszegény szeretettel, de zsarátnok legyen a lelkünk, amelynek izzását mindenki megérezze, aki a közelünkbe jön.

Azért beszélek erről olyan sokszor, mert sajnálatosan elhanyagolt gondolat ez, amellyel szemben nagyon sok lélekben teljesen hiányzik a megértés. Pedig olyan nagy a különbség a kétféle beállítottság között, mint a villanyvilágítás és a napfény között. Engedjék, hogy megmagyarázzam: hogyan értem ezt?

A parancsolatokról, a szentségekről, a kegyelemről, a megtestesülésről, az Eucharisztiáról beszélünk hallgatóságunk előtt. Úgy beszélünk ezekről a csodákról, amint egy tanár magyarázná a kémia, a fizika alapelemeit: tűz, lelkesedés nélkül. A hallgatóság megérti, talán szószerint el is tudná mondani a hallottakat. El is hisz mindent s hazamegy… éppen olyan hidegen, mint ahogyan idejött. Igaz, hogy valamivel többet tud, mint az imént tudott, a legfőbb tudományt, a szeretet tudományát azonban nem tanulta meg. Nem tanították meg rá, hogy szeretnie is kell azt a jó Istent, akit bemutattak neki, hogy élnie, az élete legfőbb tartalmává kell tennie ezt a szeretetet.

Ezt a hidegen okoskodó stílust nevezem én villanyvilágításnak…

Ó, mennyire különbözik ez a stílus az apostol stílusától, akinek nap süt a lelkében, mikor beszél, mikor tanít! Ugyanazokat mondja ő is, ugyanazt az evangéliumot, ugyanazokat az igazságokat tárja hallgatói elé, de teszi ezt az arsi plébános hangján, Kis Terézke szívével. És mennyire megváltoztatja ez mindjárt a dolgok képét! Másképp látják, másképp értelmezik az eléjük vetített igazságokat és főképp: más lesz a hatás, amelyet azok a lélekben kiváltanak. Mert akinek napsütés van a lelkében, az ennek a napfénynek a megvilágításában mint élő valóságot állítja Jézust a hallgatóság lelke elé, mint olyan Valóságot, akit ő maga is ismer és szeret és akit könnyű lesz személyében és törvényeiben másokkal megszerettetni. Egyszerűen beszél — kell is, hogy egyszerűen beszéljen — de a lelkek mélyére hat a szava és élő, meleg világossággal önti el azokat. Menjenek, beszéljenek önök is ilyen napsütéses lélekkel és a csodás történések gazdag aratását fogják előkészíteni az Isteni Arató számára.

Készséggel elhiszem, hogy amíg földrajzról, matematikáról beszélünk, beérhetjük a kis villanykörte fényével. Mihelyt azonban az evangéliumra, Jézusra, az Egyház történetére térünk át, akkor egyszerre nélkülözhetetlenné válik a napfény, amely szívünkben, lelkünkben ragyog és amely való életté eleveníti minden szavunkat. Enélkül csak időfecsérlés volna minden próbálkozásunk.

Itt jó alkalom kínálkozik rá, hogy megkérdezzek tőletek valamit, kedves apostolok: szeretitek-e egész szívetekkel isteni Mesterünket és forró vágyatok-e, hogy Őt mások is szeressék? — Ha igen, akkor nagyon a lelketekre kötök valamit:

beszéljetek róla, mint a jóságos szeretetreméltó Jézusról és ne igyekezzetek benne mindenáron a kérlelhetetlenül igazságos, szigorú Bírót előtérbe állítani.

Mutassátok be Őt olyannak, amilyen: készségesnek arra, hogy minden bántalmat elfelejtsen; szelídnek, irgalmasnak, jóságosnak, aki nem siet büntetni s reménykedve várja, hogy megbocsáthasson. Vigyázzatok, nehogy meghamisítsátok isteni arculatának vonásait: a Szűzanya nagyon megneheztelne rátok érte!

Mondjuk el újra meg újra, hogy a szeretet Istene Ő és hogy ha mégannyit beszélnénk is Szívének mérhetetlen kincseiről, sohasem tudnánk még csak megközelítő képét sem adni a szeretet és irgalom ama kimeríthetetlen gazdagságának, amely a hozzáértőket ebben a jóságos Szívben várja. Gondoljuk meg, hogy Ő volt az, aki Szűz Mária édesanyai Szívét formálta és nekünk adta, hogy biztos menhelyünk legyen az élet temérdek viszontagsága közt. De Ő formálta édesanyáink szívét is saját jóságos anyja, Szűz Mária szívéhez hasonlóvá. De gondoljuk meg egyúttal azt is: vajjon milyen lehet maga a Művész, a minden jóság ősforrása, ha Mária csak halvány visszfénye az Ő tökéletességének, és ha már a mi édesanyáink, Isten jóságtengerének ezek az apró cseppjei is ilyen kimondhatatlanul nagyok, szépek tudnak lenni önfeláldozó gondosságukban; csodálatos szeretetükben.

Adjunk szárnyakat a lelkeknek! Higgyék el: gyönyörű szépek, hófehérek vannak köztük ott, ahol legkevésbé gondolnánk. Tanítsuk meg őket magasba szárnyalni a szeretet és bizalom szárnyain, mi magunk pedig legyünk szelíd, irgalmasszívű apostolok, olyanok, amilyen isteni Mesterünk volt. S a gyengék? … Mindnyájan azok vagyunk. Éppen ezért legyünk nagyon jók, nagyon elnézők a lelkekkel szemben, bármilyen terhekkel jöjjenek is azok hozzánk. Gondoljuk meg, hogy nagyon sok szerencsétlennek az üdve attól függ: mennyi szerető megértéssel hajolunk mi le hozzá? Fontos, hogy az Ő nagy szeretetének kisugárzása érződjék rajtunk. Enélkül soha nem fogunk lelkeket hódítani a számára.

Mindezek megbeszélése után immár bátran áttérhetünk az apostoli munka két további lényeges kellékének, az önfeláldozásnak és a teljes önmegtagadásnak a megtárgyalására. Ha nem bocsátottuk volna előre a szeretet törvényéről szóló kis értekezésünket, sokan megjegyeznék ugyan maguknak ezt a két szót: önmegtagadás és önfeláldozás és talán azt gondolnák, hogy a jelentésükkel is tisztában vannak, valóságban azonban távol volnának tőle, hogy csak sejtsék is: milyen nagy ennek a két fogalomnak a hordereje.

Hogy tulajdonképpen mit jelent ez a két szó? Önmagunk tökéletes odaadását — a szeretet szellemében. Az apostoli munkára átvitt értelemben pedig: önmagunk tökéletes odaadását a szeretet szellemében — a lelkeken keresztül.

Milyen fenségesen nagyszerű példáit tudnám felsorakoztatni az áldozatos önmegtagadás szellemének! Valamennyit persze nem mondhatom el, csak a legmegkapóbbak közül beszélek el néhányat, amelyek minden értekezésnél mélyebben belevilágítanak a dolog lényegébe: Pl. a következőt, amelyet különösen nevelőintézetekben többször elmondtam már:

Aranyszívű, eleveneszű, tüzeslelkű tíz esztendős kisleányról van szó. Szép az írása és ég benne a vágy, hogy Jézus Szívének apostola lehessen. Felkínálkozott tehát kisebb írásmunkák elvégzésére. Este boldogan újságolta az édesanyjának:

— Anyuskám, megígértem a páternek, hogy segíteni fogok neki apostoli munkájában… De akkor meg kell ám engedned, hogy hetenkint háromszor éjfélig fennmaradjak, hogy a munkámat elvégezhessem.

— És miféle munkája lesz az én kisleányomnak? — kérdezte a mama.

— Tudod anyuskám, jó csomó levelet adott a páter, azokat kell lemásolnom.

— Nagyon rendjén van, hogy segíteni akarsz, csak azt nem értem: miért kell ehhez virrasztanod, mikor kényelmesen leírhatod a leveleket vasárnap és csütörtökön, amikor nem kell iskolába menned. Tudod: nem szeretem, ha nem alszod ki magad.

A kisleány sírásra görbült szájjal vetette magát anyja nyakába.

— Nem értesz, anyuskám, nem tudod, miről van szó. Hiszen persze hogy el tudnám végezni vasárnap és csütörtökön az írnivalót, de akkor nem érném el a célomat…

— Miféle célodat? Nem értem…

A gyermek görcsösen szorította magához apró karjaival anyja nyakát és sírástól el-elcsukló hangon beszélt tovább:

— Apostol akarok lenni, anyuskám, apostol. Meg akarom tagadni magam, áldozatot akarok hozni. Ha nappal dolgoznám, az nem volna áldozat, de éjjel, ha az álmomat áldozom oda, akkor talán meg tudom menteni az apuka lelkét… Édes anyukám, őérte, az apuka kedvéért, kérlek, engedd meg, hogy fennmaradjak… Meg akarom menteni a lelkét, azért lettem apostol, azért akarok mindenáron áldozatot hozni…

A lelke mélyéig keresztény édesanya természetesen boldog örömmel adta meg a kért engedélyt. A drága kicsike pedig kitette egy alacsony asztalkára a Király képét, téglát tett a földre és hetenkint háromszor azon térdelve rótta a betűket a papírjára, este kilenctől éjfélig. Mikor felállt, bizony nem egyszer vérnyomok maradtak a téglán, az áldozatos szeretet váltságdíja, amelyet a nagylelkű kisleány atyja nagy tartozása fejében lerótt. Nemde: fel is lelkesít, de meg is szégyenít bennünket ennek a kicsike gyermeknek a példája? Miért, hogy általában olyan kevés az áldozatkészség még az Úr munkásainak a lelkében is? Mert hiányzik belőlük a szeretet: az az erő, amely egyedül eléggé hatalmas ahhoz, hogy a hősiességig menő áldozatokra képesítse a lelket.

Most pedig még egy kalászt az Aratás Urának gazdag termőföldjéről:

Ismerek egy nagyon előkelő családból való fiatal leányt — törékeny, finom kis teremtés — aki nem restelt magához a püspökhöz elmenni, hogy jóváhagyását kérje a trónraemelés gondolatának propagálásához. Azóta fáradhatatlanul járja a falvakat — akár süt a nap, akár hó vagy eső esik — és házról házra járva igyekszik megnyerni a családokat Jézus Szíve számára.

A következő példa bizonyára könnyeket csal ki mindnyájunk szeméből.

Fiatal katona, aki soká harcolt a tűzvonalban, s aki egy lábbal, egy karral került haza a háborúból, s aki ráadásul még beszélőképességét is nagyrészben elvesztette, egyike lett a legjobb apostolaimnak. Balkezével ír, ahogyan éppen tud; szegény falábával végigkocog az utcákon, ellátogat a családokhoz, szétosztja köztük a röpiratokat s beszél nekik a maga szegény, hibás nyelvével Jézus nagy szeretetéről. Mondanom sem kell, hogy mindenütt szívesen fogadják. Rövid néhány hónap alatt száz családot nyert meg a trónraemelés gondolatának.

És mit szóljak a hetvenötéves koldusasszonyomról? A mi apostolaink közt ugyanis grófnők meg koldusasszonyok vannak. Elég csak rágondolnom, hogy felvillanyozódjam, ha kissé elfog a testi-lelki fáradtság, ő a munkáscsaládok látogatását vállalta magára és csodákat ér el náluk, de persze úgy, hogy saját magával egyáltalán semmit sem törődik.

Egy este például szakadó esőben érkezett hozzám.

— Hiszen bőrig van ázva! — kiáltottam fel, mikor megpillantottam.

— Igen, atyám, megáztam egy kissé; de hát az nem baj.

— S hol fogja megszárogatni magát?

— Bemegyek az egyik szomszédasszonyomhoz. De ha meghalnék is, az sem volna baj. Fő az, hogy Ő uralkodjék!

Egy anya ezt írta fiának, aki szintén Jézus Szívének apostola lett:

— Fiam, megértem: mi történt a szívedben; igen, megértem, hogy elfelejtetted az anyádat anélkül, hogy igazán elfeledkeztél volna róla. Nos, hogy segítségedre legyek küldetésedben és magam is apostollá legyek veled, megpróbállak én is elfelejteni anélkül, hogy igazán elfelejtenélek.

Hányat tudnék még ezeken túl is idézni!

Igen: Urunk nagy dolgokat művel a kis lelkek által, ha ezek a kis lelkek engedékenyen simulnak hozzá az Ő isteni akaratához és főképp: ha magukkal semmit sem törődnek!

De magukat elfelejteni csak azok tudják, akik a saját parányi szívük helyett Jézus Szívét hordják a keblükben.

Jézus Szívének tüze még a sarki hidegben sem hül ki: semmi sem tud ellentállni neki, ha egyszer birtokába vett egy önmagát teljesen nekiáldozó szívet.

Igen: amikor arra törekszünk, hogy családban, iskolában, patronázsban trónra emeljük Jézus szent Szívét: beszéljünk mindig az isteni szeretet lángnyelvén.

Jelszavunk legyen: minél kevesebb szónoklat és minél több szeretet! Minél kevesebb jelkép és minél több valóság. Az a Valóság, amely maga Jézus Krisztus, az Ő szeretettől túláradó Szíve!

Engesztelés

A mieink bűne

Az engesztelés gondolata olyan régi, mint maga a kereszténység, mint az evangélium. A paray-i kinyilatkoztatás óta azonban olyan színek, olyan mélységek kerültek benne előtérbe, amelyek megelőzőleg nem érvényesültek megfelelő módon. Margit Mária óta az engesztelés tana kiemelkedő fontosságú alkotó eleme lett a Jézus Szíve tiszteletnek, és mint ilyen nagyjelentőségű tényezőjévé vált lelkek életének, olyannyira, hogy Jézus Szívének tisztelete ma már elképzelhető sem volna az engesztelés szelleme nélkül.

Valóban; nem szerethetjük Istent igazán anélkül, hogy a bűneinkkel megbántott Szívét engesztelni ne akarnánk és neki a magunk és embertestvéreink esztelen szembehelyezkedéseért minél nagyobb szeretet- és hódolat-többlettel elégtételt nyújtani ne törekednénk.

Az engesztelés lényege, Paray-le-Monial tanítása szerint elsősorban abban áll, hogy vigasztalást nyujtsunk Urunknak a gonoszok bűneiért, barátai hálátlanságáért; azok lanyha közömbösségéért, akik természet szerint legszűkebb barátai köréhez kellene, hogy tartozzanak: a nekik szentelt lelkek közömbösségéért.

— Íme a szív — panaszolta Urunk Margit Máriának — amely annyira szerette az embereket, hogy semmit sem kímélt és kiüresítette, fölemésztette magát, hogy nekik szeretetét kimutassa; és mindezért legtöbbjüktől nem kapok egyebet hálátlanságnál.

— Jobban fáj ez, mint mindaz együttvéve, amit kínszenvedésem alatt kiálltam, olyannyira, hogy ha viszontszeretetet kapnék tőlük, kevésre tartanám mindazt, amit érettük tettem s amennyiben úgy akarnák, szívesen tennék értük még többet is. Ők azonban hidegek és elutasítják minden igyekezetemet, hogy jót tegyek velük… Szerezd meg nekem legalább te azt az örömöt, hogy helyettük is hálás légy, amennyire megteheted.

A gonoszok bűnei — hiszen tudjuk — nem akarnak megfogyatkozni. Nemcsak hogy nem szeretik ők a Szeretetet, de ott bántják, káromolják, üldözik, ahol csak tehetik.

A Szent Szív apostolai: lehetséges volna-e, hogy mi nyugodtan nézzük mindezt?

Szeressük, szeressük Jézust mások helyett is: szeressük határt nem ismerő, lelkes, égő szeretettel!

Mert a legerősebb engesztelő hatalom: a szeretet.

Jézus maga is erre biztat bennünket:

— Leányom, akarod-e nekem adni a szívedet, hogy legyen hol megpihennie szeretetemnek, amelyet mindenki visszautasít?

A Getszemániában angyal jött, hogy szörnyű haláltusájában mellette álljon. Mi annál is többet tehetünk: mellette járhatjuk a szenvedés útját, segíthetünk keresztjét vinni s Veronikái lehetünk együttérző, áldozatos szeretetünkkel. Melléje szegődhetünk, vele virraszthatunk a Getszemáni vigasztalan egyedülvalóságában.

— Többet szenvedtem itt — vallotta meg bizalmasának — mint kínszenvedésem további folyamán összevéve.

Jöjjenek: menjünk oda Hozzá, kínáljuk fel neki a szívünket, hogy örömét, vigasztalását találja benne.

Hiszen nekünk is szól a panasza… ma is szüksége van szerető, meleg szívekre, amelyekkel közölhesse végtelen szeretetének titkát, amelyek megértsék szívének mélységes fájdalmát! Hallgassuk, hallgassuk szeretettel szavait:

— Tele a világ szívekkel, olyanokkal, amelyek nem ismernek, nem törődnek velem. Mikor szükségük van segítségemre leborulnak elém, de azután mennek tovább…

— Nagyon kevesen vannak az igazi barátaim. Sokan mondják ugyan barátaimnak magukat, de legtöbbjük csak felerészben adja nekem a szívét; fele a világé marad.

— És a bizalom? Semmivel egyenlő az a rámhagyatkozás, amellyel a legtöbb szívben találkozom. Sokan vannak, akik szívesen ülnek le asztalomhoz, a Kálvária azonban visszariasztja őket. Elszélednek és egyedül hagynak a szenvedés nehéz órájában. Hol vannak azok, akiket megváltottam? Akikért életemet adtam a kereszten? Hol a leprás lelkek, akiket szívem vérével mostam tisztára?

— Mély sebet üt Szívemen gyermekeim hálátlansága!

Hatoljunk be, kedves apostolok egy olyan gondolatba, amely erősen egybeforrt küldetésünk szellemével. A közelállók bűnei által okozott sérelmekről akarok itt megemlékezni.

Hagyjuk most figyelmen kívül a modern hóhérok szörnyű vétségeit, amilyenek a szektárius, szabadkőműves törvényhozók és politikusok, az istengyűlölő hatalmasságok, akik magas pozícióikban széles körben folytatják azt, amit kétezer évvel ezelőtt Heródes és Pilátus megkezdett. Vegyük most szemügyre azt a bűnt, amely még Longinus dárdájánál is mélyebben sebzi meg Urunk Szívét: a szeretet, az igazi élő, meleg, bensőséges szeretet hiányát azoknál, akik pedig a Király barátainak tartják magukat.

Elhiszem, hogy vannak ennél súlyosabb, komolyabb beszámítás alá eső bűnök, de hogy olyanok volnának, amelyek fájóbban érintenék Jézus Szívét, azt tagadom. Mert az a seb, amelyet ellenség keze üt rajtunk, soha sem lehet olyan fájó, mint az, amelyet dédelgetett kedvenceinktől, gyermekeinktől kell elszenvednünk.

Mennyire igaza van tehát Urunknak, mikor éppen azt sürgeti, hogy az övéitől elszenvedett bántalmakért nyujtsunk neki engesztelést.

Ninive és Babilon, vagyis a mi kevély modern nagyvárosaink mindmegannyi lábbaltiprásai az Ő törvényeinek, ezt el kell ismernünk. De nem szabad elfelejtenünk, hogy ezeknek a Babilonoknak nagyon sok bűne nem történnék meg, vagy legalább kiegyenlítést nyerne, ha legalább mi, a kegyelmekkel elhalmozott édesgyermekek úgy tudnánk szeretni, amint szeretnünk kellene.

Ne a mások bűneivel kezdjük tehát az engesztelést, de a sajátjainkkal, főképp Jézus barátainak legnagyobb bűnével, azzal, hogy nem szeretjük Őt eléggé!

Ó, ha igazán szeretnénk téged, Jézus! Ha legalább csak annyira is szeretnénk, mint a teremtményeket, amelyekre szeretetünk kincseit pazaroljuk!

Mert valljuk be: bármily nyomorultak vagyunk is, a lelkünkben felhalmozódott hamu és törmelék alatt istengyermeki örökségünknek gyönyörű értékei lapulnak meg: nagylelkűség és bátorság, kötelességtudás és önfeláldozás, mindmegannyi olyan erő, amely vértanukat nevel.

És mikor eljön az órája, hogy szeretteink vagy hazánk érdekeiért síkra szálljunk, mikor valamely nagy esemény rázza meg egész valónkat, akkor napfényre kerülnek ezek a rejtett kincsek, amelyek legtöbbször még közelállóinkat is csodálkozásba ejtik. Gyakran tapasztaltuk ezt a nagy háború folyamán, de szinte napról-napra előfordul a legszürkébb életkörülmények közt is. Meglepetésszerűen eszmélünk rá, hogy különbek, jobbak, erősebbek, „katonábbak” vagyunk, mint magunk is gondoltuk volna.

Igen: nagyon gyakran tapasztalhatjuk ezt — a teremtményekkel való kapcsolatunkban. Velük szemben az áldozatosságnak, a nagylelkűségnek valóságos hősei tudunk lenni, de vajjon azok vagyunk-e Jézussal szemben is? — Valóban, neki nem sok öröme telhetik a gyermekeiben! Ezerszer lehet tanúja jobbik énünk csodálatos erőfeszítésének egy anya, egy hitvestárs, egy jóbarát kedvéért… De az Övéért? … Vajmi ritkán!

A nagy háború alatt magam is olyan gyakran voltam tanúja katonák és ápolószemélyzet, valamint családok körében a legszörnyűbb lelki gyötrelmek idején olyan erőnek, olyan lelki nagyságnak, hogy így utólag összegezve az eseteket, szinte kételkedve kérdem magamtól: valóság lehetett-e mindez, vagy csak legenda? Láttam pedig a lelki nagyságnak ezeket a felemelő példáit nemcsak a művelt kategóriák: katonatisztek, lelkileg megnevelt ápolónővérek és úricsaládok, de egyszerű közkatonák, falusi emberek, sőt még gyermekek körében is. Mikor mély meghatottsággal gondolok vissza az emberi nagyság ilyen csodás példáira, szomorúság vesz erőt a lelkemen. Tudják, miért?

Íme — mondtam magamnak többször, mire képesek még a hitetlenek is, ha becsületről, zászlóról, hazáról van szó… milyen lendületes készséggel áldoznak oda érte mindent, még csak elismerést sem kívánnak érte cserébe. Én pedig, én, akit „apostolnak” neveznek, vajjon tettem-e annyit csak egyszer is az én Királyomért, akit így szólítok meg, mikor beszélek hozzá:

„Én Uram és én Istenem!”

Ők, a katonák, az ápolónővérek, az anyák, a feleségek tudtak ilyen szeretettel szeretni. De hogyan szerettem én, a pap, az apostol?

A haza, a becsület, a család és a többi sok nemes eszmény: mind képesek rá, hogy a döntő órában kilobbantsák azt a rejtett értékkészletet, amely lelkünk mélyén rejtőzik. Csak éppen te, én Uram és Istenem, aki mindeme nemes érzelmeket teremtetted és azokat, mint erkölcsi erőkészletet a szívünkbe rejtetted, csak éppen teneked nem volna jogod és hatalmad hozzá, hogy szunnyadó erőinket felvillanyozd, hogy csatasorba parancsold tehetségeinket, hogy hősöket, apostolokat teremts belőlünk. Te, a legszebb, a legnagyobb Király! És a te országod, Jézus, holnap talán már a mi örök hazánk, nem lelkesítene bennünket olyan hősies áldozatokra, mint szegény földi hazánk, amelyért olyan készséges örömmel adjuk oda utolsó csöpp vérünket? Ó, hány háború veszett volna el s vele szabadság és becsület, ha a hazaszeretet tüze nem égett volna erősebb lánggal a lelkekben, mint amilyennel Jézus szeretete az átlag katolikusok lelkében ég! Hova lettek azok a gyönyörű értékek, amelyekről azt mondottuk, hogy a lélek mélyén szunnyadnak? Lehet, hogy ismét elaludtak, de hisszük, hogy ott vannak. Vajjon nem volna-e lehetséges, hogy egyszer már Jézus szeretete, az Ő ügyéért való lelkesedés is lángra lobbantsa őket?

Nem a közömbös, lanyha katolikusokhoz beszélek most, hanem a jókhoz, a buzgókhoz, Jézus barátaihoz, akik igazán hisznek: miért nem élik következetesebben katolikus hitüket? Bizonyára csak azért, mert nem szeretik egész szívükkel Jézust! Mert nagyon sok — bizonyára szép és szeretnivaló — földi dolgot jobban szeretnek, mint Őt.

Különben nem volna megmagyarázható, hogy olyan országokban, amelyeknek a vezető körei születésüknél és nevelésüknél fogva katolikusok, a szabadkőművesség és a sátán egyéb zsoldosai tartják a kezükben a kormányzás gyeplőit és keresztényellenes törvényeket hoznak, anélkül, hogy számottevő ellenállásra találnának? Igen, csak úgy történhetett ez meg, hogy ezek a népek nem a Nagy Király, de földi érdekek szolgálatába állították a szívüket.

Sokszor hallottuk már, hogy a hit kihalóban van az emberek szívéből. Hogy miért? Mert különválasztották a szeretet szellemétől, ami annak éltető eleme. A szeretet tüzét kellene a lelkekben elsősorban feléleszteni, akkor majd életerőssé válnék bennünk a hit is.

Gondoljunk a nagy Szent Ágoston szavaira, aki ezt mondta; „Istent akkor szeretjük megfelelően, ha Őt felmérhetetlenül szeretjük.”

Sajnos: hányan mondhatják el magukról, hogy így szeretik Istent? És éppen ez a hiány, ez a bűn az, amelyért elsősorban elégtételt kell nyújtanunk, mert tulajdonképpen a szeretet hiányából sarjad ki az egyének és családok életében a legtöbb bűn.

Isten azt akarta, hogy sok tévelygő lelket a testvérek szívének túláradó szeretete vezessen vissza az atyai házba. Mi azonban meghiúsítjuk e tervét. Mennyi kegyelem, mennyi áldás vész kárba csak azért, mert szánalmasan szegény a szívünkben a szeretet.

Vonjuk le a következtetést e szomorú igazságokból: a szeretet éltető nedvkeringése nélkül elhal a keresztény szellem fája; gyümölcsei — ha egyáltalán lesznek — fanyarok és fejletlenek maradnak s hiányukat megérzi nemcsak a család, de a társadalom is. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a szeretetet, mint a legnemesebb hajtó és éltető erőt semmiféle más energia nem pótolhatja. „A szeretet mindent pótol, a szeretetet nem pótolja semmi.”

Amióta mint a szeretet vándorapostola a világot járom, temérdek panaszt hallok mindenfelé; elöljárók részéről is, meg alárendeltekéről is. Zárdákban, családokban, katolikus szervezetekben egyaránt. Mikor megnyílnak előttem a szívek, megpróbálom, hogy mélyére hatolhassak a panaszoknak, hogy összehasonlításokat tegyek és következtetéseket vonjak le. Hosszú tapasztalat után ebben a rövid tételben látom mindeme bajoknak az összefoglalását: amilyen mértékben hűl ki a szívekben Isten szeretete, olyan mértékben bújnak elő, napfoltok módjára a különféle egyenetlenségek, súrlódások, amelyek eredő forrásai a legtöbb családi és közösségbeli katasztrófának. És minél inkább halmozódnak a megfigyeléseim, annál inkább belátom, mennyire igaza volt Szent Pálnak, mikor azt mondta, hogy a törvény teljessége — az egyszerű polgári tisztesség törvényéé csakúgy, mint a legmagasabb életszentségé is — semmi más, mint a szeretet és ismét csak a szeretet.

Vegyük ezek után fontolóra, melyek a szeretet elégtelenségének szembeszökő következményei.

Az áldozatosság hiánya

Az első nagy veszteség, amely a szeretet elégtelenségének nyomán jár, az áldozatosság szellemének megfogyatkozása. Lelkipásztoraink, püspökök és papok, főképp pedig a lelkivezetők egyhangúan állapítják meg, hogy a mai nemzedék lelkében aggasztó módon kevés az áldozatkészség. Helyét úgy a kicsinyek, mint a nagyok, műveltek és műveletlenek lelkében az „én” istenítése foglalta el. Ami egyébként nagyon természetes. Mert a tökéletes önzetlenségnek csak egyetlen igazi apostola volt: Jézus Krisztus. Az Ő Szívének, keresztjének iskolájában nevelődtek immár hosszú évszázadokon át a hős lelkek, a testvérekért való áldozatvállalás vértanúi. Ha Őt kikapcsoljuk az életünkből, mi sem természetesebb, mint hogy kihűl a szívekben a szeretet, amelynek helyét az „én” kultusza fogja betölteni.

De hogyan is kívánhatná tőlem valaki, hogy ne csak magamat, a saját érdekeimet keressem, ha nem szeretem nagyon nagy szeretettel Azt, aki egyedül képes rá, hogy lelkemet tökéletesen betöltse; olyan tökéletesen, hogy semmi egyéb, még az önszeretetem számára se maradjon benne hely! Nem tudom, hogy lett volna valaha a vértanúságnak egyéb titka, mint a Jézus iránt érzett szertelen szeretet!

Akinek a lelkét ez a láng fűti, az énekelni tud nemcsak a hóhérok tüzes rostélyán, de a szürke kötelességteljesítés, a mindennapi áldozatok közepette, a saját külön „tüzes rostélyán” is. Szenvedje bár a fizikai én a leggyötrelmesebb kínokat, a lélek énekelni fog, ha igazán szeret.

Természetes folyamat, hogy amilyen mértékben lankad a szívben Jézus szeretete, olyan mértékben apad ki benne a hősies áldozatkészség forrása.

Ó, azok a drága, csodálatosan nagyszerű „kis lelkek”, akiket a szeretet áldozatos lelkű hőseivé avatott az az erő, amelyet Jézus Szívéből, annak soha ki nem apadó szeretetforrásából merítettek. Ez az erő neveli a Kis Terézkéket, az Alacoque Margit Máriákat és a többi sok­ sok hősét, áldozati ostyáját az önfeláldozó szeretetnek, akik maradék nélkül odaadják magukat testvéreikért szeretetből, csupán csak szeretetből.

Élesszük a lelkekben ezt a tüzet és újra virágzásnak indul bennünk az önzetlen áldozatkészség. Nyújtsunk elégtételt az annyira sok szívből hiányzó szeretetért!

A buzgóság hiánya

Az apostolok hadserege népes és jól meg van szervezve; de hasonlítsuk össze a plébániák, a vallásos szervezetek szükségleteit azok számával, akik hajlandók Isten és a lelkek ügyeiért dolgozni s rá fogunk döbbenni, hogy még mindig nagyon kevés apostolunk van. Pedig milyen sokan vannak, akik életkörülményeiknél fogva nagyon jól beállhatnának a munkások soraiba, csak éppen — nem akarnak. Hogy miért? Mert hideg a szívük. Nem süt benne a szeretet napja.

Elszomorító, hogy nagyon sok kitűnő katolikus testvérünk van, akik eléggé szorgalmasan imádkoznak ugyan — már legalább a saját módjuk szerint — időnkint még lelkigyakorlatot is végeznek, de azért süketek, nem akarják meghallani az Aratás Urának hívó szavát. Nem érzik ki hangjának rezgéséből, hogy testvéreik sötét szakadékok szélén sóhajtoznak utánuk, várják, hogy feléjük nyújtsák a kezüket… Csak imádkoznak tovább és nem törődnek Atyjuk dicsőségével, testvéreik üdvösségével. Honnét ez az ellentmondás?

Jaj! kevés, nagyon kevés bennük a szeretet! Elvégzik a lelkigyakorlatot, de utána éppolyan hideg a lelkük, mint amilyen előtte volt: a szeretetnek ugyanaz a szegényes kis lángocskája pislákol benne most is, mint azelőtt. Nem kelt benne életre semmi nagy, komoly elhatározás; de nem is kelhet mindaddig, amíg a szeretet nagy, nagyon nagy tüzét lángolásra nem segítették benne.

Számolják össze, ha tudják, azokat az aránylag jó keresztényeket, akik semmit, de éppen semmit sem tesznek azért, hogy oktassák a tudatlanokat, hogy hozzáférkőzzenek a munkások, az ifjúság lelkéhez, hogy időben talpra segítsék az elesetteket, akik talán nem is azért botlottak el, mert rosszak, de mert gyengék és tudatlanok. Hogyan lehetnének elegendők erre a munkára a papok és a szerzetesek? — Hol vannak mindazok, akik minden elsőpénteken, vagy talán még gyakrabban is áldoznak? Szomorú, de így van: önző módon a maguk, csupán csak a maguk számára tartogatják a kincseiket. Mert kevés bennük a szeretet.

Ha apostolokat és nem csupán munkásokat akarunk nevelni, formáljuk ki a szívüket, tanítsuk meg őket rá, hogy egész szívükből, minden erejükkel, mindenfölött szeressék a mi Urunkat, Jézust!

Pótoljuk a hiányzó szeretetet!

Véssük bele az ő szívükbe is Paray tanítását:

— Az engesztelésnek más módját is várom tőled; azt, hogy apostolom légy.

— Gondolj ellenségeim ügyességére, áldozataikra, amelyeket készséggel hoznak meg, hogy ellenem dolgozhassanak. Nincs-e nekem is jogom hozzá, hogy áldozatokat kívánjak tőled? Vagy kevésbé lelkesítene-e az a tudat, hogy dicsőségemet munkálod, mint amennyi buzgósággal a Judások és egyéb árulóim keresztutamat készítették elő?

— Ó, ha angyalaim leszállanának a földre, milyen örömmel hagynák ott a mennyországot, hogy helyetted elvégezzék, amit rád bíztam: hogy megismertess, megszerettess az emberekkel!

— A családok őrangyalává teszlek meg: nyerd meg őket számomra!

— Köztük akarok élni: légy nagyon buzgó, hogy ezt elérhessem. Szívem szeretetére kérem ezt tőled.

— Ha tudnád, mennyire emészt a vágy az emberek szeretete után, semmi áldozattól nem riadnál vissza, hogy vágyam teljesüljön.

— Szeress te is áldozatos szeretettel.

— Megígéred-e mindezt? Számíthatok-e rád akkor is, ha szenvedés, vagy akár az életed árán kellene ígéreted beváltanod?

Az eucharisztikus buzgóság hiánya

Áldassék mindörökre a nagy X. Pius pápa, az Eucharisztia gondviselésszerű pápája!

Neki köszönhetjük s velünk az eljövendő nemzedékek is neki fogják köszönni, hogy új életre pezsdült a lelkekben az Oltáriszentség szeretete, hogy az Eucharisztia vérkeringése indult meg újra a lelkekben. Korszakalkotó dekrétumai óta óriási utat tett meg a keresztény világ a tabernákulum felé.

Meg kell azonban vallanunk, hogy a szent pápa tanítása nem hozta meg teljes egészében azt a lelki hasznot, amelyet méltán várhattunk volna tőle. Mert igaz: élünk, bőven élünk az engedéllyel, gyakran, akár naponta is járulunk az Úr asztalához, áldozásainkból azonban éppen az a tényező hiányzik, amely azokat igazán gyümölcsözővé tenné: a szeretet.

Mert korántsem elég, ha a pápa ezt mondja: „Járuljatok gyakran az Úr asztalához, megengedem, sőt kívánom is!” — A meghívás egymagában nem elég hozzá, hogy lelkünknek gyarapodására váljék a mennyei lakoma. Nem, egyéb is kell ahhoz: szeretet, vágyódás a szentségi Jézus után. Ha ez az éhség, ez a vágyódás hiányzik a lelkünkből, áldozunk ugyan gyakran, lelkünknek azonban vajmi kevés haszna lesz az áldozásainkból.

Tegyük szívünkre a kezünket és kérdezzük magunktól: ez a vágyó szeretet, a lelki éhség viszi-e az áldoztató rács elé az odajárulókat? — Sajnos, nagyon sok esetben: nem! Fel kell tehát élesztenünk ezt a vágyat, közelebb kell vinnünk a lelkeket Jézushoz, a szeretet, a bizalom útján! Ébresztgetni, erősíteni kell magunkban a vágyódást az Ő közelsége, a meghitt barátsága után. Ó sokkal, de sokkal többet kellene Jézus Szívéről beszélnünk, hogy mindenki megismerje, megszeresse Őt és akkor majd feltörne a lelkekben az utána való égető vágy! Igen: akkor majd nem tudnánk meglenni nélküle és epesztő szomjúság napja volna az, amelyen nem tudjuk Őt magunkhoz venni.

Szentségimádásainkra is milyen sokan jönnének akkor és milyen mélyen átélt lelkes szeretet törne a szentségi Jézus felé az adorálók szívéből!

A Szeretet csodája megtörtént: Jézus itt lakik oltárainkon. A másik csodát mi magunk idézzük fel: az emberszívekben lángoló szeretet gyönyörű csodáját.

Ez lesz a legszebb engesztelés az olyan sok testvér szívéből hiányzó szeretetért!

Hallgassuk meg: mit dobog Jézusunk Szíve a tabernákulum csendjében:

— Magamra hagytatok, nem kerestek fel szeretetem Szentségében. Pedig szomjazom, égő vágy gyötör viszontszeretetetek után.

— Élettel, világossággal telítődhetnétek nálam s ti nem akartok hozzám jönni.

— A világ nem törődik velem, Eucharisztiámmal. Milyen metsző fájdalom, hogy szeretetem ajándéka kihasználatlanul marad, hogy elvetik maguktól a lelkek milliói!

— Legalább te tanulmányozz, érts hát meg engem az Eucharisztiában. Látogass el hozzám, látogass el minél gyakrabban. De ne bizonytalan léptekkel, tapogatózva jöjj felém, mintha azon tépelődnél: nem csallak-e meg? Ha nem mondod is: én tudom. Olvasok gondolataidban. Mondd inkább lelkes odaadással : „A tied vagyok, Uram!”

— De ne csupán pillanatnyi felbuzdulásban add oda magad, de add oda mindig, mindörökre.

— Az örökkévaló vagyok én, magamba zárlak mindenkorra.

— Akarom, hogy fenntartás, megosztás nélkül az enyém légy; olyan fogadalommal add magad nekem, amelyet sem viszontagság, sem halál fel nem old. Add nekem magad mindörökre!

— Én kiontott véremmel írott szerződéssel adtam oda magam tinéktek. Ti is a szívetek vérével kötelezzétek el magatokat, hogy mindig az enyémek akartok maradni.

— Nézzétek Szeretetem Szentségét, amelynek színei alatt köztetek lakom. Ugye, hogy mindig itt vagyok? Még az emberek közönye, hálátlansága, az elfeledés, a szentségtörés és megszentségtelenítés gyakori esetei sem tudnak rábírni, hogy elhagyjalak benneteket. Mert mi lenne veletek, ha kihűlne a szeretetem? Ha belefáradnék, hogy köztetek lakozzam?

— Ó, ha látnád az Ostya fátyolán keresztül: ki az, aki hozzád beszél, aki mint kegyet kéri tőled, hogy a szíved neki add: ó, akkor te könyörögnél, hogy elfogadjam felajánlott ajándékodat. Mert hiszen Isten vagyok én, te pedig szegény kis földi teremtmény.

— Majd látni fogsz egykoron… tégy úgy, mintha máris látnál. Csak egy vágyad legyen: az, hogy az enyém lehess és biztosítva lesz a boldogságod.

— A családok Kenyere vagyok én, a testvéreimé. Vágyva vágyom rá, hogy szomjazzanak rám, hogy magukhoz vegyenek az emberek.

Nem mulasztottad-e el ok nélkül, hogy szívedbe fogadj? Tudod-e, mi a szentáldozás? Apostoli munka. Hány olyan lélek vész el mindörökre, akit talán egyetlen szentáldozás kegyelme is megmenthetett volna!

— Ha elmulasztasz egy szentáldozást, széttárt karokkal várok rád. Várok és vágyom utánad. Szükségem van a szeretetedre. Erre a szeretetre rendeztem be Szívem világát. Azért rendeltem az Eucharisztiát, mert szomjaztam szeretetedre, arra, hogy neked adhassam magam. Mikor szívedbe térek, elfeledem, hogy sok ezer szívben dermesztő a hideg… azokban, amelyek még soha nem fogadtak magukba… amelyek ellátogatnak ugyan hozzám, de ritkán, kelletlenül.

Legalább te szeress hát forró, hűséges szeretettel, az Eucharisztiának olyan felmérhetetlenül mély szeretetével, amely elfeledtesse velem kétezer esztendőnek minden jéghidegét.

Jóbarátok, akik hóhérokká lesznek

Vannak dolgok, amelyekről nagyon nehéz beszélni, mint apostolnak azonban kötelességem, hogy ezeket is szóba hozzam, ha mindjárt a legmesszebbmenő óvatossággal is, amelyet a dolog természete is megkíván. Gyávaság volna tőlem, ha a jóbarátok bűneiről beszélve éppen azokat próbálnám agyonhallgatni, amelyek a fájdalom és méltatlankodás könnyeit csalták most uralkodó Szentséges Atyánk, XI. Pius pápa szemébe mikor ezeket mondta; „a szemérmetlenség bűnéről beszélek, amelyet még jó keresztény, sőt kimondottan vallásos egyének is elkövetnek. Akik megfeledkeznek a keresztény erkölcsök törvényeiről és olyan divatok szerint öltözködnek, amelyek szöges ellentétben állnak a keresztény szemérem, a finom tartózkodás követelményeivel.”

Azt hiszem, sőt bizonyosra veszem, hogy Jézus Krisztus földi helytartója ezen a téren is isteni Urának érzelmeit tolmácsolja egy olyan, sajnos, immár nagyon általánossá vált társadalmi bűnnel szemben, amely sérti Szívének érzelmeit mikor lábbal tapossa azt a törvényét, amely a szív és az érzékek tisztaságát védi. Ez a törvénysértés annál is kegyetlenebbül hat rá, mert Éva leányai közt vajmi gyéren akadnak olyanok, akik komolyan távol akarják tartani családjuktól a botrányt, amelyet a pápa olyan szigorúan elítél. Sajnálatos dolog, hogy a szemérmetlenségnek ez a rákfenéje már az olyan családokat is kikezdte, amelyek nemcsak hívők, de kimondottan vallásosnak is tartják magukat. Most már ezek is éppúgy öltöznek, vagyis inkább: nem öltöznek, mint a többiek. Vajjon a sátán, az elegáns világ teljhatalmú divat-diktátora meddig viszi még tovább ezen az úton a keresztény családok virágait: asszonyait-leányait?

Nagyon félek, hogy a pápa könnyei és intelmei, amelyeket senki sem hallgat meg, súlyos átkot fognak levonni azok fejére, akik az Egyház engedelmes leányainak mondják ugyan magukat, de napról-napra szembehelyezkednek annak tilalmával és vakon követnek olyan divatáramlatokat, amelyeket már csak a jó ízlés nevében is bojkottálniok kellene.

Jaj azoknak a leányoknak és asszonyoknak, akik az idegen bűnök sokaságának nyomasztó súlyát hordják a lelkükön, amely bűnöket azért követték el mások, mert ők olyan szemérmetlen öltözetben járnak az utcán és egyebütt, amelyben igazán nem volna kívánatos meghalniok.

Jaj az anyáknak, akik felnőtt leányaiknál eltűrik, sőt talán még helyeselik is ezt az öltözködési módot, kicsinyeiket pedig félmeztelenül járatják és így már zsenge koruktól beléjük nevelik a szemérmetlenséget.

Ha az Egyháznak eszébe jutna, hogy csak átmenetileg, pl. a böjti időszak alatt, megkövetelje híveitől az ilyen hiányos öltözködést, vezeklésképpen, hogy a hideget jobban érezzék, vagy felebaráti szeretetből, hogy az ilyenmódon megtakarított szövetből a szegényeknek juttathassanak: milyen nagy volna a felzúdulás! Milyen jó alkalom volna ez rá, hogy lelketlennek és egyben esztelennek is bélyegezzék az Egyházat, amiért az esztétika elfogadott törvényeivel ennyire ellentétben álló kívánalmakat támaszt híveivel szemben! Vajjon hányan volnának akkor, akik beleöltöznének egy olyan ruhába? De mert a sátán parancsolja ugyanezt a modern világ nagy diktátora, a divat nevében, hanyatthomlok siet mindenki, hogy rendelkezésének eleget tegyen. Hogy ezzel a Királyok Királyát ütik arcul, azzal vajmi keveset törődnek. Arra sem gondolnak, hogy Az, akinek ma fittyet hánynak, talán már holnap Bírájuk lesz, aki nem a divat szeszélye, de a saját törvényei alapján fog ítélkezni felettük. Ma még vállukat vonogatják és megvetően mosolyognak, maradiságnak bélyegezve a pápa intő szavát, holnap azonban sírni fognak, — akkor azonban már késő lesz.

A szemérmetlen öltözködés a pokol taktikája. Jaj annak, aki a szolgálatába áll ahelyett, hogy minden tehetségével ellene dolgoznék!

Ismétlem: nem a világias felfogású, vallástalan elemekhez beszélek itt, de azokhoz, akik jó keresztények akarnak lenni s azért mégis megengedik, hogy a pogány divat piszkos áradata elragadja őket és az övéiket! Akárhányan vannak, akik gyakran áldoznak, ruházkodásukkal azonban a sátán csatlósai közé sorakoznak. Hogyan lehet ekkora két ellentétet összeegyeztetni?

Általában: mivel lehet megmagyarázni a természetes finom érzésnek, a józan értelemnek ekkora eltévelyedését? Tudatos rossz szándékkal? Erkölcstelenséggel? — Nem: bármilyen sajnálatos jelenség legyen is ez, szándékos erkölcstelenségnek nem merném nevezni. Inkább elképzelhetetlen felületességnek, tájékozatlanságnak, tényleges lelki műveltség és főképp: istenszeretet hiányának. Vérszegény ezeknek a jobb sorsra érdemes szegény teremtményeknek a lelke: nem ismerik, nem szeretik Jézust felényire sem, mint ahogyan szeretniök kellene. Mert ó, Jézusom, ha igazán szeretnének, úgy mint a jegyes a vőlegényét, az asszony a férjét, az anya a gyermekét szereti, akkor nem volnának képesek rá, hogy egy divatos rongyot többre becsüljenek a te törvényednél!

Amint már mondtuk is: jámbor lelkekben nincs hiány, csak azok vannak kevesen, akik Jézust lelkes, nagy szeretettel szeretik és egész életüket úgy rendezik be, hogy Neki öröme telhessék benne. Akik, hogy a tárgynál maradjunk, a jelen konfliktusban, amelyben egyfelől a sátán és a divat, másfelől a pápa és a tisztaság parancsa állnak egymással szemben, habozás nélkül ez utóbbi pártjára szegődnének. Milyen szánalmas látvány — hogy egyebet ne is említsek — mikor a mai divat szerint öltözött nők térdet igyekeznek hajtani a tabernakulum előtt! Nem kigúnyolása-e ez a Szentségi Jézusnak, hogy olyan öltözékben merészelnek eléje — sokszor még asztalához is — járulni, amilyent még utcán, társaságban sem volna szabad megtűrni!

Szeplőtelen Királyné, tégy te csodát a katolikus családokban! Tépd széjjel, te tisztaságos Anya, azt a ködfátyolt, amely olyan sok asszonyunk szemét elhomályosítja, gyógyítsd ki őket vakságukból, amely olyan nagyon fáj jóságos főpásztorunk szívének! Hogy pedig elég erőssé legyenek saját gyengeségük, hiúságuk és a modern világ igényeivel szemben, amely semmibe sem veszi az evangélium törvényeit, gyújtsd fel szívükben a szeretet hatalmas lángját, amely fölégesse abban a világiasság minden kötelékét. Nyisd ki a szemüket, te szeplőtelen Anya és tedd, hgy megint a tisztaság és ártatlanság liliomai viruljanak a családok ölén.

Tedd, hogy a te tiszta szíved fehéren izzó tüzével szeressék ők is — szeressük mi is — szent Fiad drága Szívét!

Bizonyára észrevették már, kedves apostolok, hogy egyetlen nagy gondolat szolgálatában állok: hogy Jézus mindenkitől elismert, forrón szeretett Királya legyen a világnak.

Ez volna minden válság egyedüli megoldása; minden szenvedés egyetlen — mert isteni — gyógyszere.

Nem hiszek semmi más módszer hatásosságában, különösen napjainkban, amikor ezer csalódásban megfásult, hamis jelszavakból kiábrándult lelkek epedve szomjaznak az igazi szeretet után.

Nyújtsunk elégtételt Jézus barátainak bűneiért, elsősorban természetesen a sajátjainkért. Legfőbb ideje, hogy szívünk minden erejéből szeressük Jézust, hogy kigyógyítsuk lelkünket a letargiából, korunknak ebből a gyilkos kórságából, amely polip módjára szívja ki annak életerejét…

Bizonyos, hogy nagyon sok külső szenvedés, megpróbáltatás nehezedik a mai kor fiaira, talán több, mint a történelmi idők más korszakaiban, minden bajnak közös gyökerét azonban mégis csak abban látom, hogy nem értjük át kellőképp Isten első parancsolatát és nem élünk eszerint: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, egész lelkedből és minden erődből.”

Mert csak akkor vagyunk jó keresztények, ha igazán szeretünk.

Csak akkor vagyunk a Királyok Királyának barátai, ha igazán szeretünk.

Csak akkor vagyunk hírnökei, apostolai, ha igazán szeretünk.

Parce Domine! Uram, szánj meg bennünket és sokasítsd meg a szívünk szeretetét!

Létrehozva 2018. december 24.