A beszélgetés is nagyon döcögve indult. A központi téma: a betegség lelki feldolgozása volt. Kis idő után azonban az első felszólaló magabiztosan ragadta magához a szót, és sietett elmondani mindenkinek a szerinte legfontosabbat, nevezetesen, hogy nagy firmája van, amelyet épp most hagyott a fiára. Az pedig (lám, milyen fia van!), amikor nála rákot állapítottak meg, azonnal a legjobb tübingeni orvosokat hívta fel, tudtán kívül terminust beszélt meg velük, sőt, elvitte oda kocsival. Neki semmit nem kellett tennie. Minden nagyon simán ment, s most itt van, hogy az operáció után teljesen meggyógyuljon… Szerinte biztosan sikerülni fog, mert a pénz, az nem számít! – Noha magabiztosan csengett minden szava, mint a penge, szeméből riadt félelem áradt…

A másodiknak azt tartotta szükségesnek elmondania, hogy neki két firmája van. Az egyik Kínában, a másik itthon, Németországban. És amikor megállapították nála is a rákot, akkor ő – mellesleg, nagy sportoló, jegyezte meg elég szerénytelenül – nem akarta elhinni, de miután még két helyről – Heidelberg és Ulm leghíresebb orvosaitól – szerzett be szakorvosi véleményt, megoperáltatta magát. Az operáció után komplikációk léptek ugyan fel, amit aztán sikerült az orvosoknak leküzdeni, s ő most nagy akaraterővel azon van, hogy teljesen felépüljön és munkájához visszatérhessen. – Nagyon sokat beszélt, s ebből mindenki kihallhatta, ő is nagyon fél attól, hogy mégsem úgy lesz, ahogyan ő azt most itt nagyhangon ecseteli…

És ez így ment tovább egy jó háromnegyed óráig. A hallgatóság mindent megtudhatott az épen beszélőről, csak éppen a lényeget nem: nevezetesen azt, hogy mindannyian félnek. Félnek attól, hogy a rák visszatér, félnek attól, hogy az operáció következményei nem fognak olyan simán elmúlni, mint azt ők itt most a hallgatósággal és önmagukkal megpróbálják elhitetni, félnek attól, hogy ők már soha nem lesznek olyan tevékenyek, teherbírók és szívósak a munka mezején, amilyenek voltak. Szavuk színezete elárulta őket, félnek, és ami még rosszabb: nincs mibe kapaszkodniuk, csupán a nagy, hangzatos szavakba, csak épen nem merik megfogalmazni és kimondani.

És ekkor jött ő, a 80 felé járó férfi. Fejéből a kemoterápia kihullajtotta a hajakat. Karja tele volt a szúrások kéklő, dagadt nyomaival. Elmondta, hogy háziorvosa – noha árulkodóan nagy volt egy bizonyos érték a vérpróbában – hanyagul elnézte a diagnózist. Bár ő többször is kifejezte aggodalmát, őt is leintette azzal, hogy semmi baj. Míg ő egy alkalommal, régi évek szokása szerint – noha rossz közérzete miatt aznap egyáltalán nem akart! – golfozni nem ment az üzletfeleivel, és a játékosok között egy új arcot nem fedezett fel. Remekül elbeszélgettek egymással, és kiderült, hogy az illető egy nagyon híres, de már nyugdíjas orvosprofesszor, akinek a fia szintén urológus.

Szó szót hozott, s ő a beszélgetés végén elmondta a professzornak, hogy noha háziorvosa szerint nincs oka aggodalomra, neki mégis rossz előérzetei vannak. A professzor beajánlotta a fiának, aki aztán a következő napok egyikén apjával ketten három óráig vizsgálta. Utána pedig elborult arccal azt közölte vele, hogy a rák már egész testében el van terjedve. (Eddig a beszámoló alatt csak el-elcsuklott a hangja, de most már patakzottak az arcáról a könnyek…) Azután nagyvonalakban elmondta azt is, hogyan kemózták többször is, végül rátért jelenlegi helyzetére: közérzete ugyan jobb, de tudja, érzi, hogy az „ellenség már falakon belül van”.