Keresztények tömegei sértik meg időről időre a második parancsolatot, amely nem csak a káromkodásra és a hamis esküdözésre vonatkozik.

“Ne mondd ki hiába Istenednek, az Úrnak a nevét, mert nem hagyja az Úr büntetés nélkül, ha valaki hiába mondja ki a nevét!” (1Móz 20,7)

A Tízparancsolat második parancsát leginkább a káromlásokkal, a szinte automatikusan kimondott “jaj, Istenem” felkiáltásokkal, vagy a felelőtlen esküdözésekkel kapcsolatban szokták emlegetni. A káromlás azonban leginkább az első parancsolatot sérti, hiszen az az ember, aki képes Istent káromolni, nem szeretheti Őt teljes szívéből, lelkéből, erejéből. A különböző helyzetekben átgondolatlanul kimondott “ó, Istenem” jellegű rövid felkiáltásokat sem szerencsés a második parancsolat megsértéseként értelmezni. Ha végignézzük a tízparancsolatot, láthatjuk, hogy az abban megfogalmazott kívánalmak és tiltások jóval súlyosabb esetekre vonatkoznak, mint hogy valaki meggondolatlanul ejti ki a száján: Jaj, Istenem! Nem gondolom, hogy Isten ezért ugyanúgy sújtana le, mint ha gyilkosságról vagy egyéb, a tízparancsolatban tiltott tettről lenne szó.

A hamis esküdözés viszont jó példa a második parancsolat megsértésére. Az eskü lényege ugyanis, hogy az esküt tevő személy Istent hívja tanúul, ezzel bizonyítva szavai igazságát. Isten neve ez esetben hitelesíti a mondanivalóját. A hamis eskü viszont a szent Isten nevét hazugságra használja, amely igencsak komoly bűnnek számít. Erről az oldalról közelítve már érthető, hogy mit is keres ez a tiltás a tízparancsolatban.

Van ennek a parancsolatnak más, a kereszténység története során szinte állandó aktualitással bíró jelentése is, ami Jézus nevének emlegetésével hozható kapcsolatba. Pál apostol ezt írja:

“Fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és földalattiaké.” (Fil 2,9-10)

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2017. június 9.