Amíg itt e földön élünk, szükségünk van szavakra, hogy Istent megszólítsuk. Felnőtt keresztény élet nem is képzelhető el bensőnkből fakadó, saját szavainkkal megfogalmazott imádság nélkül. Jézus maga adott erre példát, amikor magányos helyeken éjszakákat virrasztott át Atyja imádásában.

Ne feledjük azonban, hogy amikor tanítványai arra kérték, hogy tanítsa meg őket imádkozni, nem egy módszert mutatott nekik, hanem egy kötött szövegű imádságot adott át, mint minden imádság mintáját. Saját szavainkkal mondott imádságaink csak akkor lehetnek valóban imádságok, ha közük van a Miatyánkhoz, ha belőle nőnek ki és belé torkollanak.

Ezért nem szabad éppen ezért lebecsülni a többi kötött szövegű imát sem, melyek több száz vagy ezer évvel ezelőtt születtek. Amikor az Egyház ajkunkra adja ezeket, úgy tesz, mint az édesanya, aki beszélni tanítja gyermekét. Ne szégyelljünk tanulni belőlük: személyes imádságunkat éltető forrás, kimeríthetetlen kincsestár lesznek, s mind-mind ahhoz segítenek, hogy ne Istent akarjuk saját méreteinkhez igazítani, hanem mi tágítsuk szívünket-lelkünket az ő világának méreteire, amíg csak a szavak át nem adják helyüket a csendes szemlélődésnek, az Isten előtt való egyszerű jelenlétnek, melyben megtapasztalhatjuk a boldog színelátás előízét.

Úr Jézus, köszönjük Neked a legszentebb imádságot, a Miatyánkot, melynek megtanításával mindenekelőtt felhatalmaztál arra, hogy Atyánknak szólítsuk a mindenható Istent, továbbá megmutattad, hogy az igazi imádság az életünkből szövődik, és Isten méreteire tágul. Taníts minket is, kései tanítványaidat úgy imádkozni, ahogy Te imádkoztál: hogy ahelyett, hogy új meg új kérésekkel ostromolnánk mennyei Atyánkat – aki sokkal jobban tudja, mire van szükségünk, mint mi magunk –, apró-cseprő gondjainkat, kéréseinket és vágyainkat emeljük bele ebbe az egyetlen kérésbe: „Legyen meg a te akaratod.”

(forrás: barsitelekmm.blogspot.hu)

Létrehozva 2014. március 13.