A Kármelben

 I.

Tilmann atya (a Magyar Schönstatt Család megalapítója) 2012-ben ünnepelte pappá szentelésének 50. évfordulóját. 2007 óta évről évre látogatta a magyarszéki Mindenszentek Kármelt. A 2011 őszén tartott lelkigyakorlata alapján osztjuk meg az Olvasókkal a kincseket, amelyeket kaptunk.

Három tapasztalat

 1. Konkrét kis dolgok

 Az első tapasztalat, hogy konkrét kis dolgokban fölfedezem Isten jóságát, személyes szeretetét. Például, ha a főzőnővér finom ételt készített, ami ízlik, hálát adok a Jóistennek, hogy örömet szerzett nekem és a közösségnek. Ha sikerült szépen, egységesen énekelni a zsolozsmán, megköszönöm az Úrnak, hogy egy szívvel-lélekkel dicsérhettük Őt.

  2. A testvér

Egy másik tapasztalat, amellyel szembesülök: a másik nővér személye. Meg kell látnom benne Isten ajándékát, még akkor is, ha nagyon nehéz elviselnünk egymást. Isten teremtménye a nővérem – és Isten látta, hogy jó, amit alkotott. Tehát föl kell fedeznem benne a jót, amit Isten alkotott. Nem könnyű, ha éppen konfliktusunk volt egymással, vagy ha nem tetszik a kifejezésmódja, netán irritál a természete. De Isten adta őt nekem, és ezért szeretetre méltó, bármennyire is tiltakozik ellene a bensőm: „Miért így viselkedik? Miért nem szelídebb? Miért nem szerényebb?” És így tovább. Isten alkotta őt, a Teremtő, aki folyamatosan formál engem is, őt is és mindnyájunkat. Miért akarok nagyobb lenni a Teremtőnél? Nincs hatalmamban sem a magam, sem a másik megváltoztatása. Sok ima, böjt és alamizsna kell hozzá. Tehetetlen vagyok saját magammal szemben is. Évekig, évtizedekig küzdök ugyanazokkal a hibákkal és képtelen vagyok arra, hogy megszabaduljak tőlük. Miért akarom, hogy a testvérem egy-kettőre mentes legyen minden hibától; ami lehet, hogy nem is hiba, csak számomra tűnik annak. A testvérem Isten ajándéka, úgy, ahogy van. Most kell őt szeretnem úgy, ahogy van. Az egymással való érintkezésben csiszol bennünket az Úr. Magunkban hordozzuk Istent Krisztust által a Szentlélekben. Az emberi gyöngeségek megpróbálják ezt elhomályosítani, pedig csak ez a lényeges: a testvér szentsége, hogy Krisztust hordozó. Így a szívünk egy. Egy szív és egy lélek vagyunk Krisztusban. Ha valami fáj, ami történt köztünk: „Istenem, szeretem őt. Hálát adok érte, hogy megteremtetted. Add, hogy még jobban szeressem őt, a Te ajándékodat, akit nekem adtál!”

3. A szenvedés

 A harmadik tapasztalat a szenvedés. Napról napra tapasztalom, hogy elbuktam a szeretetben, nem sikerült feltétel nélkül szeretni a mindennapokban. Indulatosan szóltam vissza egy nővérnek, mérgelődtem, és engedtem, hogy homály boruljon a testvér szentségére, pedig minden bizonnyal én magam nem voltam képes meglátni a konkrét történésben Isten szeretetét, amellyel üzent nekem. Szenvedek, de nem a másiktól, hanem saját vakságomtól. Minden konkrét helyzet, történés Isten ajándéka, az Ő szeretetének megnyilvánulása. Mit üzen nekem éppen azzal a tapasztalattal, ami fájdalmat okozott? Meglátni a szenvedésben Isten jóságát és ajándékát – ez a napi feladatom. Szembesülni önmagammal és megvallani az Úrnak: „Ilyen vagyok”.

 A világ és Kármel útja

 A mai világban mindennek sikerülnie kell. Sikerülni kell minden vizsgának és legalább jelesre. Sikerülnie kell az érettséginek, és ha már egy „jó” jegy van benne, vagy netán „közepes”, összeomlik az egész család: „Mi lesz ebből a gyerekből? Nem veszik föl az egyetemre…” Hazudunk önmagunknak folyamatosan. Miért ne lehetne Isten ajándéka az, ha nem sikerült valami? Ő görbe vonalakkal is tud egyenesen írni.

 Az általános közfelfogás szerint: nyugodtan lopj, csak az a fontos, ne kapjanak rajta. „Ha tudok lopni, miért ne? Nekem szabad.” A modern ember legnagyobb bűne a büszkeség: „Nekem szabad.”

 A Kármelben az út a beismerés útja: „Ilyen vagyok. Nem sikerült.” Nap mint nap szembenézek önmagammal: „Ilyen vagyok.” „Istenem neked van hatalmad arra, hogy megváltoztass.” És türelemmel küzdeni mindennap a változásért, mert mindennap egy-egy esély a változásra. Isten pedig örömét leli ebben a küzdelemben, ebben a nemes harcban, amit én folytatok önmagammal, a világgal és a kísértővel a kegyelem erejében. Tetszik neki, ahogy újra és újra megfogom a kardot, Isten igéjét, és megpróbálok rendet vágni saját bensőm dzsungelében. Szeretni akarom Istent, szeretni akarom testvéremet és önmagamat is. Így ez a küzdelem nem vak háború, hanem a szeretet harca, ezért gyönyörködik benne az Úr. Velem van és velem küzd. Egyáltalán nem sújt le, hogy mindennap elbukom ebben a küzdelemben, mert Ő velem van. Nemcsak lát, hanem erejével támogat, és ezzel tevékeny részese a viadalnak. Újra és újra hazamegyek a szívemben az Atyához, aki mindent tud és lát, nem kell neki megmagyaráznom semmit. Ő úgy szeret, ahogy vagyok, ezért nekem is úgy kell szeretnem a testvéremet, ahogy van.

 A kereszt mint Isten gyöngédsége

 A belső ima tárgya lehet egy-egy konkrét tapasztalat (pozitív vagy negatív), amelyben elidőzöm Isten jelenlétében. Nem akarom kitörölni a fájdalmas tapasztalatokat, mintha azok nem léteznének, vagy illúziót kergetni, hogy holnap majd jobb lesz, hanem – szembenézve a valósággal – mindent úgy akarok szemlélni, mint Isten ajándékát. Ez az, ami segít a keresztet, a szenvedést úgy látni, mint Isten felém megnyilvánuló gyöngédségét, és segít jó szívvel részt venni az üdvösség nagy művében, az Úr jóságából.

 Fáj a szívünkben a saját gyöngeségünk, fáj a testvér gyöngesége és fáj maga a bűn valósága, hogy annyi meg annyi ember – tévedésből vagy tudatosan akarva a rosszat – jár a kárhozat útján. És a Kármel nagy szentjeinek könyörgése a mi szívünkben is megszólal: Adj nekem lelkeket, sok lelket… Vagyis: Társad akarok lenni a megváltás művében, add nekem a Te fájdalmadat, a Te szenvedésedet, hogy sokak megmeneküljenek és üdvözüljenek.

A tanítás elolvasható a karmelita nővérek honlapján.

Létrehozva 2012. december 29.