Az eddigiekből az is következik, hogy a «rendező erő», a «vezérelv» inkább Valaki, mint valami a Páli gondolkodási minta keretein belül! (János levelében is így olvassuk: Az Isten szeretet!) Az apostol mindig Isten belső szeretetének kiáradásában, a Lélek kiáradásában látja a szeretet beteljesülésének lehetőségi feltételeit. (Ahogy a Krisztus nélküli kereszténység karikatúrája önmagának, úgy a Szentlélek személyes jelenléte nélküli szeretet is pusztán szánalmas utánzat, hamisítvány.)  A jelzett rész előtt szinte hitvallás formájában jelenik meg, hogy a Lélek jelenléte és működése által válik nyilvánvalóvá, hogy Jézus az Úr! A szolgálatokkal is így van: ha Jézus megdicsőülését eredményezik, akkor ez nem más, mint az Ő szeretetének működése a Lélekben. Ha azonban a szolgálatok elszakadnak a «Forrás», a Lélek vezérlő jelenlététől, akkor ez nem más, mint az őskísértés burkolt jelenléte: “Olyanok lesztek, mint az Isten, jónak és gonosznak tudói.” Ma elsősorban a kereszténységen kívül erősödtek fel az olyan törekvések, melyek a Mindenható Úr jelenléte nélkül kívánnak egy olyan világvallást létrehívni, melyben az ember Isten nélkül (is) “megistenül” (vö. New Age és a keleti vallásbölcseletre épülő szinkretista törekvések). Ha van szolgálat «agapé», szeretet nélkül, akkor ez nem más, mint elszakadás a személyes szeretet forrásától, mímelve a teremtői tevékenységet. A szolgálati adományok különbözősége is a «szeretetben» rejlő «egység», egyetlenség mivoltára mutat rá. A «szeretet» egysége pedig maga a Lélek. Hiszen a forrásnál, a forrásban van az egység titka. A megnyilvánulásokban is a forrás egysége ábrázolódik ki. A Lélek, a szeretet és az egység egyetlen misztériumnak valóságát képezik.  A római levélben is található egy «szeretethimnusz», bár azt nem szoktuk így nevezni. Az ott leírtakból is kitűnik a szeretet misztériumának fent vázolt aspektusa.

“Azt mondom ugyanis mindegyikteknek a nekem adott kegyelemnél fogva, hogy senki se gondoljon magáról kelleténél többet; hanem józanul gondolkodjék, mindenki a hit mértéke szerint, amelyet Isten juttatott neki. Amint ugyanis egy testben sok testrészünk van, ugyanúgy vagyunk sokan egy test Krisztusban; egyenként pedig egymásnak tagjai. Különböző adományaink vannak a nekünk juttatott kegyelemnek megfelelően: ha prófétaság, akkor gyakoroljuk a hit mértéke szerint; ha szolgálat, akkor fáradozzunk a szolgálatban; ha valaki tanít, tanítson; aki buzdít, buzdítson; aki adakozik, tegye egyszerűségben; aki elöljáró, buzgóságban, aki irgalmasságot gyakorol, vidámságban. A szeretet legyen tettetés nélkül. Utáljátok a rosszat, s ragaszkodjatok a jóhoz. Ami a testvéri szeretetet illeti, legyetek egymás iránt gyengédek, a tisztelet dolgában egymással versengők, az igyekezetben nem lusták, lélekben buzgók: az Úrnak szolgáltok! Legyetek örvendezők a reménységben, béketűrők a nyomorúságban, állhatatosak az imádságban, résztvevők a szentek bajaiban; gyakoroljátok a vendégszeretetet!” (Róm. 12, 3-13)

A szövegkörnyezet itt is a Lélekből való szeretet titkát tárja elénk, mely a Krisztusnak való szolgálatban teljesedhet csak be. A szolgálatok betöltésében csak az «egység» realitása segíthet bennünket a helyes szemlélethez.

Problémafelvetés

Szövegünkben refrénszerűen szembe kerülnek egymással a szolgálati adományok és a “ha szeretet nincs bennem” formula. Tételesen a nyelvek prófécia, ismeret, tudomány hit, alamizsna, mártírhalál a szeretet valóságával kerülnek szembe. Létezhet-e alamizsna, mártíria, szolgálatok az agapé ereje nélkül?

Egy megoldási kísérlet szerint, mely a Jeromos-féle értelmező fordításra épül, itt pusztán dicsekvés kedvéért gyakorolt adományokról lenne szó. (Vö.: “és adjam át testemet, hogy dicsekedhessem” – lKor.13,3.) A görög szövegekben azonban sehol nem található ilyen!

Sokkal inkább az olvasható ki a leírtakból, hogy a közösség és vezetői, elszakadva a vezérlő Lélektől, saját elgondolásaikra hagyatkoztak. Ismert tény, hogy a teológiai gondolkodás is tud az «üdvös» és «nem üdvös» jócselekedetekről. (Ez nem azt jelenti, hogy a “nem üdvös” jó tett a másik részére nem jelenthet pozitív értéket, pusztán csak azt, hogy gyakorlója részére nem hasznos, mert elszakadt a kegyelemtől.) Analógiával élve, itt is a fenti gondolatot mintázhatjuk meg, mert az Isten agapéja nélkül rendezetlenséggel állunk szemben, ami eleve kizárja a tartósság ismérveit. A kontraszt akkora a karizmával szembesített szeretet felvázolásában, hogy az adomány az agapé hiányában értéktelen bóvli pusztán. Ez azonban nem állítja az adományok semmisségét, hanem szembesít a karizmák Lélek szerinti használatának felelősségével. A szembesítés olyan gigantikus, hogy az adomány az adományozó nélkül még veszélyessé is válhat… A római levélben elhangzik az is, hogy “visszavonhatatlanok az Isten ajándékai és az ő elhívása” (Rom. 11, 29). Ez a karizmák fennhatóságára is vonatkozik, az adomány nem az életszentségre utal, hanem egy befogadó készséget tételez föl. Az ember képes elfordulni az Istentől a gyakorlati keresztény élet forgatagában is. A Páli gondolkodás szereti ezeket az erős distinctiokat, mert világos képet tud nyújtani általa a közölni szándékolt igazságról, és az összmisztériumot szemlélve megőriz a tévedésektől! Maga a szeretethimnusz nem csak e paradoxonokra épül, hanem megmutatja, hogy mi az, ami nem fér a szeretet atmoszférájába (nem féltékeny, nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem nagyravágyó, nem keresi a magáét, nem haragvó, nem gondol rosszra, nem örül a gonoszságnak…). Rámutat az isteni agapé vonásaira is (örül az igazságnak, mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel…). Szembesül itt a véges (szolgálatok) és a végtelen (az élő szeretet); a töredékes (prófécia, nyelvek, tudomány, hit, ismeret, alamizsna, mártíria etc.) és a tökéletes (az isteni szeretet, színelátás etc.)

Az itt leírtakból már nyilvánvaló, hogy a szeretethimnusz olvasatában a «szeretet» szó hallatán nem gondolhatunk a humanista szemléletű emberi próbálkozások sokaságára, melyben teofániák örvényeit (mélységeit és magaslatait) plagizálják, hanem csak a szentháromságos kegyelemközlés, a Lélek-áradás emberben és ember által történő “megragadására”. Félrevezető lehet az olyan értelmezés, mely Isten jelenlétének misztériuma nélkül kíván szólni a kinyilatkoztatás «szeretet» szavának fogalmáról, és e mellett súlyos tévedésekbe is vonhatja az olvasót. A szeretethimnuszban az “isteni ” és nem az “emberi” van a középpontban. Isten lángoló szeretetének befogadásáról, a belőle való életről, engedelmességről tanít minket, nem pedig a Tőle függetlenített jó tettekről! (Egy katolikus filozófus az utóbbit a «jótevő démon» kifejezéssel illette, mert Isten nélkül akar istenit művelni!)

Nem szabad azt gondolnunk, hogy az istengyermeki életet tagadók, vagy arról tudomást venni nem kívánók szeretet – próbálkozásait (melyek olykor hősiesek) értéktelennek minősítené az apostol. Ellenkezőleg! Mindenkit buzdít az Isten szeretetének befogadására, hogy a Teremtőtől elszakadt “emberit” felemelhesse a Teremtő szeretetvilág csodálatos elképzeléseibe! A keresztény közösség tagjainak különösen szól e buzdítás, mert amit Lélekben kezdtek, azt Lélekben is kell befejezni. A karizmák gyakorlására ez különösen vonatkozik. Nem elég az Istentől kapott hatalmat gyakorolni, hanem az isteni elhatározásnak engedelmeskedve kell gyakorolni! “Mert akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai.” (Róm.8,14) Nem elég Isten elgondolását véghezvinni, hanem a kivitelezésben is engedelmeskedni kell az isteni akaratnak!

Láthatjuk, milyen hatalmas távlatokat nyitott előttünk a kinyilatkoztatás Páli prezentálása. Megtanít minket a differenciált szemléletek titkára, a helyes distinctiók megtételére, de mindenek előtt a hit misztériumának, a szeretet realisztikus jelenlétének befogadására!

Létrehozva 2011. május 20.