A délelőtti előadás alatt vágy volt bennem közbenjáró imát kérni. A hivatalos program szerint, ha jól emlékszem, ez délután 1 óra utánra volt kiírva.

A sátor jobb oldalán ültünk, Denny Donahue ott imádkozott másokért. A csoportból az egyik hölgy biztatott, hogy menjek most imát kérni, mert délután sokan lesznek, de nem volt bátorságom.

Erre a találkozóra, legnagyobb meglepetésemre és örömömre, az Édesanyám is elkísért. Mint tudjuk, mindenkinek a legnehezebb evangelizációs területe a családja. Anyukám felállt és azt mondta, hogy ő megy, menjünk mi is. Nagyon boldog voltam, hogy ő kezdeményezte, és rossz volt, hogy bennem pedig nincs bátorság odamenni. Anya került először sorba. Én távolabb álltam illendőségből és már akkor éreztem az ÚR végtelen szeretetét, mert leírhatatlan boldogság volt látni, hogy az Anyukámért imádkoznak. Már akkor el kezdtek potyogni a könnyeim, mintha már értem ment volna az ima. Nagyon hálás voltam. Ahogyan így várakoztam és készítettem a szívemet és a gondolataimat, odajött a csoportunkból egy lány és barátságosan kinevetett, hogy már most sírok. Megkérdezte, hogy mit szeretnék az ÚR elé vinni. És ekkor valami csoda történt.

Előzmény: a közösségünkből 3-an (lányok) nagyon jó barátságban voltunk, heti rendszerességgel összejöttünk imádkozni a közösségi alkalmon kívül, mert azt éreztük, hogy az ÚR bennünket közösen valami feladatra hív. Mindhárman teljesen más karakterek vagyunk, de az Úrban egyek. Tavaly októberben azonban egy szolgálatra (Fülöp kurzus) én nemet mondta, mert úgy éreztem, hogy én még nem vagyok rá alkalmas, nem vagyok még kész. Sőt azt is mondtam, hogy szerintem még ők sincsenek készen. Hiba volt megítélnem őket. Ebből nagy sértődés és harag lett, úgy, hogy kerültek engem, sőt nem is köszöntek nekem! Iszonyúan fájt. Én bocsánatot is kértem tőlük, de a levelemre is nagyon durván reagáltak. Sokat imádkoztam ezért a helyzetért és értük, de az eredmény nem jött.

És közülük az egyik lány jött oda hozzám teljes döbbenetemre. És ő kérdezte meg, hogy mit szeretnék az Úr elé vinni.

Nagy kérdés volt számomra az, hogy mi a hivatásom, család vagy szerzet. Húsvét után egy lelki gyakorlaton megerősödtem abban, hogy a család. De nagyon görcsösen ragaszkodtam ahhoz, hogy az ÚR küldje már el végre a szívem másik felét. Nagyon rossz volt, mert nem tudtam szabad lenni ebben a kérdésben. Tudtam, hogy annak a lánynak is van egy hasonlóan kínzó problémája. Mondtam neki – nagy szeretettel még én magam is elcsodálkoztam ezen, hogy hogy voltam rá képes – hogy ugyanúgy, mint ő, nem tudok ez ellen az érzés ellen tenni, ha feljön bennem. És ez után a mondatom után megtört közöttünk valami, ami korábban elválasztott bennünket. Mintha abban a pillanatban tudott volna megbocsátani nekem és azóta is rendben van közöttünk minden. Nagyon nagyon boldog voltam! Természetesen nem a régi a barátság, de nekem ez a pár pillanat volt a találkozó ajándéka, maradandó gyümölcsöt termett. Azóta a 3. lánnyal is helyre jött minden, az az ÚR külön ajándéka volt egy Szentmisén. Szóval ismét rá kellett jönnöm, hogy nincs meg nem hallgatott ima.

Azután sorra kerültem én is Dennyhez. És az is valami csodálatos volt. Amikor imádkoztak értem, lehunytam a szemem. Egyszer azt vettem észre, hogy a tenyerébe helyezte az arcomat és letörölte a könnyeimet és olyan gyengéden, hogy azt éreztem, hogy ezt maga Jézus cselekedte. És még azt éreztem, hogy az ÚR fizikálisan ott van közöttünk, úgy hogy ki sem mertem kinyitni a szemem, nehogy megtörjön ez a varázs. Az ÚR atyai szeretetét éreztem meg ebben az imában és életemben először elért a szívemig, hogy az Isten szeretet. Ez azóta is bennem él. Ahányszor eszembe jut ez a találkozó és az ima, mindig végtelen hála van a szívemben, hogy végre megérezhettem az Atya szeretetét.

Az örömért imádkoztak értem. Az volt ebben a döbbenet, hogy egy budapesti lánnyal hordozzuk egymást imában, és előtte ő is ezért imádkozott értem, mert azt mondta, hogy erre érez hívást. És azóta is. Szóval így két ember is egymástól függetlenül az örömöt kérték nekem az Úrtól.

A Találkozónak van egy másik gyümölcse is a családunkban. A testvérem Zsuzsi is nagyon szeretett volna eljönni. De pont arra a napra meghívást kapott egy családi barátunktól, hogy az esküvőjén az egyik tanúnak, aki ráadásul egy igen magas rangú vendég is volt, tolmácsoljon. A testvérem német nyelvtanár. A kérést jellege miatt nem lehetett visszautasítani. Délben volt az esküvő., tehát azt sem tudta megoldani, hogy kocsival jöjjön és a találkozónak vagy az elején vagy a végén ott legyen. Nagyon szomorú volt emiatt. Mielőtt elindult az esküvőre, imádkozott otthon és persze sírt is. És az ÚR kezébe ajánlotta ezt az egész helyzetet. Felajánlotta a fájdalmát, legyen meg az Ő akarata és ajándékozza meg őt is valamivel ezen a napon. Elment az esküvőre és beszélgettek az osztrák úrral. Megkérdezte tőle, hogy hol tanult meg ilyen jól németül és milyen német nyelvterületen járt már. Zsuzsi elmondta, hogy ez a legnagyobb fájdalma, hogy német tanárnő és eredeti környezetben még soha nem volt módja gyakorolni a nyelvet. A férfi erre felajánlotta neki, hogy a feleségének van egy szálloda lánca Németországban és kellene egy ember, aki a magyar csoportokkal tartja a kapcsolatot. Zsuzsi igent mondott. És kimondhatatlanul boldog volt, hogy végre beteljesedett a dédelgetett álma. Július óta kint van Németországban egyelőre 1 évre ment ki. És nagyon boldog, jár kint közösségbe is! Az első alkalommal, amikor misére ment az ottani Atyától kapott egy Bibliát (ez volt a vágya, csak itthon nagyon sokban kerül és ezért nem tudott venni) és a német mentalitás ellenére azonnal befogadták. Nagyon boldog, és kint is lehetősége van imádkozni, és hiszünk benne, hogy ez az ajándék az Úrtól ennek a pécsi találkozónak a távgyümölcse. Álombeteljesítő nap volt számára. Nagyon hálásak vagyunk ezért is az Úrnak.

Szeged, 2001. október 3.

Létrehozva 2011. május 25.