John Riccardo atya csodálatos tanúságtétele

Ugye milyen fontosak lehetnek a csodák?

Az első emlékem a gyermekkorom birminghami (Michigan) Szent Név-plébániájának feszületéhez fűződik. Nem emlékszem, hány éves voltam, azt viszont tudtam, hogy Jézus meghalt értem, és hogy nekem erre az egész életemmel válaszolnom kell. Ez bizonyára nem egy tipikus első emlékkép, de egyáltalán nem volt tipikus a családom sem. Apám, John a Chrysler cég vezérigazgatója és felügyelőbizottsági elnöke, egyszersmind hívő katolikus ember volt.

Apám életével bizonyította, hogy a vallás nem csak egy mankó a gyenge emberek számára. Minden este letérdelve imádkozott lefekvés előtt, és még a gyakori utazásai során is minden nap részt vett szentmisén. Anyám, Thelma eredetileg metodista volt, de sokáig elkísért minket a szentmisére, mielőtt végül áttért a katolikus hitre.

Én voltam a legfiatalabb az öt gyermek közül, és puszta létezésem is anyám orvosának tanácsa ellenére valósult meg, mivel súlyos hátfájdalmai voltak, ami rokkanttá tette őt. Anyám később elmondta nekem, hogy ajándék voltam a számára és az apám számára, ők pedig visszaadtak engem Istennek.

Gyermekkoromban az imáim anyám beteg hátának gyógyulására irányultak. A végtelenbe nyúló kezelések nem enyhítették állandó fájdalmait. Tizenhárom éves koromban az egyik nővérem felhívta anyánkat, és elújságolta neki, hogy éppen most érkezett meg egy karizmatikus imaalkalomról, amelyen egy hívő azt érzékelte, hogy Isten meg akar gyógyítani valakit, aki hátfájdalmakkal küzd. A nővérem meg volt győződve arról, hogy ez a valaki az anyánk.

Anya egy hónapon belül teniszezett – teljesen meggyógyult –, noha a fájdalmai megszűnésére nem volt orvosi magyarázat. Két év múlva hivatalosan is áttért a katolikus hitre.

Az, hogy az imák és a csodák otthonában nőhettem fel, erős bástyát adott nekem. Mégis, ironikus módon, tinédzserként elkezdtem elrejteni a hitemet. Soha nem hagytam fel az imádkozással, de olyan életet kezdtem el élni, amely a pokolba vezet. Nem mentem többet gyónni, és amikor az Ann Arbor-i Michigani Egyetem hallgatója lettem, már csak időnként jártam szentmisére. Nem volt örömteli hallani az Evangéliumot, amikor nem éltem szent életet.

Az egyetemen töltött junior évem során, 1986-ban változott meg az életem. Elkezdtem csatlakozni egy fiatal kosárlabdacsapathoz, amelynek a sportolói egy ökumenikus keresztény testvériség segítőcsoport tagjai voltak. Olyan velem egykorú férfiak vettek körül, akik átlagos srácok voltak, de igazán ismerték Istent, és nem féltek beszélni róla. Elkezdtem felülvizsgálni az életemet, és megtértem. Ekkor zártam le életemben egy komoly párkapcsolatot, és szabadabban koncentrálhattam arra, hogy egyetemi hallgatóknak nyújthassak keresztény segítséget.

A diploma megszerzése után, angol nyelv és kommunikáció végzettséggel állásinterjúkat vezettem az autóiparban. Hamarosan világossá vált a számomra, hogy ez nem az az élet, amelyet Isten rendelt a számomra. Míg kerestem ezt a nekem készített helyet a világban, elvállaltam egy pék állást. Nagy izgalommal autóztam haza, hogy elmeséljem apámnak a pékséggel kapcsolatos terveimet. Azt hittem, apám csalódott lesz. Ő azonban ehelyett azt mondta, hogy bármi lelkesíti, amit választok, még az is, ha pap leszek. Biztosítottam őt arról, hogy ez sohasem fog megtörténni.

Az Ann Arborba visszafelé vezető úton azon a napon könnyek folytak le az arcomon, amikor éreztem, hogy életem az akaratomtól függetlenül vesz új irányt. Jézust akartam követni, ám nem volt világos előttem, hogy hová vezet ez. Ami azonban hirtelen megvilágosodott előttem, az volt, hogy Jézus követése nem egy romantikus dolog; és hogy a kereszt nehéz. Éreztem, hogy nem én irányítom az eseményeket.

Míg könnyeimmel küszködtem, autóm hangszórójából az „Isten bolondja” című keresztény dal szólt. „… Veszítsétek el életeteket egy ács fiáért, egy őrültért, aki egy álomért halt meg. És elnyeritek első tanítványai hitét, és érezni fogjátok a kereszt gerendájának súlyát.”

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2023. október 18.