Előszó

A Szentlélekben való megújulás Magyarországon több mint 25 éve tart. Elmondhatatlan az a sok kegyelmi ajándék, amit Isten adott általa a magyar egyháznak. Nemcsak a sok szerzetesi, papi hivatásra gondolok, hanem arra a sok megtérőre, rendbe jött családi kapcsolatra, testi- és lelki gyógyulásra, számtalan lelki szolgálatra, imaközösségre, nagyszerű kezdeményezésre, sok-sok lelki örömre, megújuló istenkapcsolatra, ami létrejött ennek kapcsán.

Évek óta töröm a fejem, mindezek mellett mi lehet az oka annak, hogy a kezdeti átütő erő megtört. Miért lankadtak el a kezek, amelyek oly lelkesen emelkedtek fel Isten dicséretére az első években. Miért hangzik el újra és újra, hogy „nincs időm a szolgálatra” azok ajkáról, akik kezdetben azt mondták: „mindenre kész vagyok az Úrért.” Hiszen az Úr „ma sem adja szűkösen a Lelket” (Jn 3,34). Ma is éppen úgy szeret, mint akkor, hiszen Ő változatlan (Zsid 13,8). Hát akkor mi lehet a baj?

A tanúságtételeket olvasva és sokakkal beszélgetve néhány dolog eszembe jutott. Összegyűjtöttem őket, hátha segíthetek azoknak, akikben ellankadt a Lélek tüze, hogy „szítsák fel magukban” (vö. 2Tim 1,8) újra a Lélek lángját… mert szükség van rá. Egyre nagyobb szükség van rá. Ahogy „a világban elhatalmasodik a bűn” (Róm 5,21), ahogy növekszik a gyűlölet, a hazugság és a gonoszság, úgy kell elhatalmasodnia a Lélek tüzének és teremnie a Lélek gyümölcseit: a szeretetet, az örömöt, a szelídséget, a megbocsátást és a jóságot! Ez nem megy áldozatok nélkül. Aki Jézusra néz és a végső célra, az nem fél az áldozattól.

Az a jövő, amit Jézus adni akar, minden álmunkat felülmúlja! „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik szeretik” (1Kor 2,9).

Bevezetés

Az imaösszejövetel véget ért. Egyesek fölvették már a kabátjukat, hiszen az ősz korán beköszöntött az idén; mások kicsit még beszélgettek. Péter már éppen az ajtónál volt, amikor visszafordult és Úgy szólt: „Még nem énekeltük el az ároni áldást.” A csoport kört alkotott, mindenki megfogta a mellette álló kezét és elkezdték énekelni: „áldjon meg téged az Úr…” Ez mindig örömteli perc volt, amikor bíztató mosollyal kérték Isten áldását egymásra. A végén Péter csendesen odaszólt Jánosnak: „Ma kocsival jöttem, gyere, hazaviszlek.” János bólintott és elindultak.

Az esti szürkületben a város fényei már kigyulladtak. Jánosban feszült egy kérdés, amit nemsokára ki is mondott: „Péter, lassan már 20 éve, hogy a megújulásban vagyunk, neked mit adott?” Péter egyszerűen válaszolt: „Megerősítette a hitemet, azóta megszerettem az imádságot és a Szentírást, mélyebb lett a kapcsolatom Istennel és a családommal is.” ─ „Tudod, azért kérdeztem, mert három évig én is ugyanezeket éltem át, de valami megtörött bennem. Évek óta gondolkodok rajta és nem jöttem rá. Én anyámmal élek és egy gimnáziumban tanítok. Voltak évek, amikor anyám folyamatosan betegeskedett, egyik kórházból a másikba vittem; volt idő, amikor az iskolában az igazgató folyton belém kötött, kritizált, a munkámat nem értékelte, ami nagyon dühített, mert mindent beleadtam.

Volt idő, amikor a testvérem szekírozott, hogy miért nem nősülök meg. Ezek állandóan rágtak belülről, és eltávolodtam az Úrtól is. Mit gondolsz a félelmeknek, az elfojtott haragnak, a hajszolt munkának, a reménytelen gondolatoknak van akkora erejük, hogy lerontsák bennem a Szentlélek erejét?” ─ „Azt hiszem igen” ─ felelte Péter. „Az is hozzájárul mindehhez, hogy görcsösen magad akarod megoldani életed problémáit. Add oda azokat az Úrnak, ne foglalkozz annyit magaddal.

Biztosan tudom, hogy Isten ma is éppen úgy szeret téged, mint megújulásod kezdetén. Biztos vagyok benne, hogy a Szentlélek erejét és a belső örömöt ma is adni akarja neked. Az a folyamatosan lángoló tűz, ami kezdetben volt, bennem sincs meg. De egy-egy szentáldozás után vagy Bibliaolvasás közben időnként nagy öröm tölt el, hogy Isten szeret engem és közel van hozzám. A belső béke és Istenbe vetett bizalom állandóan megvan bennem.

Nem engedem, hogy a napi feladatok vagy a családi gondok fölém kerekedjenek. Minden nap keresek alkalmat, hogy az Úrral való személyes kapcsolatomat ápoljam. Én ezt javaslom neked is, keress alkalmat ─ mondjuk egy hétvégét
─ az elcsendesedésre, amikor semmi mással nem foglalkozol, csak Istennel. Tarts bűnbánatot, hogy nem bíztál benne, adj hálát az elmúlt évekért, és kérd, hogy a Szentlélek töltse be újra egészen a szívedet.”

Éppen a mondat végére János lakásához értek. János elbúcsúzott barátjától, és elgondolkodott szavain. „Azt hiszem, igaza van! A következő hétvégén el is megyek a telekre egy Bibliával, ott az egész hétvégét imádságban töltöm, és kérem az Urat, segítsen rajtam.” A jó elhatározás már most erőt és vidámságot adott neki…

Távolodás és közeledés ─ egész életünkön átívelő misztérium. Egyik pillanatban csodálatos istenélmény tölt el bennünket, szinte „érintjük” az Urat, halljuk szavait, érezzük szívének lüktetését, a másik pillanatban sötétség, bizonytalanság, félelem tör ránk. Miért van ez, és miért van amaz? Mit mulasztottunk el, mivel űztük el magunktól az Urat és mit kell tenni, hogy újra „átöleljen”? Nem könnyű a választ megtalálni.

De mégis, vannak belső történések, mulasztások, hanyagságok, amelyek megakadályozzák az Ő bennünk való működését. Az Úr nem kíván lehetetlent, először azt kell megoldani, amit fölismertünk, „térj vissza az első szeretethez” (Jel 2,4); „tarts bűnbánatot” (Jel 2,5) ─ írja a Jelenések könyve. És akkor valami új megindul. Várd az Urat és Ő biztosan eljön újra hozzád!
Isten nem érzéketlen jéghegy, hanem élő, lüktető Szív, sőt vakító fényözön, aki a szeretet sugárzásával minden élőt átölel, vezet, gondoskodik róla!

A Szentlélek örül annak, ha valaki kéri Őt és szívébe fogadja! Vágyakozik arra, hogy Krisztus hasonlóságára átformáljon téged, megszabadítson minden rossztól, és a legszebbet hozza ki belőled. Ugyanakkor a Szentlélek legnagyobb bánata, ha valaki elfordul Tőle, rosszat gondol róla, szembeszáll Vele, nem akar együttműködni Vele. Megszomorodik (Ef 4,30), mert félbe kell hagynia művét az ember bűne, hanyagsága, közömbössége és önzése miatt. Nincs az a földi bánat, amely nagyobb lenne, mint a Szentlélek bánata és szomorúsága. Mert az ember valóságos csoda, a teremtés koronája, de ha elhagyja Istent, akkor a teremtés legalacsonyabb rendű lényévé válik!

Ezért hatalmas felelősség van a kezedben! A Szentlélek által kibontod-e Isten legszebb álmát, amit rólad alkotott, vagy elutasítod és értelmetlen lesz a léted?!

(in: Katona István: Öltsétek magatokra Jézus Krisztust! Marana Tha, 2001. Budapest)

Létrehozva 2016. április 10.