Ezt a gyönyörű történetet egy a louisianai Monroe-ban lévő CenturyTel-nél dolgozó fiatalember élte át, mikor egyik nap a Wal-Mart-ba ment vásárolni.

Úgy hatéves lehetett a szép, barna hajú, szeplős kislány, az ártatlanság megtestesítője. Édesanyja a hajdani Walton’s-ba vagy egy Norman Rockwell képbe is odaillett volna. Nem mintha divatjamúlt külseje lett volna. Félhosszú, barna haja volt, természetes hullámokkal. Drapp sortot és világoskék kötött pólót viselt. Kék szélű fehér tornacipő volt rajta. Olyan igazi anyuka volt.

Kint zuhogott az eső. Az a fajta zápor volt, amikor a víz annyira igyekszik a földre jutni, hogy nem várja meg, míg a csatorna csövén leérkezik, hanem bőségesen zubog kifelé az ereszcsatornából. A közeli parkoló vízelvezető aknái már megteltek, hatalmas pocsolyák kötötték össze a parkoló kocsikat. Csak álldogáltunk mind az üvegtető alatt a Wal-Mart bejárati ajtaja mögött.

A kislány kedves hangja törte meg a transzszerű állapotot, amibe kerültünk, míg bámultuk a zuhogó esőt.
„Anya, gyere, fussunk keresztül az esőn”- mondta.
„Tessék?”- kérdezte az édesanyja.
„Fussunk keresztül az esőn!” – ismételte a kislány.
„Szó sincs róla, édesem. Megvárjuk, míg egy kicsit csendesedik” – válaszolta az anya. A kislány várt pár percet, majd újrakezdte:
„Anya, fussunk keresztül az esőn.”
„Dehogy, hiszen bőrig ázunk”, mondta az anyja.
„Az nem lehet. Reggel nem ezt mondtad”- figyelmeztette a kislány, mialatt húzni kezdte az anyja karját.
„Reggel? Mikor mondtam olyat, hogy átszaladhatunk az esőn anélkül, hogy eláznánk?”
„Nem emlékszel? Mikor apuval beszélgettetek a rákjáról, azt mondtad: ’Ha Isten ezen átjuttat bennünket, bármin keresztül tud vinni!’

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2016. december 27.