A Felépülünk ugyanis nem családos mozi, hanem öt ember szép, drámai vallomása arról, hogyan rehabilitálódnak drog- és alkoholfüggőségükből. A film közösségi finanszírozásból, számos drogprevencióval és -terápiával foglalkozó egyesület és szakember segítségével született, december 6. óta látható teljes terjedelmében a világhálón. Nem evangélizációs alkotásnak született, de abszolút nézhető így is – a vallomás már csak ilyen műfaj.

Mitől több a mi szempontunkból a Felépülünk, mint a hálás, de sokszor giccsé silányuló adventi témák egyike? Mert igen, vannak az adventi kommunikációnak már kicsit unalmas, vagy másképp: „kesernyésen örökké aktuális”, sóhajtva-méltatlankodva újra és újra felhozott témái. Némi fásultsággal lehetne a Felépülünk című filmre is mondani: igen, a keresztyén bizonyságtétel leghálásabb megszólaltatói a szenvedélybetegek, akiken mindenki láthatja, mit jelent, hogy Jézus Krisztusban Szabadítót küldött az Isten, hogyan van az, hogy van ó- és újemberünk, sőt, szintén közhelyszámba menő gondolat, hogy a megtért drogos vagy alkoholista tulajdonképpen csak a választott szerét cserélte ki, ugyanúgy függ, csak most már az Istentől. Beszélgettem egyszer valakivel, aki kikérte magának, hogy mindig a hitre jutott drogosokkal kell példálózni, őket kell csodálni – mert mennyivel nehezebb a „hivatali úton”, hívő családba születve, keresztyén közösségben felnőve eljutni addig, hogy Jézus Krisztus Úr, Megváltó és Király.

Példálózásról azonban szó sincs ebben a filmben. Egyszerűen csak valamiért jó ezt az öt embert végighallgatni, figyelni rájuk. (Végighallgatni embereket alapvetően nagyon jó dolog – az ember a kapcsolatban képes csak létezni, gyógyulni, növekedni, önmagává válni.) Azért jó embereket meghallgatni – jelesül most ezt az ötöt –, mert gyönyörű és felemelő képesnek valakire ráhangolódni, valakit megérteni, valaki mellett ott lenni, nem szólni, csak kísérni őt, gyönyörködni abban, ahogy megnyílik.

Osztozni nagy találkozásban, nagy megértésben, ismerős élethelyzetre figyelni fel, vagy csak csendben gondolkodni tovább azon, miért háborít fel, ha azt hallom: valaki nem akar megoldást, csak enyhülést.
Mert igen, van, és nem csak a film megszólalói között, aki nem akar változást, csak enyhülést. Valami röpke lelki elemelkedést, instant igevers-vigaszt, húsz kiló helyett elég ötöt fogyni, már az is valami. Ez az öt ember arról bizonyság, hogy Isten nem éri be az „az is valamivel”. Változást akar, és életet. A mi életünket. Azaz, hogy mi magunk éljünk. Örökké.

Az írás elolvasható itt, a teljes film megtekinthető itt.

Létrehozva 2016. december 16.