Kedves testvéreim Krisztusban,

Az apostolok utódjaként nem csupán az evangélium hirdetése, hanem az is ünnepélyes kötelességem, hogy segítsek a hívőknek felismerni a kor szellemét az Úr Jézus Krisztus által az Egyházra rábízott, változatlan igazság fényében. Szent Pál így buzdította Timóteust: „hirdesd az evangéliumot, állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Érvelj, ints, buzdíts nagy türelemmel és hozzáértéssel.” (2Tim 4,2). Ez a kötelesség minden püspökre vonatkozik, akinek feladata a hit kincsének őrzése.

Ezért fontosnak tartom, hogy foglalkozzak a Szentatya, XIV. Leó nemrég kiadott „Magnifica Humanitas” enciklikájával kapcsolatos aggályokkal. Egyesek annak egyes részeit éleslátónak és meggyőzőnek találták. Mások mély nyugtalanságot éreztek olvasása közben – attól tartva, hogy a sok igaz állítás mögött a dokumentum egy szélesebb teológiai irányváltást tükröz, amely azzal a kockázattal jár, hogy az embert olyan módon helyezi a középpontba, amely elhomályosítja Isten elsőbbségét.

Mivel ezek a kérdések magának a katolikus hitnek a lényegét érintik, úgy vélem, szükséges egy alapos doktrinális reflexió. Ez nem az ellenségeskedés vagy lázadás szellemében történik, sem azzal a szándékkal, hogy zavart vagy megosztottságot keltsünk az Egyházon belül. Sőt, az igazi szeretet megköveteli a világosságot. A hívők olyan pásztorokat érdemelnek, akik hajlandók őszintén megszólalni, amikor úgy tűnik, hogy a teológiai hangsúlyok vagy keretek zavarba ejthetik a lelkeket.

Az Egyház mindig is azt tanította, hogy minden korszakot Krisztus fényében kell megítélni – nem a modern ideológiák szűrőjén át újraértelmezett Krisztust, hanem azt a Krisztust, akit a Szentírás, a Szent Hagyomány és az Egyház örökérvényű tanítóhivatala közvetít. A technológia, a mesterséges intelligencia és a változó társadalmi valóság minden bizonnyal alapos erkölcsi reflexiót igényel. Mégis egyetlen korszak, válság vagy technológiai forradalom sem változtathatja meg a katolikus hit alapvető igazságait: hogy az ember a bűn miatt bukott el, kizárólag Jézus Krisztus által nyerhet megváltást, bűnbánatra és megszentelődésre hívták, és nem csupán a földi boldogulásra, hanem az Istennel való örök egyesülésre is rendeltetett.

A lelkek üdvösségéért és a katolikus hit iránti hűségért érzett aggodalommal kínálom fel a következő gondolatokat.

A nemrégiben kiadott enciklika, amely a mesterséges intelligenciáról, a transzhumanizmusról, az emberi méltóságról, a gazdaságról, a háborúról és az emberiség jövőjéről szól, a technológiai korszak erkölcsi és társadalmi következményeiről szóló átfogó elmélkedésnek mutatkozik. Számos olyan kijelentést tartalmaz, amelyek egyértelműen katolikusak, sőt dicséretre méltóak: elutasítja a transzhumanizmust, figyelmeztet a technokráciára, elítéli a kizsákmányolást és az emberkereskedelmet, védi az emberi személy méltóságát, megerősíti az inkarnációt, beszél a kegyelemről, hivatkozik az Eucharisztiára, és ragaszkodik ahhoz, hogy az embert soha nem szabad gépre vagy adatokra redukálni.

Mégis, ezeknek a pozitív elemeknek ellenére sok hű katolikus mély nyugtalanságot fog érezni a szöveg olvasása közben. Ez a nyugtalanság nem csupán elszigetelt szakaszokból fakad, hanem magának a dokumentumnak az általános irányultságából, hangsúlyozásából és teológiai súlypontjából.

A legmélyebb aggodalom nem az, hogy a dokumentum hamis dolgokat állít az emberiségről, hanem az, hogy átrendezi az igazságok hierarchiáját azáltal, hogy az emberiséget, az emberi boldogulást, az emberi méltóságot és az emberi kapcsolatokat olyan módon helyezi a középpontba, amely veszélyezteti Isten elsőbbségét, a bűn, a megváltás, az istentisztelet és az üdvösség fontosságát.

A katolikus teológia Istennel kezdődik. Isten dicsőségével, Isten felségével, Isten szentségével, a bűn valóságával, a megváltás szükségességével, Krisztus keresztjével, az örök ítélettel és a lelkek üdvösségével kezdődik. Az emberi méltóságot éppen azért ismerik el, mert az embert Isten teremtette, Krisztus megváltotta és az örök közösségre rendelte vele. Az emberi méltóság Istentől származik, és Istennek alárendelt marad.

Ebben a dokumentumban azonban a hangsúly gyakran fordítottnak tűnik. A szöveg többször is az emberi boldogulásra, az emberi sebezhetőségre, az emberi szolidaritásra, az emberi testvériségre, az emberi közösségre, az emberi kapcsolatokra, az emberi részvételre és magának az emberiségnek a megőrzésére összpontosít.

Természetesen a katolikus tanítás ezekről a dolgokról is szól. Az ismételt hangsúlyozás azonban azt a benyomást kelti, hogy a modern világ elsődleges válsága a „dehumanizáció”, nem pedig az Isten ellen elkövetett bűn. A gonoszt gyakran a széttöredezettség, az uralom, a kirekesztés, a technológiai redukcionizmus vagy a megromlott kapcsolatok szempontjából írják le, nem pedig az isteni törvény elleni lázadás, a bűnbánat és megtérés szükségessége szempontjából.

Ez különösen Krisztus ábrázolásában nyilvánul meg. Hagyományosan Krisztust – ahogyan illik – Isten örök Fiaként, Megváltóként, a bűntől Megmentőként, áldozati Bárányként, Királyként, az élők és a holtak Bírájaként hirdetik.

Bár ez a dokumentum természetesen utal Krisztusra, az inkarnációra, a kegyelemre és az Eucharisztia szentségére, Krisztust gyakran elsősorban a következőképpen mutatja be: az autentikus emberség kinyilatkoztatása, a közösség mintaképe, az, aki feltárja az emberi méltóságot, az emberi kapcsolati lét beteljesülése. Bár igaz, hogy Krisztus feltárja az embert önmaga előtt, ez az igazság mindig alá van rendelve a bűnből való megváltás és az Istennel való megbékélés nagyobb valóságának. Krisztus nem csupán az igazi emberséget tárja fel; szenvedése, halála és feltámadása által menti meg a bukott emberiséget.

Ebben a dokumentumban azonban vannak olyan pillanatok, amikor Krisztus szinte fontosabbnak tűnik a humanitás beteljesüléseként, mint a bűntől való Megváltóként. Ez egy antropocentrikus teológia benyomását kelti – olyan teológia, amelyben az emberi személy válik az értelmezés középpontjává. A bűn kifejezett tárgyalásának viszonylagos hiánya még inkább fokozza ezt az aggodalmat.

Ez a dokumentum részletesen foglalkozik a következő témákkal: hatalmi rendszerek, technokrácia, háború, gazdasági igazságtalanság, manipuláció, algoritmikus ellenőrzés, társadalmi széttagoltság és embertelenné válás. Az eredendő bűnről, a bujaságról, a személyes bűnbánatról, az erkölcsi vétkességről, az ítéletről, a pokolról, a vezeklésről vagy a lélek örök sorsáról viszonylag keveset szól.

Ennek következtében a gonosz gyökerei elsősorban strukturálisnak, nem pedig lelki jellegűnek tűnnek. A katolikus tanítás szerint a társadalomban tapasztalható rendetlenség végső soron az eredendő bűn által megsebesített emberi szívben lévő rendetlenségből fakad. Maga a technológia nem a legmélyebb válság; az Istentől elszakadt ember jelenti a válságot.

Ez az aggodalom különösen nyilvánvalóvá válik a dokumentumban többször is megismételt felhívásban a „szeretet civilizációjának” felépítésére. Maga a kifejezés hitelesen katolikus, és olyan pápák is használták, mint VI. Pál és II. János Pál. Ugyanakkor hagyományosan ez a vízió kifejezetten a következőkre épült: a megtérésre, az evangelizációra, Krisztus Király társadalmi uralmára, az isteni törvény iránti engedelmességre és a természetfeletti kegyelemre.

Ebben az újabb megfogalmazásban a „szeretet civilizációja” néha kevésbé tűnik a Krisztushoz való megtérés gyümölcsének, inkább egy testvériségre, szolidaritásra, befogadásra és békére összpontosító globális humanitárius projektnek. Ismétlem: ezek a célok egyike sem helytelen. Az aggodalom abból fakad, hogy az üdvösség természetfeletti dimenziója kevésbé tűnik központi jelentőségűnek, mint az emberi társadalmi rend felépítése.

Ezért fogja sok hűséges katolikus mélyen nyugtalanítónak érezni ezt a dokumentumot. A félelem nem csupán abból fakad, hogy a tanítást nyíltan tagadják, hanem abból, hogy az egész keretrendszer finoman eltolódik: az Isten-központúságtól az ember-központúság felé, az üdvösségtől az emberi boldogulás felé, a bűntől a rendszerek felé, a megváltástól a kapcsolati dimenzió felé, az istentisztelettől a humanitárius segítségnyújtás felé.

Az Egyház többször is figyelmeztetett a vallási humanizmus azon formáira, melyek megőrzik a keresztény nyelvet, miközben fokozatosan áthelyezik a kereszténység középpontját Istentől az ember felé. Amikor az emberi méltóság elszakad Isten felségétől, amikor a társadalmi átalakulás háttérbe szorítja az üdvösséget, és amikor a közösség nyelve felváltja a bűnbánat és a megszentelődés nyelvét, a kereszténység kockázatba kerül, hogy pusztán etikai vagy humanitárius vízióra redukálódjon.

Elismerem, hogy ez a dokumentum nem mentes az autentikus katolikus elemek jelenlététől. A transzhumanizmus elutasítása határozott és fontos. Értékes az a kiállás, hogy az embert soha nem szabad gépre vagy algoritmusra redukálni. A testiség, a szenvedés, a korlátok és az emberi méltóság védelme határozottan szembeszáll a modern kultúra számos veszélyes áramlatával. Emellett az AI-háborúval, a kizsákmányolással, a digitális manipulációval és a technológiai uralommal kapcsolatos figyelmeztetései is komolyak és gyakran éleslátóak.

A kérdés azonban ennél kifinomultabb, és ezért bizonyos szempontból aggasztóbb is. A probléma a hangsúlyokban, a teológiai orientációban és az antropológiai fókuszban rejlik.

A katolikus teológia egyértelműen kimondja, hogy az embert csak Istenhez viszonyítva lehet teljes mértékben megérteni, és az emberi méltóság csak a teremtés, a megváltás, a kegyelem és az örök üdvösség rendjén belül nyeri el valódi jelentését. Ha ezt a hierarchiát nem őrizzük meg szilárdan, akkor még a méltóságról, a békéről, a testvériségről és az emberségről szóló nemes szavak is egyfajta keresztényiesített humanizmusba sodródnak, melyben az ember válik a gyakorlati középponttá.

Éppen ezért a dokumentumot olvasó hűséges katolikusok nem csupán nem értenek egyet vele, hanem mély lelki riadalmat is érezhetnek. Az aggodalom nem csupán az elhangzottakra vonatkozik, hanem arra is, ami központi szerepet tűnik betölteni – és arra, hogy a katolikus teológia természetfeletti rendjét fokozatosan háttérbe szorítja-e egy olyan antropológia, amely elsősorban magára az emberiségre összpontosít.

E vita középpontjában egy olyan kérdés áll, amely messze meghaladja a mesterséges intelligenciát, a technológiát, a gazdaságot, sőt még a globális politikát is. Az igazi kérdés a következő: ki áll a középpontban?

Kétezer éve hirdeti a katolikus egyház, hogy Jézus Krisztus nem csupán az igazi emberség kinyilatkoztatása, sem egyszerűen a közösség és a szolidaritás példaképe. Ő Isten örök Fia, akir a bűnösök üdvösségéért keresztre feszítettek és feltámadt. Az egyház elsősorban és mindenekelőtt azért létezik, hogy dicsőítse Istent, hirdesse az evangéliumot, lelkeket üdvözítsen, és az emberiséget az örök életre vezesse.

Természetesen az egyháznak védenie kell az emberi méltóságot, ellenállnia kell a technológiai embertelenné válásnak, szembeszállnia kell a kizsákmányolással, és fel kell lépnie az igazságtalanság ellen. Mindezeknek azonban a természetfeletti rendben kell gyökerezniük. Az emberi méltóság nem válhat el attól az igazságtól, hogy az ember Istenhez tartozó teremtmény, akit a megtérésre, a szentségre és az istenimádatra hívtak. Amikor maga az emberiség válik az elsődleges értelmezési keretté, melyen keresztül a teológiát értelmezik, akkor még a testvériségről, a békéről, a közösségről és a méltóságról szóló legszebb szavak is fokozatosan egy olyan vallási humanizmusba sodródhatnak, amely már nem Istenre helyezi a hangsúlyt.

Éppen ezért van sürgős szükség a megkülönböztető képességre korunkban.

Olyan korszakban élünk, melyet mélyen kísért az antropocentrizmus – egy korszakban, amely egyre inkább az emberiségről beszél, miközben elfeledi Istent, a szolidaritásról beszél, miközben elhanyagolja a bűnbánatot, és a megváltást inkább rendszerekben, a technológiában, a pszichológiában vagy a politikai struktúrákban keresi, mint Jézus Krisztus keresztjén keresztül.

A modern válságra a válasz nem a transzhumanizmusban, a technokráciában, a mesterséges intelligenciában vagy egy pusztán humanitárius világnézetben található. Nem is a kétségbeesésben vagy a félelemben. A válasz továbbra is az, ami mindig is volt: Jézus Krisztus, a királyok Királya és az urak Ura.

Csak Krisztus tárja fel az ember nagyságát és nyomorúságát egyaránt. Csak Krisztus gyógyítja meg, amit a bűn megsebesített. Csak Krisztus állítja vissza az isteni rendet. Csak Krisztus hozhat igazi békét, mert csak Krisztus békíti meg az embert Istennel.

Katolikusokként ezért szilárdan gyökereznünk kell az Egyház örök hitében – a Szentírásban, a Szent Hagyományban, a Szentmisében, az eucharisztikus áhítatban, az imádságban, a bűnbánatban, az igazsághoz való hűségben és a szentségre való törekvésben. Ellen kell állnunk minden olyan kísérletnek, amely a kereszténységet pusztán földi vállalkozássá kívánja redukálni, még akkor is, ha azt együttérző vagy lelki nyelvbe öltöztetik.

A világnak nincs szüksége egy új, az emberiségre összpontosító vallásra. A világnak az evangéliumra van szüksége.

A Bölcsesség Trónja és az eretnekségek legyőzője, Szűz Mária járjon közben az Egyházért ebben a zavaros időben. Segítsen nekünk hűségesnek maradni Isteni Fiához, hogy minden korszakban és minden megpróbáltatásban világosan és bátran hirdethessük: „Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké” (Zsidók 13,8).

Joseph Strickland
emeritus püspök

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2026. szeptember 21.