Tizenkét kérdés, kényelmetlen igazságok és a katolikus út a jövő felé

Van egy jó és egy rossz hírem. A rossz hír az, hogy a katolikus egyház válságban van. A jó hír, hogy már korábban is volt ilyen. Aki csak egy kicsit is ismeri az egyháztörténetet, annak néha az a benyomása, hogy a válság az egyike a kevésbé igazán tartós katolikus hagyományoknak. Voltak korrupt pápáink, világi püspökeink, eretnekségek, szakadások, forradalmak, üldözések és liturgikus bizottságok. Mégis itt vagyunk.

Ez az utolsó tény számomra mindenekelőtt az Egyház isteni eredetének bizonyítéka. Egy tisztán emberi szervezet, melyet úgy irányítottak volna, ahogyan az Egyházat időnként irányították, valószínűleg már a negyedik század körül csődbe ment volna. Mégis komoly a helyzet. Nem azért, mert az Egyház nem elég népszerű. Nem azért, mert csökken a piaci részesedése. Nem azért, mert nem tud megfelelően kapcsolódni a modern fogyasztókhoz.

A válság azért súlyos, mert az Egyházon belül pont azokban a kérdésekben uralkodik bizonytalanság, melyekről az Egyháznak bizonyosságot kellene nyújtania: mi az igazság? Mi a bűn? Mi a házasság? Mi a papság? Mi a liturgia? Mi az engedelmesség? Mit jelent az irgalom? Mit bízott valójában Krisztus az Egyházára? Talán még ennél is alapvetőbb kérdés: tényleg hisszük-e még mindig, hogy az Egyház kapott valamit Krisztustól, amit nem változtathat meg? Ez a lényeg.

1. Az első szükséges reform: ne tegyünk úgy, mintha mindent meg kellene reformálni

Olyan kultúrában élünk, melyben a változást szinte automatikusan egyenlőnek tekintik a javulással. Egy 2019-es telefon már régi. Egy 2012-es számítógép már antik. Így néha öntudatlanul feltételezzük, hogy egy 325-ből származó doktrinális megfogalmazás sürgősen szoftverfrissítésre szorul. De a kinyilatkoztatás nem egy iPhone. A kereszténység nem olyan termék, melyhez minden évben új modellre van szükség. Az Egyház feladata nem az, hogy rendszeres időközönként új vallást hozzon létre. Feladata az, hogy befogadja, megőrizze, elmélyítse és hirdesse azt, amit Krisztustól kapott.

Ez nem jelenti azt, hogy soha semmi sem változhat. A lelkipásztori módszerek változhatnak. A kánonjogi szabályok változhatnak. Az irányítási formák változhatnak. A liturgikus szabályok változhatnak. De az igazság nem lehet ma igaz, holnap pedig hamis.

Egy püspöknek minden egyházi újítás alkalmával fel kell tennie magának egy egyszerű kérdést: segít-e ez a híveimnek abban, hogy szentebbé váljanak? Nem pedig azt: „Ez innovatív?” Nem azt: „Ez inkluzív megfogalmazás?” Nem azt: „Létrehozhatunk ehhez egy munkacsoportot?” Hanem: közelebb hozza-e az embereket Krisztushoz, a szentségekhez és az örök élethez? Ez jó néhány ülést lerövidíthetne, és ez önmagában is jelenthetne egy szerény egyházi reformot.

2. Szinodalitás: hasznos eszköz, rossz irány

A zsinatokban nincs semmi, ami nem katolikus. Az Egyház évszázadok óta ismeri ezeket. Az válik kockázatossá, amikor a szinodalitás egy módszerből szinte autonóm teológiai ideállá válik. A kereszténység nem azzal kezdődött, hogy: „Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek párbeszédre, ott spontán kiderül az igazság.” Az apostolokra egy hitet bíztak. Ezt követően kaptak engedélyt arra, hogy erről tanácskozzanak. Ez a sorrend fontos.

A meghallgatás kiváló dolog, de a katolikusoknak néha merniük kell feltenni azt a tapintatlan kérdést: kit hallgatunk meg? A kultúrát? A közvélemény-kutatásokat? Az érdekcsoportokat? Magunkat? Vagy Krisztust? Mert amikor egy egyházi meghallgatási folyamat eredménye előre láthatóan megegyezik a modern világi kultúra kívánságaival, akkor legalább felmerülhet a kérdés, hogy valóban a Szentlélekre hallgattunk-e, vagy talán inkább a kor szellemére.

A Szentléleknek van egy sajátos jellemzője: beszéde folytonosságot mutat azzal, amit az elmúlt húsz évszázad során rendkívüli gyakorisággal mondott.

Egy kis megjegyzés testvéreimnek, a püspököknek: Használjátok a szinodalitást, de legyetek püspökök! A püspököt nem azért választották meg, hogy csoportfolyamatok állandó moderátora legyen. Ő az apostolok utódja. Ez azt jelenti: tanít, megszentel, kormányoz, és néha azt mondja: „Nem. Ezt nem változtathatjuk meg.” A „nem” szónak manapság rossz híre van. De a szülők tudják: aki soha nem mond nemet, az nem szereti jobban a gyermekeit.

3. Tegyünk különbséget az irgalom és a megerősítés között

Senkinek nincs szüksége egy szigorú egyházra. De senkinek nincs szüksége olyan egyházra sem, amely csak a történelmi dokumentumokban meri megnevezni a bűnt. Krisztus végtelenül irgalmas volt. De irgalma soha nem abban állt, hogy a megtérést feleslegesnek tekintette volna. A bűnösnek Krisztus azt mondja: „jöjj!” De azt is: „kövess engem!” A követés pedig szükségszerűen azt jelenti, hogy nem maradunk pontosan ott, ahol voltunk.

Ez egyszerűnek tűnik. De manapság forradalmi. A lelkipásztori kísértés néha így hangzik: nem akarunk senkit megsebezni, ezért ne beszéljünk többé a bűnről. A probléma az, hogy így a megbocsátás is értelmetlenné válik. Akinek soha nincs betegsége, annak nincs szüksége orvosra. Akinek soha nincs bűne, annak nincs szüksége Megváltóra. Hirtelen rájövünk, miért van az, hogy Krisztusnak egy ilyen teológiai rendszerben egyre kevesebb dolga van.

Egy szó testvéreimnek, a papoknak: Prédikáljatok újra a bűnről, a kegyelemről, a mennyországról, a pokolról, a gyónásról, az erényről, a tisztaságról, az imádságról, az áldozatról és a megtérésről. Nem mindet egyszerre minden vasárnap – a hívőknek haza kell érniük ebédre. De tudassátok az emberekkel, hogy a kereszténységnek valóban van értelme.

4. Mentsük meg a liturgiát a kísérletezéstől és az ideológiától

A liturgia az egyik legérzékenyebb kérdés az egyházon belül. Ez érthető. Lex orandi, lex credendi. Ahogy imádkozunk, úgy tanulunk hinni. A liturgiával kapcsolatos küzdelem ezért soha nem pusztán esztétikai kérdés. Végső soron Istenről szól.

A katolikus szentmise nem elsősorban olyan összejövetel, ahol a közösség ünnepli összetartozásának érzését. Hanem Krisztus áldozata, amely szentségileg jelen van. Nem áldozat formájában megjelenő étkezés, hanem étkezés formájában megjelenő áldozat. Ez mindent megváltoztat. Ha ezt valóban elhisszük, a következmények természetesek: áhítat, térdelés, csend, szépség, gondosság, egyházi zene, és egy olyan pap, aki nem feltételezi, hogy a liturgiát javítja egy vicces anekdota spontán beillesztése. A Szentléleknek sok ajándéka van. Az oltárnál való improvizációs színház, tudomásom szerint, nem tartozik a hét [ajándék] közé.

Egy szó testvéreimnek, a püspököknek: ne tekintsétek automatikusan pszichiátriai állapotnak a hagyományos liturgia iránti ragaszkodást. Nem minden latint szerető fiatal katolikus titkos ügynök 1957-ből. Amikor a fiatalokat vonzza a gregorián ének, a csend, a tömjén, a térdelés, az ad orientem ünneplés és a klasszikus spiritualitás, ne kérdezzétek azonnal: „Mi romlott el itt?” Inkább ezt kérdezzétek: „Mit keresnek itt, amit máshol nem találnak meg?”

Most egy szó a tradicionális katolikusokhoz – mert nekik is meg kell engedniük, hogy valamit mondjanak számukra. A hagyományos liturgia megszentelhet. De egy ősi rítus nem teszi automatikusan szentté az embert. Lehet részt venni a legtiszteletteljesebb szentmisén, amit el lehet képzelni, majd a parkolóban három püspököt és az egész Vatikánt átkozni. Liturgikailag ez lehet, hogy tradicionális; lelkileg viszont kissé kevésbé tanácsos. A szeretet nélküli hagyomány dühös régészetté válik.

5. Ne kezeljük a fiatal hívőket úgy, mintha vallási porcelánok lennének

Bizonyos pasztorális modellek szerint a fiataloknak elsősorban a következőkre van szükségük: alacsony küszöb, kevés elvárás, rövid istentiszteletek, érthető szövegek, bőséges információ, és mindenekelőtt semmi, ami kötelezettségnek hangzik. Csak egy probléma van. Úgy tűnik, ez a modell nem működik különösebben jól. Sok fiatal, aki rátalál a hitre, pontosan az ellenkezőjét keresi: igazságot, rendet, aszkézist, identitást, gyónást, imádást, a szentségeket, intellektuális mélységet, és egy olyan közösséget, amely valóban elvár tőlük valamit.

Alábecsültük a fiatalokat. Gyümölcslevet kínáltunk nekik, amikor bort kerestek. Szlogeneket adtunk nekik, amikor Aquinói Szent Tamást akartak olvasni. Azt feltételeztük, hogy a gregorián ének elriasztja őket. Néhányan közülük ma már önként töltik le ezt a Spotify-ról.

Egy szó testvéreimnek, a papoknak: Legyen bátorságotok a fiatalokat felnőttként kezelni! Tanítsátok meg nekik a katekizmust! Tanítsátok meg őket imádkozni! Tanítsátok meg őket böjtölni! Tanítsátok meg nekik, miért tanítja az Egyház azt, amit tanít. Ne kínáljatok hígított kereszténységet. Senki soha sem vált még mártírrá egy homályos tartozásérzet miatt.

6. Hivatások: Ki kér még áldozatot?

Hosszan beszélünk a paphiányról. Ez érthető. De a vita gyorsan olyan irányba terelődik, mint: egyesülések, igazgatási modellek, laikus celebránsok, átszervezés, és természetesen a cölibátus. Mindezek megvitatható kérdések. De talán először valami egyszerűbbet kellene megkérdeznünk: Miért akarna egy fiatal férfi pap lenni?

Ha azt hallja, hogy nyolc plébániát fog vezetni, a naptára tele lesz találkozókkal, mindenekelőtt senkit sem szabad megsértened, és húsz év után talán kapsz egy stratégiai tervet a fenntartható ingatlankezelésről – akkor meglepő, hogy egyáltalán jelentkezik valaki. De mondd neki inkább: Add az életedet Krisztusnak. Ünnepelj naponta szentmisével. Bocsásd meg bűnöket. Keresztelj gyermekeket. Légy jelen a haldoklók mellett. Hirdesd az evangéliumot. Legyél lelki atya. Vezesd a lelkeket az örökkévalóságba. Ez hirtelen egészen másként hangzik.

Egy szó testvéreimnek, a püspököknek: Ne olyan jelölteket keressetek, akik elsősorban ügyes menedzserek. Keressetek olyan férfiakat, akik imádkoznak. Egy középszerű adminisztrátort segíthet egy képzett pénzügyi tisztviselő. Egy imádkozás nélküli papot viszont semmilyen menedzsment tanfolyam nem menthet meg.

7. A püspöknek újra atyává kell válnia

Egy modern püspök könnyen a vallási szolgálatok egyfajta főigazgatójává válhat. Vannak ülései, ügyvédei, kommunikációs tanácsadói, ingatlanügyei, sajtóérdeklődései, személyzeti ügyei, protokolljai és bizottságai. Mindez szükséges. De amikor a papjai alig ismerik őt, a hívei pedig csak egy karácsonyi képeslapon látják, akkor valami nem stimmel.

A püspök elsősorban atya és pásztor. Ezért ismernie kell a papjait. Ismernie kell a szemináriumi hallgatóit. Látogassa a plébániákat. Felügyelje a hitoktatást. Védje a liturgiát. Harcoljon a visszaélések ellen. Hirdesse a hitet. És időnként mondjon nyilvánosan valamit, amiből mindenki azonnal megérti: „Ó, igen. Ez az ember valóban hiszi, hogy a katolikus hit igaz.” Ez üdítő lenne.

Megengedem magamnak, hogy egy konkrét javaslatot tegyek. Minden püspök évente számos napot szánhatna arra, hogy ne üléseken vegyen részt, hanem látogassa meg a szemináriumot, egyenként találkozzon a papokkal, találkozzon a katekumenekkel, látogassa meg az iskolákat, szentgyónást hallgasson, találkozzon fiatalokkal, és látogassa meg a plébániákat. Ez világos képet ad arról, mire van valóban szüksége a egyházmegyéjének.

8. Papok: Legyetek papok, ne műsorvezetők

A papnak nem kell a plébánia legnépszerűbb emberének lennie. Szerencsére. Ellenkező esetben a katolikus egyház komoly létszámproblémákkal szembesülne. Nem kell továbbá állandóan „relevánsnak” lennie. Relevanciája nem személyiségéből fakad. Krisztustól származik. Amikor egy pap megkeni a betegeket, az releváns. Amikor feloldoz, az releváns. Amikor az Eucharisztia szentmiséjét celebrálja, az releváns. Amikor a haldoklókat kíséri, azrelevánsabb, mint az aznap este sugárzott összes talkshow.

A papok konkrét prioritásait nem nehéz meghatározni. Minden nap hűségesen imádkozzák a breviáriumot. Minden nap szánjanak időt a csendes imádságra. Méltó módon celebrálják a szentmisét. Bőkezűen biztosítsanak lehetőséget a szentgyónásra. Álljanak a betegek rendelkezésére. Valódi kateketikai oktatást nyújtsanak. Tartalmasan prédikáljanak. Kerüljék a liturgikus kreativitást. Rendszeresen olvassanak teológiát. Egyszerűen éljenek. És legyenek atyaiak. Ez az utolsó pont fontos. A pap nem csupán szentségközvetítő. Ő egy lelki atya.

9. Laikusok: Ne várjátok tovább, hogy Róma mindent megoldjon

A katolikusoknak néha van egy sajátos szokásuk. Panaszkodunk, hogy a hierarchiának túl nagy hatalma van. Majd elvárjuk, hogy a hierarchia oldjon meg mindent. Ez a két dolog összeegyeztethetetlen. Amikor a kultúrát újra kell evangelizálni, az nagyrészt a laikusok révén történik: a családokban, az iskolákban, az egyetemeken, a vállalkozásokban, a médiában, a művészetekben, a politikában, a tudományban és a helyi közösségekben.

Legalábbis ez lenne az ideális. A korai keresztényeknek nem volt püspöki konferenciájuk, sem professzionális kommunikációs irodájuk. Ennek ellenére evangelizálták a Római Birodalmat. Ez némileg más perspektívába helyezi a kifogásainkat.

A legfontosabb kateketikai program továbbra is a család. Egy szó a szülőknek: imádkozzatok a gyermekeitekkel. Vigyétek őket szentmisére. Menjetek ti magatok is gyónni. Beszéljetek otthon a hitről. Mutassátok be nekik a szenteket. Tanítsátok meg nekik, hogy a vasárnap valóban vasárnap. És ne lepődjetek meg, ha egy gyermek nem marad katolikus, miután tizennyolc éven át azt látta, hogy a katolikus hit gyakorlatilag semmilyen különbséget nem jelentett szülei számára.

A katolikus értelmiségieknek ezt ajánlom: írjatok, tanítsatok, vitázzatok, alapítsatok, szervezzetek, legyetek jelen a kultúrában. A katolikus ortodoxia nem válhat olyan hobbivá, amelyet kizárólag egymás között beszélgető értelmiségiek űznek. Aquinói Szent Tamás nem egy zárt csoportos csevegés számára írta műveit.

10. Vívjuk a kultúrháborút anélkül, hogy kultúrharcosokká válnánk

Valódi konfliktusok vannak a katolikus erkölcs és a modern kultúra között. Ezt nem lehet tagadni. De a hagyományos katolikusok néha sajátos veszélyekkel szembesülnek: azzal, hogy a tévedés elleni küzdelem fokozatosan fontosabbá válik, mint az igazság iránti szeretet. Ez a különbség finom, de döntő jelentőségű. Előfordulhat, hogy annyit foglalkozunk a modernizmus elleni küzdelemmel, hogy Krisztus szinte mellékes szerepet kap. Az ember naponta olvashat mindenről, ami Rómában rosszul megy, és szinte soha nem nyitja ki az Evangéliumot. Tíz percen belül értesülhet egy dikasztériumban történt legújabb katasztrófáról, de nem tudja, melyik szent ünnepe van aznap.

Ez nem a hagyomány győzelme. Ez lelki elterelés. Egy gyakorlati szabály: olvassunk több Szent Ágostont, mint egyházi Twittert. Olvassunk több XVI. Benedeket, mint dühös blogokat. Imádkozzatok hosszabb ideig a püspökötökért, mint amennyit azzal töltötök, hogy panaszkodtok őrá. Ez utóbbi különösen nehéz. Valószínűleg éppen ezért jó a léleknek.

11. Visszaélések: Semmi romantika az intézményi hírnévvel kapcsolatban

Itt alig van helye a humorának. A visszaélések és az azokat körülvevő titkolózási kultúra hatalmas károkat okoztak. A hagyományos katolikusnak soha nem szabad azt gondolnia, hogy az Egyház védelme azt jelenti, hogy az intézményi hírnevet előbbre valónak tekinti az igazságnál és az igazságosságnál. Pontosan a katolikus ortodoxia követeli az igazságosságot, az igazság szeretetét, a kiszolgáltatottak védelmét és a hatalmon lévők elszámoltathatóságát. Az a püspök, aki „a botrány elkerülése” érdekében védi a visszaélőt, pontosan az, aki botrányt okoz. Az egyházat nem a bűn eltitkolásával védjük meg. Az egyházat a bűn elleni küzdelemmel védjük meg.

A gyakorlatban: először védjük meg az áldozatokat. Vizsgáljuk ki komolyan az ügyeket. Törvényesen működjünk együtt a polgári hatóságokkal. Legyünk átláthatók, ahol ez felelősségteljesen megtehető. És ismerjük fel, hogy az Egyház hírneve végső soron Krisztusé. Ő jobban bírja az igazságot, mint a hazugságot.

12. Vessünk véget az örökös kisebbségi komplexusnak a modern világ előtt

Már több évtizede úgy tűnik, hogy az egyházi vezetés egy része szinte retteg attól, hogy a modern világ régimódinak tartsa őket. De ezzel kapcsolatban megnyugodhatunk. A modern világ valóban régimódinak tart minket. A kereszténység végül is azt tanítja, hogy a tisztaság erény, hogy a házasságnak objektív értelme van, hogy a gyermekek ajándékok, hogy az igazság létezik, hogy a szenvedésnek értelmet lehet adni, hogy a vagyon kötelezettségeket teremt, hogy a megbocsátás fontosabb, mint a bosszú, hogy az alázatosság jó, hogy az ember nem saját teremtője, és hogy Isten végső soron fontosabb, mint az autonómia – és igen, fontosabb is, mint a gazdaság.

Ezek közül semmi sem lesz soha teljesen divatos. De nem is kell annak lennie. A kereszténység nem azért maradt fenn kétezer éven át, mert húszévente átírta az üzenetét. Azért maradt fenn, mert az üzenet nagyobbnak bizonyult, mint bármely divat.

Mit kell valójában tenni?

Hadd zárjak egy egyszerű programmal – nem egy újabb bizottsággal, hanem mindannyiunk számára szóló feladattal.

A püspököknek:

(1) Hirdessék egyértelműen a hitet – ne csak akkor, amikor nincs vita, hanem éppen akkor, amikor ez népszerűtlen.

(2) Képezzenek jó papokat: intellektuálisan ortodox, lelkileg mély, emberileg érett, liturgikailag képzett papokat.

(3) Adjanak elsőbbséget az ortodox szemináriumoknak. Egy hivatáshiányos egyházmegyének nemcsak azt kell megkérdeznie, hogy miért nem jönnek a fiatal férfiak, hanem azt is, hogy mit találnak, amikor mégis eljönnek.

(4) Állítsák vissza a liturgikus békét! Ne kezeljék problémás esetként azokat a hű katolikusokat, akik a hagyományos liturgiára vágynak.

(5) Támogassák a gyónást és az adorációt! Az Egyház megújulása nem az irányítással kezdődik.

(6) Védjék meg a katolikus oktatást! Az az iskola, amely katolikusnak nevezi magát, de már nem meri tanítani az emberről alkotott katolikus felfogást, elsősorban csak egy történelmi logóval rendelkezik.

(7) Legyenek látható pásztorok! Menjenek ki a híveik közé!

A papoknak:

(1) Imádkozzatok. Ez szinte sértően egyszerűnek hangzik. De sok válság pontosan ott kezdődik.

(2) Ünnepeljétek az Eucharisztia szentségét naponta – és ünnepeljétek azt tisztelettel. A hívek nem azért jönnek a misére, hogy a pap személyiségével találkozzanak. Azért jönnek, hogy Krisztussal találkozzanak.

(3) Hirdessétek a teljes igazságot: szeretettel, értelemmel, ahol helyénvaló, humorral, de szégyen nélkül.

(4) Hallgassatok szentgyónást. Biztosítsatok bőséges lehetőséget a gyónásra. A plébánia ajtaján való csengetés nem számít ilyennek.

(5) Keressétek fel a fiatalokat – nem azért, hogy „menők” legyetek közöttük. Az reménytelen ügy. Egy hatvanéves pap, aki úgy próbál beszélni, mint egy tizenhat éves, az egyik legerősebb érv a szerzetesi szótlansági fogadalom mellett. Legyetek atyák. Az elég.

(6) Ápoljátok a papi testvériséget. Az elszigetelt pap sebezhetővé válik.

(7) Szeresd a híveidet – még akkor is, ha nehezek. Különösen akkor.

A laikusok számára:

(1) Legyél te magad is szent. Ez nehezebb, mint haragudni Rómára, de végső soron sokkal hatékonyabb.

(2) Építs katolikus családokat.

(3) Biztosíts gyermekeidnek valódi kateketikai nevelést.

(4) Támogasd a jó papokat – nem azzal, hogy piedesztálra emeled őket, hanem azzal, hogy segítesz nekik papok maradni.

(5) Indítsatok katolikus kezdeményezéseket: iskolákat, kiadókat, diákcsoportokat, imacsoportokat, kulturális intézményeket, jó médiát.

(6) Ismerjétek a hiteteket. Az a katolikus, aki nem ismeri a Katekizmust, de naponta egyházi politikáról vitázik, olyan, mint egy futballelemző, aki nem tudja, hogy a labdában levegő vagy homok van-e.

(7) Legyetek örömteliek. Ez talán fontosabb, mint gondolnánk. A keserűség senkit sem térít meg.

Hadd mondjak el valamit, ami a hagyománytisztelő közönség számára talán kevésbé tetszik. A tradíció maga is ideológiává válhat. Az ember annyira meggyőződhet arról, hogy az igazságot védi, hogy elfelejti: az igazság egy Személy. Lehet igazunk, de szeretet nélküliek, ortodoxok, de büszkék, liturgikusan helyesek, de lelkileg hidegek, teológiailag éles eszűek, de emberileg elviselhetetlenek. Ez meglehetősen furcsa fajta győzelem lenne.

A tradicionális mozgalom akkor lesz igazán gyümölcsöző, ha a következőkről lesz felismerhető: szentség, nagycsaládok, hivatások, szellemi élet, szépség, szeretet, öröm és missziós buzgalom – nem pedig elsősorban a kritikáról. Egy fát végső soron a gyümölcseiről ismernek meg. Nem a tweetjeinek élességéről.

Hol kezdődik az igazi reform?

Talán nem Rómában. Talán nem egy szinóduson. Talán nem egy püspöki konferencián. Talán holnap reggel kezdődik. Amikor egy pap fél órával tovább imádkozik reggeli előtt. Amikor egy apa rózsafüzért imádkozik a gyermekeivel. Amikor egy fiatal tíz év után először megy gyónni. Amikor egy püspök úgy dönt, hogy nyugodtan elmagyaráz egy népszerűtlen igazságot. Amikor egy szemináriumi hallgató a karrier helyett a szentséget választja. Amikor egy plébánia újra megkezdi az eucharisztikus imádást. Amikor egy katolikus tanár nem hajlandó hitét homályos humanizmusra redukálni. Amikor egy házaspár valóban hivatásként éli meg házasságát.

Így újult meg az Egyház mindig is – nem elsősorban programok révén, hanem a szentek révén.

Tehát: ne essünk pánikba. Komolyan vehetjük a válságot. De nem kell drámaibbá tennünk, mint amilyen valójában. Hiszen az Egyház jövője végső soron nem a saját bürokráciája kompetenciájától függ. Hála Istennek. Ez talán a legvigasztalóbb tanítás ebben az esszében.

Krisztus nem azt mondta: „Te Péter vagy, és ezen a sziklán fogom felépíteni a stratégiai, többéves tervemet.” Hanem azt mondta: „Én fogom felépíteni az Egyházamat.” Ez nem ment fel minket a felelősségünk alól. Hanem a felelősséget a megfelelő helyre teszi. Nem kell újra feltalálnunk az Egyházat. Nem kell megmentenünk azt, mintha Krisztus a mennybemenetele után elfelejtette volna, hogyan működik a saját Egyháza.

Valami egyszerűbbet kell tennünk: megőrizni a hitet, igazat mondani, részesülni a szentségekben, nevelni gyermekeinket, szolgálni a szegényeket, papokat képezni, előmozdítani a hivatásokat, méltó módon ünnepelni a liturgiát, szeretni ellenségeinket, és Krisztust jobban szeretni, mint a saját egyházi frakciónkat. Ez utóbbi talán a legnehezebb mind közül. Mert végül is nincsenek hagyományos szentek és haladó szentek. Csak szentek vannak.

Talán pontosan ez az a reform, amire az Egyháznak most szüksége van. Nem egy újabb katolikus programra. Hanem olyan katolikusokra, akik annyira komolyan veszik az evangéliumot, hogy mások elkezdenek azon tűnődni: „Mit találtak ők, ami nekünk hiányzik?” Amikor ezt a kérdést újra felvetik, akkor kezdődik el igazán az új evangelizáció. És talán az Egyház akkor újra felfedez majd valamit, amit legszebb pillanataiban mindig is tudott: hogy a világot nem azzal térítjük meg, hogy egyre inkább hozzá hasonlóvá válunk, hanem azzal, hogy Krisztust látják bennünk.

† Rob Mutsaerts
‘s-Hertogenbosch segédpüspöke, Hollandia

[Forrás holland nyelven]

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2026. szeptember 23.