Az egyetlen ismert magyar stigmatizált a szolnoki Galgóczy Erzsébet. A szerk.

Az ún. Tanácsköztársaság uralma 1919. augusztus 1-ig tartott, és ez alatt az idő alatt országunknak a román megszállásban is része volt. A front 1919 -ben Szolnokot is elérte.

“Mivel a románok közvetlen a Tisza túlsó partján táboroztak, a Tiszához közel eső utcákat hivatalosan kiűrítették. Ha ugyanis mozgást észleltek, olykor órákig eltartó ágyúzás volt a válasz. Az utolsó katonai őrszolgálat a Vármegyeházán volt, és egy a Zagyván túl a Várban.

A Várhídon civilek nem közlekedhettek, mert odaátról puskából lőttek rájuk, de szigorú katonai parancs is tiltotta, hogy valaki a Zagyva-hídra merészkedjék, jóllehet a Tisza felé eső oldalát magas nád és kukoricaszárral szegélyezték, így akarván álcázni az odavetődőt. A Várban nem lakott senki, a Vár-templom katonai megfigyelő volt. De észrevették a románok és szinte állandó támadás célpontja lett a Vár-templom.

Már pár hete tartott a város ostroma, mikor egyik vasárnap az egyik ferences atya szomorúan mondta, mennyire aggódnak a Vár-templomért. Olyan megközelíthetetlen, azt sem tudják milyen állapotban van a lövöldözés után. És ami a legszomorúbb, bent a tabernákulumban van a cibórium – tele szentostyával és a monstrancia is. Már próbáltak embereket rábírni, hogy valahogy, – természetesen a híd megkerülésével – átjuthatnának és kimentenék a drága kincseket, de senki se vállalkozik. Lehetetlenség átjutni a Várba.

Otthon is erről beszéltek – mondja Erzsébet. – Én csak hallgattam. Nem is értettem miről van szó, de amikor megértettem, hogy milyen nagy dolog megmenteni a Jézuskát, nagy öröm töltötte be a lelkemet. Ettől kezdve azon gondolkoztam, hogy menthetném meg, hogy lássa, mennyire szeretem Őt. Azt is gondoltam: Hátha vértanú leszek! Akkor azonnal a mennyországba jutnék. A vértanúság vágya sokkal jobban buzdított, mint a szeretet, de azért annyira szerettem a Jézuskát már akkor is, hogy szívesen vállalom érte a vértanúságot.”

***

Ez a felismerés azután nem hagyott Erzsébetnek nyugtot. Délutánonként kiosont terepszemlére. A híd felöli utcáknál kezdte a tapasztalatszerzést. Kihalt minden. Rom, rom, rom mindenfelé. Két utca megnézése

után hazafutott. Másnap kicsit messzebb óvakodott, de ágyúztak és ez hazariasztotta.

A következő napon már a Törvényház utca sarkáig jutott el. A Megyeház alatt nem látott katonákat sétálni, így nagy elhatározással futni kezdett a híd felé. Amint a Zagyva-hídra ért, meglátták a románok és máris kattogtak a gépfegyverek.

“Csak úgy pattogott körülöttem és mellettem a gépfegyver golyója. Amint a Megyeház alatt meghallották a lövéseket, kijöttek a katonák megnézni mi történt. Miért ez a heves gépfegyverezés? A hídon túl is kijöttek a katonák a laktanyából és mind a két oldalról hevesen kiabáltak, hogy hasaljak le, vagy forduljak vissza. A Zagyván túlról is integettek: Vissza! Vissza! De én meglepetésemben sem vissza nem fordultam, sem le nem hasaltam, hanem dacára a mind jobban erősődő gépfegyverezésnek futottam, futottam előre a cél felé, a Vár-templomba. Mire átértem a hídon, akkorra már elkezdődött az ágyúzás is. A Pénzügyőri laktanya előtt nagyon dühösen fogadtak a katonák. Csúnyán, gorombán kezdtek szídni, hogy mit keresek itt? Egypárszor alaposan rám is húztak káromkodások között. Elhebegtem, hogy a templomba akarok menni, szeretnék elvinni dolgokat. Erre gúnyos nevetéssel ütlegeltek és belöktek a templomba, az ajtót rám is zárták. Az ágyúzás nem szűnt, sőt egészen közelről hallatszott az exponálás. Ilyenkor összehúztam magam, a fal mellé bújtam. De mindjobban éledt bennem a vértanúság vágya és nem féltem.”

Majd ide-oda járkál a templomban. Széjjelszórt ruhák, tárgyak… Keresi, mit is kellene menteni? A legfőbb az Oltáriszentség egyelőre megközelíthetetlen, nem éri föl a Tabernákulumot. De van már annyi heverő tégla szanaszét a belövések nyomán, hogy abból tud egy kis emelvényt összerakni magának. De zárva az ajtó, kulcsot nem talál. Megint keresgél, így bukkan egy vasdarabra, amivel sikerül kifeszítenie a Tabernákulum-ajtót. Félve nyúl a Kincsekhez. Kiveszi, egy karingbe csavarja a monstranciát és cibóriumot, de megint heves lövések. Szinte állandó porfelhő a lehullott téglák, szétmállott vakolat miatt.

A fal mellé húzodik. Egyszercsak hatalmas robaj,- telitelálat érte a tornyot -, és a tetőt átszakítva bezuhant a templom közepére. Előbb a kórus alá ment szent batyujával, de itt annyira hullott a kőtörmelék, hogy biztosabb helyet talált a Szűzanya-szobor lábánál. Néhány miseruhát és ezüsttálcát csatolva csomagjához, kezdte keresni a kijutást. Csakugyan be volt zárva, de volt már annyi rés a belövések nyomán a templomfalon, hogy ott próbálkozhatott. Legtöbbje magasan volt. Végre a sarokban talált megfelelőt, – bár elég szűk volt -, de sikerült kibújni rajta.

“Szerettem volna elfutni, de a katonák észrevettek, s kezdték megint a csúfolódást.

– Nem féltél? Láttad-e az Istent? Mit viszel? Mutasd!

– Ruhákat – feleltem

Aztán utamra engedtek, de előbb még egypárat rámhúztak. A híd felé elállták az utam, mert akkor megint kezdődik a lövöldözés. Így kénytelen voltam a Zagyva-part felé menni. De senki a világon, aki segítségemre lett volna.

És 1919-ben olyan nagy volt az árvíz, hogy a Zagyva nagyobb volt, mint a Tisza szokott nyáron. Ott járkáltam sírva, tanácstalanul. Most már az is izgatott, hogy alkonyodik és otthon nyugtalankodnak miattam. Szorongattam magamhoz a Jézuskát és sírdogáltam. Egyszer aztán eszembe jutott: Itt nincs más, át kell úszni a Zagyvát.

Le is vettem a cipőt és szükségtelen ruhát és a csomagommal együtt a fejemre és vállamra kötözgettem. Beléptem a vízbe, de visszarántottam a lábom, hideg volt ez a nagy víz. Aggodalmamban arra is gondoltam: Hátha belefulladok, s akkor hiába mentettem ki a Jézuskát a templomból. Végre úgy nekiszántam magam, mint amikor a hídra kezdtem futni. Nagy elszántsággal nekimentem a víznek és át is úsztam.

Aggodalmam nem volt hiábavaló, mert nagy volt otthon a riadalom miattam. Azt hitték, valahol ágyú ért,és meghaltam. Mikor megsúgtam Édesanyámnak, hogy hol voltam és “Kit” hoztam, majd elájult a meglepetéstől. Rémülten hallgatta, mikor elmondtam, hogy a templomban ért a nagy ágyúzás és közben a tetőn keresztül bezuhant a torony a templom közepére. De azt nem mertem elmondani, hogy a katonák rám vertek és hogy milyen erősen lőttek gépfegyverrel a Tiszán túlról.”

forrás: ezthiszem.bloglap.hu