Női cipők kopogása töri meg a vasárnap esti csendet Budapest szívében: idősödő asszony siet kis lábaihoz képest nagy léptekkel. Szolid, de ünnepi ruhát vett fel a mai alkalomra, bárki kitalálhatja, hogy számára fontos találkozóra készül: lassan őszülő haját kontyba szedve, legszebb fülbevalóját felvéve. Másnak talán egyszerű bizsu, az ő anyagi lehetőségeihez képest a legnagyobb érték.

Megérkezik a találkozás helyszínére, három lépcső fel és már bent is van az épületben, amelynek tetején torony, azon pedig egy kereszt. Belépett a házba, Isten házába. Egész pontosan belépett volna, mert akkora a tömeg, hogy szinte be se fér a hatalmas fából készült kapun. Körbenéz, és hamar látja, őszes hajával egyedül van az emberáradatban, itt bizony szinte csak fiatalok vannak.

A látvány hamar derűs mosolyra fakasztja, amely ráncos arcán is megjelenik: hányszor olvassa és hallja, hogy a keresztény értékek már idejét múlták és már csak idős nénik koptatják a padokat, bezzeg arról senki nem beszél, hogy Budapesten vasárnap esténként több templom és imahely teljesen megtelik csillogó szemű lányokkal és fiúkkal, akik azért jönnek, hogy Istennel találkozzanak. Ő is ezért vette fel a talán legszebb ruháját, nem akárkihez készült.

Türelmetlen léptekkel próbál utat törni magának, a hátul tömörülők hamar belátják, hogy nem lesz más lehetőségük, mint engedni az apró lökéseknek: illedelmesen lépnek arrébb, talán csak magukban mormognak egy-két morcos mondatot, azt gyanítva, hogy ülőhelyre vadászik az időben, de ebből a szempontból későn érkező asszony. Pedig hatalmasat tévednek!

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2016. április 14.