A gyengeség ereje

„Kedvem telik a Krisztusért való gyöngeségben, gyalázatban, nélkülözésben, üldöztetésben és szorongattatásban, mert amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős.” (2Kor 12,10)

Rögtön tudtam, hogy ez életem nagy lehetősége.

Évek óta álmodoztam róla, hogy író leszek. Egy csomó kis majom (akarom mondani gyermek) gondozása közben időről időre lehuppanok a laptomom mellé, és dőlnek belőlem a szavak. Ám az álom és a valóság közötti szakadék áthidalhatatlannak tűnt.

Mindaddig, míg egy nap érkezett egy email. „Szeretnénk meghívni, hogy előadást tartson egy konferencián…” Meghívás előadónak. Egy országos konferenciára.

Felcsillant a remény. Nem akartam hinni a szememnek, csak bámultam a képernyőt. Itt az áttörés! Csak el ne puskázzam.

De aztán megtörtént, amire senki sem gondolt volna. Alig három hónappal a konferencia előtt egyetlen telefonhívás az orvostól összedöntötte a világot. Rákos vagyok. A nyelvemen.

Ennek nincs semmi értelme. Harminckilenc éves, egészséges édesanya vagyok. Helyesen étkezem, eleget mozgok. Még fogselymet is használok. Ez külön jó pont.

De a rák nem tiszteli az embert, ezt hamarosan megtanulhattam. Betör az életünkbe, mint egy kormányozhatatlan autó, tétovázás nélkül rombol le embert, családot, álmokat.

A hónapokig tartó felfordulást, ami a telefonhívást követte, nehéz leírni. Csak aki átélt hasonlót, az érti meg, hogyan tud egy pillanat alatt megváltozni minden. Végtelen számú orvosi vizsgálat, rengeteg teszt és átvilágítás. Sebészeti beavatkozás, ami a nyelvem egy részétől megszabadít. A lábadozás hosszú, fájdalmas hetei.

De a testi trauma csak töredéke volt a rémálomnak. A legnehezebb a megválaszolhatatlan kérdések özöne volt:

Miért adtad ezt, Istenem? Mi a Te szereped ebben az egészben? Hol vagy? Fogok még valaha is rendesen beszélni? Életben maradok?

Mire eljött a konferencia napja, már csak árnyéka voltam önmagamnak. A rák minden energiát kiszívott belőlem. A félelem az ismeretlentől megrendítette önbizalmamat. Vissza akartam mondani. Hogy tudnék én most békességről és hitről beszélni? Semmit nem tudok nyújtani. Semmit összetört, megkopott önmagamon kívül.

Állni akartam adott szavamat, ezért elutaztam a konferencia helyszínére. De alig értem oda, belém hasított a fájdalom.

Istenem segíts! Kivettem egy fájdalomcsillapítót a táskámból, és elindultam a szökőkút felé. Ekkor valaki a nevemen szólított.

– Michele, várj – suttogta egy női hang. Erika volt, a szervezők egyike. Mielőtt reagálni tudtam volna, hátulról megfogott. Így, ahogy mondom. Erika kezét éreztem a hátsómon.

– Mit akarsz? – kérdeztem, és szinte felpofoztam. Alig ismertük egymást.

– Várj egy percet – mondta újra, és nem vette le a kezét. – Lecsúszott a szoknyád.

Micsoda?!

– Lecsúszott a szoknyád, visszahúztam.

A hosszú, csokoládébarna szoknya, amit alig egy órája vasaltam ki és húztam magamra gondosan, a combom közepéig lecsúszott. Több heti fogyás szerencsétlen következménye. A teremben, ahol a konferencia résztvevőire, előadóira hatni szerettem volna, nagyon kicsire zsugorodtam.

Ez nem ér. És mégis, valami ekkor kimozdult a holtpontról. Amit megalázónak véltem, a megváltásomnak bizonyult. Egész életemben a kimerülésig küzdöttem azért, hogy megfeleljek, hogy azt a szépen összerakott, fényezett énemet mutassam, amit Isten és a világ elvár tőlem. Aztán jött a rák. A félelem. A megrendült hit. És egy lecsúszott szoknya.

Ezen a ponton lépett közbe Isten csodálatos gyógyító ereje. Nincs abban semmi rossz, hogy a legjobbat akarom nyújtani. A kiválóságnak is megvan a maga helye. De próbálkozásaim során nem vettem észre egy gyönyörű igazságot: a gyengeség erejét.

Ahogy mai alapigénk, a 2Kor 12,10 rámutat, amikor gyengék vagyunk, akkor vagyunk erősek. Igen, küzdöttem azért, hogy elég jó, elég erős, elég csinos, elég megbízható legyek. De közben elfelejtettem Jézus felszabadító ajánlatát: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek” (Mt 11,28).

Megnyugvást. Pihenést. Erre van szüksége a rákkal küszködő, önmagát kudarcként megélő édesanyának. Egy irgalmas Istenre, aki elég erős, hogy levegye róla, és átvegye magára a terhet, ami ránehezedik.

Kiderült, hogy a konferencia résztvevőinek is erre volt szükségük.

Kedveseim, a szolgálat – a maga legtisztább formájában – nem azt jelenti, hogy tökéletességet sugárzunk mások felé. Nem ragyogó prezentációnkkal, tökéletes családunkkal, külső-belső összeszedettségünkkel hatunk leginkább.

Hanem azzal, ha merjük felfedni rejtett tökéletlenségeinket, és ezzel alkalmat adunk másoknak, hogy hasonlóképpen tegyenek. Társsá válunk a küzdelemben, a hitért való harcban, fogjuk egymás kezét, és szemernyi ítélkezés nélkül nyújtjuk jelenlétünk és könyörületünk óceánját.

Hogyan? Úgy, hogy van egy Istenünk, aki azt mondja, hogy elég az, amilyenek vagyunk. Úgy, ahogy vagyunk. Még ha a szoknyánk lecsúszik, akkor is.

Istenem, gyógyíts ki az állandó bizonyítani akarásból. Segíts elhinnem, és megpihennem a gondolatban, hogy elég vagyok, mert a Tied vagyok. Jézus nevében, Ámen.

(forrás: lelekerosito.hu)

Létrehozva 2015. június 26.