II.

A szentmise – a mi isteni Kincsünk
Isten legszentebb, legnagyobb, legcsodálatosabb műve az egész teremtésben a szentmiseáldozat. A szentmise lényegét tekintve ugyanaz, mint a Golgota szent áldozata. .felen vagyunk annál a tettnél, amit Krisztus végbevitt a kereszten, és ugyanakkor jelen vagyunk annál a tettnél is, amit Krisztus, az örök Főpap, most és mindörökké végbevisz a legszentebb Szentháromság színe elölt: az örök és folytonos szövetség áldozatánál, amely a háromságon Isten legmagasabb rendű megdicsőítésének és imádásának áldozata.

Ezért egyszersmind az emberi nem megváltásának és az egész teremtés megszentelésének egyedül hatékony áldozata is. Ebben áll a szentmise lényege. Minden alkalommal, amikor részt veszünk rajta, lelkileg, de valóságosan részt veszünk a Golgota áldozatán és egyszersmind Krisztus imádásában a mennyeiekkel együtt. Amikor belépünk egy templomba, hogy részt vegyünk a szentmisén, a Golgotán állunk, de ugyanúgy a megnyílt menny kapujánál. Ezért a szentmise az Egyház és minden katolikus legnagyobb kincse. Legnagyobb kincsükért az emberek feláldoznak mindent, amijük van, sőt mint amik ők maguk, csakhogy ezt a kincset megvédjék és birtokba vegyék.

Boldog John Henry Newman bíboros írja: „Számomra semmi sem annyira vigasztaló, annyira átható, annyira megindító, olyan lenyűgöző, mint a szentmise melyet ünneplünk. Képes lennék állandóan részt venni a szentmisén anélkül, hogy elfáradnék. A szentmise nem egy pusztán formális szóáradat, hanem egy nagy cselekmény, a legnagyobb cselekmény, ami a földön létezhet. Nemcsak egy segítségül hívás, hanem, ha így mondhatom, az örökkévalóság lehívása. Az előtt, aki itt az oltáron testében és vérében jelenvalóvá válik, leborulnak az angyalok és retteg az ördög. Ez az a lenyűgöző esemény, amely a szentmise minden egyes részének célját és értelmét képezi… Ennél az ünnepcél jelen vannak a kisgyermekek és az öregek, szegény munkások és kispapok, papok; akik a szentmisére készülődnek, papok, akik hálaadásukat végzik, jelen vannak ártatlan lányok és megtérő bűnösök. De ezekből az annyira különböző lelkekből egyetlen eucharisztikus hálaének száll a magasba és a magasztos cselekmény a közös mércéjük és céljuk“. (John Hemy Cardinal Newman, Loss and Gain. The story of a Convert, London 1906, p. 327-329, Mr. Willis szavai Newman bíboros első regényében).

A katolikusak összes letűnt nemzedéke megható tanúságokat hagyott hátra a Legnagyobb hittitokkal kapcsolatos felfogásukról és hozzáállásukról. Egy ilyen példát találunk az ír katolikusok történetében, abból a korból, amikor Írországban tilos volt a szentmise. Fr. Augustin OFMCap írja: „Hitünk ellenségei csak azt látták, hogy az elnyomott katolikusok áramlanak a nyomorúságos kunyhókba, ahogyan korábban a templomokba áramlottak; és olyan mélyen meghajoltak a durva oltár előtt, ahogyan korábban a művészileg kidolgozott értékes oltár előtt tették. Tehát nem valami pusztán emberi dolog történt, hanem valami valóban isteni, ami rabságba ejtette tekintetüket és megragadta lelküket. Krisztus valóságos jelenléte az eucharisztikus áldozatban volt az, ami az ír népességet vonzotta, és arra ösztönözte, hogy szívének kincseit kiöntse egy nyomorúságos kunyhóban, amelyet Krisztus meglátogatni méltóztatott egy röpke óra, vagy még rövidebb idő erejéig.” (Ireland’s Loyalty to the Mass, Edinburgh 1933, p. 166).

A szentmise iránti szeretet, tisztelet és imádás példája, amit a katolikusok mutattak az üldöztetések idején egy hatalmas lecke, amely fel kell hogy rázza lelkünket és fel kell hogy gyullassza az Eucharisztia iránti szeretet és tisztelet új tüzével. A történelemből vett példák egyik legmegindítóbbja és legdicsőségesebbje Írország hűsége a szentmiséhez az üldöztetések idején és a szentmise ún. „titkos szentjei”, akikről Fr. Augustin OFMCap könyve a következőképpen beszél: „Az Írországban tett körutazása után a híres Montalambert gróf 1892-ben Párizsban néhány nagyon érdekes levelet tett közzé, melyekben leírja, amit ebben az országban látott és tapasztalt. ,Soha sem felejtem el az első szentmisét’, írja a gróf, amelyen egy vidéki kápolnában vettem részt. Egy domb lábához lovagoltam, melynek alsó részét sűrűn benőtték a tölgyfák és fenyőfák, és leszálltam a lóról, hogy felmenjek a dombra. Alig tettem meg néhány lépést az úton, amikor figyelmemet megragadta egy emberi alak, aki a fenyőfák alatt térdelt. Egymás után feltűntek más alakok is, hasonló testtartásban. És minél magasabbra értem, annál többen voltak a térdelő parasztok. Végül, amikor elértem a domb tetejére, láttam egy kereszt alakú épületet, eléggé esetlenül összerakva kövekből, vakolat nélkül, szalmával takarva. Körülötte tömegével térdeltek izmos, erős férfiak, mind fedetlen fővel, annak ellenére, hogy zuhogott az eső és a talaj alattuk teljesen átnedvesedett és sáros volt. Mindenütt mély csend uralkodott.

Ez volt a Blarney-i katolikus kápolna {Waterloonál), és a pap éppen misét celebrált. Az úrfelmutatás pillanatában érkeztem az ajtóhoz, és ott láttam azt a jámbor gyülekezetet földre szegezett tekintetekkel. Megpróbáltam eljutni az imádkozókkal zsúfolásig meglelt kápolna teteje alá. Nem volt benne sem ülőhely, sem dísz, a talaj nem volt burkolva, csak földből, nedves és köves, a tető összeesett és viaszgyertyák helyett faggyúgyertyák égtek az oltáron. Amikor a szent áldozat befejeződött, a pap lovára pattant és ellovagolt. Ekkor a hívek felálltak és lassan hazaindultak. Többen még hosszabb ideig maradtak imádságba merülve, a sárban térdelve ebben a csendes helységben, amelyet a szegény hívő emberek az elmúlt üldöztetések idején választottak.”‘ {Ireland’s loyalty to the Mass, op. cit., 194-197).

Ha elfogadjuk és igazán hisszük azt, ami minden szentmise lényege, akkor a rítus minden részlete fontos, minden szó, minden gesztus mély lelki jelentést hordoz. Már attól a pillanattál kezdve, hogy beléptünk a templomba, hogy részt vegyünk a szentmisén, arra kell törekednünk, hogy lelkünket és szívünket felemeljük a Golgotához és a mennyei liturgiához.

Boldog Newman bíboros írja: „Csak a katolikus Egyház szép. Megláthatják mire gondolok, ha meglátogatnak egy külföldi székesegyházat, vagy akár egy itthoni nagyvárosi katolikus templomot. A celebráns, a diakónus és a szubdiakónus, az akolitusok gyertyáikkal, a tömjénfüst, a gregorián ének-mindez egy célban egyesül, egy vallási aktusban. Az ember érzi, hogy ez valóban istentisztelet; minden érzékszerv, a szem, a fül, az orr megtapasztalja, hogy itt Istent imádják. A világi hívek a templomhajóban, akik rózsafüzérüket vagy imáikat mondják, a kórus, amely a Kyriét énekli és a pap asszisztenciájával, akik mélyen meghajolva egymásnak mondják a Confiteort – ez az istentisztelet ami messze meghaladja az értelmet.” (Mr. White szavai a „Loss and Gain” c. regényben, op. cit., S. 44).
A szentmise legfőbb valósága maga Krisztus, aki valóságosan jelen van feláldozott és megdicsőült Testével a kis konszekrált Ostyában. Minden hívő köteles, amikor a szentáldozás pillanatában közeledik Krisztus isteni Testéhez, nem csak belső lelki tisztasággal rendelkezni, hanem külső testi imádással köszönteni Őt, térdre borulva, az alázatos lelki gyermekség magatartásával kinyitva száját engedni, hogy Krisztus táplálja a pap keze által, aki a szentmisében „in persona Christi” cselekszik.

Az igazi nagyságot abból lehet felismerni, hogy kicsivé teszi magát és meghajol. Az eucharisztikus Úr szentáldozás alkalmával történő ilyen tiszteletének példáját láthatjuk VII. Henrik angol király esetében, akiről Fisher Szent János bíboros a király temetési beszédében így tanúskodik: „Akkora tisztelettel vette magához az Oltáriszentséget, hogy minden jelenlévő elámult rajta. Ugyanis amint belépett a kápolnába, ahol az Oltáriszentséget őrizték, levette fejfedőjét, térdre ereszkedett, és áhítattal térdein haladt előre, amíg eljutott a helyig, ahol magához vette a Szentséget. Két nappal halála előtt a király oly gyenge volt, hogy már nem volt képes megáldozni. Ezért legalább a szentségtartót akarta látni, amelyben a Szentséget őrizték. Jó gyóntatóatyja oly szíves volt, hogy elhozta neki, ahogyan illett.

A király mély hódolattal megcsókolta a szentségtartót, ismételten megütötte mellét, olyan átszellemült és odaadó arckifejezéssel, olyan vágyakozó szível, alázatfal hajolt meg és megcsókolta nem magát a helyet, ahol Urunk szent Teste volt, hanem az alsó részt, a szentségtartó lábát, hogy mindazok, akik körülötte álltak, alig tudták visszatartani a meghatottság könnyeit”. (M. Macklem, The Life ofJohn Fisher, Ottawa 1968, 20-21).

Bárcsak az Eucharisztia iránti szeretet és tisztelet példája, amit az elmúlt évszázadokban mutatott azon testvéreink és nővéreink megszámlálhatatlan serege, akik előttünk jártalt a hit jelével, elmélyítené a mi hitünket is a szentmise kimondhatatlan titkában és növelné szeretetünket és hódolatunkat az eucharisztikus Úr iránt a szentáldozás pillanatában. Szent Peter Julian Eymard mondta egyszer: „Vajon Jézusnak nincs joga, hogy még jobban tiszteljék az Ő Szentségében, amelyben megsokszorozza áldozatát, és egyre jobban megalázza önmagát?

Őt megilleti az ünnepélyes imádás, a kultusz fensége, gazdagsága és szépsége! Isten a legkisebb részletekig meghatározta a mózesi kultuszt, noha az csak egy szimbólum volt. A hívő évszázadok alatt az emberek meg voltak győződve, hogy soha sem tehetnek eleget az Eucharisztia imádásának, fényének növeléséért. Ezek a csodák a hitből eredtek. Jézus Küsztus imádása és tisztelete egy nép hitének a fokmérője.

Adjuk meg tehát a tiszteletet Jézusnak az Eucharisztiában. Ő méltó rá, Neki joga van hozzá… Ó, Uram, maradj velünk! Hű imádóid akarunk lenni. Inkább akarunk üldöztetést, nyomort és halált szenvedni, mint Tőled megfosztva lenni.”” {The Real Presence. Eucharistic Meditations, New York 1938, 144.147}.

„A katolikusoknak bőven van okuk pirulni az Úr jelenléte iránti tiszteletük hiánya miatt. Lépj be egy zsinagógába; ha elkezdesz ott beszélgetni vagy nem megfelelően viselkedni, ki leszel tessékelve. Mielőtt belépnél egy mecsetbe, felszólítanak, hogy vesd le a cipődet. A zsidók és a muzulmánok tisztelete messze meghaladja a katolikusok tiszteletét.

Miért teszünk Urunkkal olyan dolgokat, amelyek minket, magunkat mélyen sértenének, ha valaki velünk tenné azokat? Miért vagyunk kevésbé érzékenyek, amikor az eucharisztikus Úr becsületéről van szó, mint amikor a mi saját kis becsvágyunk sérül? Adjuk meg tehát az Úrnak szívünkből fakadó tisztelettel az imádás gesztusát, amint az ő jelenlétébe kerülünk. Igen, legnagyobb bűneink a hit ellen az eucharisztikus Jézus iránti tiszteletünk hiányából erednek.” {Op. cit., S. 161-162).

Vegyük magunkhoz az eucharisztikus Urat szeretettel, tiszta szívvel, boruljunk térdre az imádás lelkületével. Vegyük magunkhoz Őt az alázat és a kicsinység gesztusával, amikor kinyitjuk szánkat, hogy magunkhoz vegyük a Legszentebbet, a mindenség Királyát a kicsiny Szentostyában.

Ó, Uram, amikor az Oltáriszentségben magunkhoz veszünk Téged, mindenünk megvan és semmi sem hiányzik!

(Részlet Athanasius Schneider asztanai (Kazahsztán) segédpüspök Corpus Christi c. könyvéből. A kiadvány megrendelhető a Stella Maris Alapítványnál.)

Létrehozva 2022. június 8.