„Mint az aranyalmák ezüsttányérokon, éppen olyan a szó, amit jókor mondanak.” Péld 25,11

A gyülekezeti épületek recepciósainak komoly hatalma van. Gondolj csak bele. Ha egy kedves nő fogad a hallban, a gyülekezeti tagok, a vendégek, a telefonálók mind töltekezhetnek kedvességéből, bölcsességéből, türelméből.

De ha szeret pletykálni… mentsen tőle az Isten! Te is tudod, milyen iramban terjednek a meggondolatlan, gonosz vagy rossz szándékú szavak. Egy befolyással bíró ember az egész gyülekezet hangulatát meg tudja mérgezni.

Mona, a mi recepciósunk mindig jóra használta a befolyását.

Az iroda előterében volt az asztala, mindenkit köszöntött, aki belépett, és személyesen válaszolt minden telefonhívásra. Nemcsak kiváló recepciósnak, de kegyes asszonynak ismerte mindenki.

Mikor fiatal nőként vezető pozícióba kerültem a gyülekezetben, azt tanácsolták, hogy kérjem meg Monát, legyen a mentorom. Rövid idő alatt az asztala előtti fotel kedvenc ülőhelyemmé vált. Elmondtam neki aggódásaimat a gyülekezet nőtagjairól, Mona együtt imádkozott velem értük, és segített megszervezni az idősebb asszonyokat. Megosztottam vele a gondjaimat, és ő segített bölcs megoldásokat találni. Sírtam előtte, ha megbántottak, és ő bátorított: „Fuss azonnal Jézushoz!”

Nagyon sokat tanultam abban a fotelben ülve az iroda előterében, de a legnagyobb leckét a példájával nyújtotta.

Sokszor bántott, hogy ha meg nem tért önmagamat kéne egy igével jellemeznem, akkor a Péld 10,19a lenne a legtalálóbb: „Ahol sok a beszéd, nem marad el a bűn”. Fel is ragaszthatnám a homlokomra. Mona példájából tanultam meg (én, aki állandó harcban állok a szavak özönével), hogy válogassam meg bölcsen a szavaimat.

Mona volt a diszkréció példája, mikor gondolkozás nélkül áradt belőlem a szó.

Mona mindig Istenhez kapcsolódott, mielőtt megszólalt volna, én sosem gondolkoztam beszéd előtt.

Saját gondolataimat mondtam akkor is, mikor meggondoltan, tisztelettel válaszoltam Mona igei alapú szavaira.

Ahogy telt az idő, azért imádkoztam, és azon dolgoztam, hogy utánozni tudjam a mentoromat. Bár még hadakoznom kellett a féktelen szavak ellen, egyre inkább megéreztem, hogy a szavaknak hatalmuk van. Utánozni próbáltam Monát, gondosan megválogattam a szavaimat, leálltam, amikor éreztem, hogy elindulni készül a megállíthatatlan csevegés folyama, s igyekeztem megfordítani a beszélgetés menetét, ha az Istentől távolító irányt vett.

Évek múltak azóta, és mialatt egy költözéshez csomagoltam, eszembe jutott, milyen életre szóló hatással volt rám Mona. Mielőtt végleg elhagytam volna eddigi városunkat, szerettem volna valami jelképes ajándékkal megköszönni azt a sok-sok órát, amit velem töltött. Hosszasan keresgéltem a megfelelő emléknek valót, mígnem a szemem elé került egy ezüst és arany almát ábrázoló medál. Rögtön eszembe jutott az igevers, ami Monával kapcsolódott össze bennem: „Mint az aranyalmák ezüsttányérokon, éppen olyan a szó, amit jókor mondanak” (Péld 25,11). A jókor mondott bölcs szavak értékesek, kedvesek, és sajnos ritkák. Megvettem a medált, szépen becsomagoltam, és elvittem a templomba.

Könnybe lábadt a szemem, mikor átadtam, és köszönetet mondtam Monának. Anélkül, hogy tudta volna, megtanította nekem a jókor mondott jó szó szépségét, értékét. Azért imádkozom, hogy ezt a leckét tovább tudjam adni másoknak.

Uram, finomítsd, kérlek, a szavaimat, hogy kedvesek legyenek, a körülöttem élők hasznára váljanak, és hogy kedvedet leld bennük Te is. Állíts le, kérlek, ha valami olyat készülök kimondani, ami nem méltó Hozzád, és árt másoknak. Nem könnyű ez az átalakulás, ezért a te erődért könyörgöm, segíts, hogy meg tudjak változni. Jézus nevében, Ámen.

(forrás: lelekerosito.hu)

Létrehozva 2013. április 26.