A távoli hegyekben egy eldugott kis faluban lakodalom volt: a falu legszebb lányának bekötötték a fejét. Mulatott és örvendezett a falu apraja-nagyja. Majd az ifjú pár a mindennapok szürkeségében is boldog volt, nagyon szerették egymást. De mindez nem sokáig tartott: kitört a második világháború, és a fiatal férj a frontra került.
Imáiban hordozták a katonát a felesége, a szülei, a barátai. A férj is forrón imádkozott, vészterhes helyzetekben pedig különösen kérte Jézus Anyját, hogy Isten tartsa meg életét és hazakerüljön ifjú feleségéhez. A háború végén fogságba került, és már levelet sem tudott küldeni nekik. Erőt és kitartást adott neki az a gondolat, hogy Isten segítségével egyszer újra karjaiba veheti szerelmetes feleségét. Kiállt hideget, éhséget, sebesülést, betegséget, csodával határos módon menekült minden halálos kimenetelű helyzetből.
És eljött a nap, amikor végre hazaindulhatott. Szinte röpült, és az emberek segítették, örvendtek, hogy egy valaki közülük túlélte a borzalmakat. Mikor meglátta a távolban a faluját átölelő hegyeket, alig tudott aludni.
Kora hajnalban végre a faluja határába ért. Nyár vége volt, tarka színekben pompázott a vidék. Dobogó szívvel ült le az út porába erőt gyűjteni a nagy találkozásra, a boldog viszontlátásra. Imádkozott, hálát adott Istennek és a Szűzanyának, hogy életben maradt, épségben. Ahogy továbbindult, egyszer csak a falu egyik idős embere jött vele szembe, kíváncsian szemlélve a lesoványodott, rongyos katonát. Örömmel ismerte fel a fiatal férjet, és az első meglepetés után elkomorodott arccal mondta:
– Készülj fel fiam arra, hogy a feleséged sok nyomorúságon ment keresztül.
– De él, ugye?
– Igen, él. Átment valami fekélyes betegségen, de alig élte túl. Az arcát elcsúfította, a haja elhullt, és azóta valami gyógyíthatatlan kór emészti. Alig tud és alig mer kilépni is az házból.
Létrehozva 2014. június 16.
