„Áldalak téged, Atyám, menny és föld ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és kinyilatkoztattad a kicsinyeknek.” (Mt 11,25)

         Szent szöveg, szép szentencia – de vajon érvényes-e itt is, most is? Van-e még keletje a Bibliának? Van-e még értelme manapság hitnek, erkölcsnek, munkának, tudománynak? Mihez kezdene Boldog Adolph Kolping 2008-ban Magyarországon? Mihez kezdene a szekszárdi Kolping Katolikus Szakképző Iskolában?

         Valljuk be őszintén: nem lenne könnyű dolga. Nagy a szegénység, még nagyobb a szellemi-lelki nyomorúság. A pálya nehéz, aknákkal teli. Itt kéne versenyezni. Versenyezni, igen: akcióhősökkel, megasztárokkal, villalakókkal, pornószínészekkel. Ébren tartani a figyelmet-fegyelmet, felmutatni az örök értékeket. Az örök értékeket – a menő cuccok, az autócsodák, a szupermarketek káprázatos, „trendi” kínálata ellenében. A csillogó-villogó reklámok ellenében. A kábeltévé meg az internet csábító ajánlataival szemben. Az egész modern fogyasztói szemlélet ellenében! Mi az esélyünk, kedves Kolping atya? Hogyan maradhat ebben a közegben versenyképes a tanár, a hitoktató?

         Mit tennének, mit tehetnének a jeles szentek, az egyháztörténelem példamutató nevelői, ha történetesen ebbe a korba csöppentek volna? Mihez fogna Néri Szent Fülöp (1515-1595)? Megőrizné-e külső-belső derűjét, merné-e jó szívvel ajánlgatni: „legyetek jók, ha tudtok”? Hogyan lépne be az osztályterembe Kalazanci Szent József (1557-1648), a római utcagyerekek patrónusa, a piarista rend alapítója, „az igazság munkatársa”? Hogyan szólítaná meg e fiatalokat Don Bosco (1815-1888), a keresztény pedagógia másik nagy „mágusa”? S persze újra meg újra feltolul a kérdés: mit ajánlana itt és most Adolph Kolping (1813-1865), aki másfél évszázaddal ezelőtt olyan jól megértette saját korának kihívásait, és nyilvánvalóan megtalálta a helyes receptet az akkori munkás-ifjúság égető gondjaira.

         Az alaphelyzet, a kiindulópont többnyire hasonló, mint e neves szentek, évszázadok óta irányt mutató pedagógiai zsenik esetében. Viharos történelmi átalakulások: gazdasági-társadalmi „árvizek”, „földrengések” sújtották akkor is, ma is a világot. Nyomukban sodródó, talajukat vesztett családok, kallódó gyermekek, reménytelennek tűnő ifjúság. A különbség talán csak annyi, hogy a mai civilizáció „orvosság” gyanánt felkínál néhány kábítószert: a tényleges drogokon kívül egy hamis mesevilágot, melyet leginkább az életidegen filmek, sátáni reklámok építenek föl. Tudomány és kultúra helyett a kereskedelmi csatornák meg a bulvársajtó „igazítja el” tanítványainkat a világ „mélyebb” összefüggéseiben. A tanár, a hitoktató pedig a feje tetejére állhat, akkor sem képes rendet tenni ebben az eszmei összevisszaságban.

„Az egész erkölcsi világrend a vallás alappillérein nyugszik, amelyeket hittételeknek is nevezhetünk. Mindaz, amit csak tesz az ember ezen a világon, vagy amivel foglalkozik – egyes dolgok közvetlenül, mások távolabbról –, összefügg a fenti vezéreszmével. Például a szociális élet, a politika, a népgazdaság, egyszóval a legprofánabb emberi tevékenység is többé-kevésbé ehhez kapcsolódik. Ha azonban a vallási és egyben a szociális rend tartóoszlopai közül csak egyet is elveszünk vagy mással helyettesítünk, az egész építmény összedől, és az összkép új arculatát a beiktatott pótlás határozza meg” – írja Adolph Kolping. Az élet sokszorosan igazolja e fenti tételt. Erkölcsi világrend? Evangéliumi értékek? Egyház, haza, család? – mind-mind devalválódik manapság. Minden értékét, értelmét veszíti a fiatalok szemében. Adott közegben hazugsággá válhat a kijelentés: „Tanulj rendesen, dolgozz szorgalmasan, s meglátod: derék ember válik majd belőled.” Fájdalom, de ez egyszerűen nem igaz! Nem csupán az a probléma, hogy sokan nem hiszik el, nem látják be, hanem sokkal inkább az, hogy az élet ma tényleg nem így működik. A világban nem az boldogul, nem az érvényesül, aki valóban rendesen tanul, aki valóban szorgalmasan dolgozik. Márpedig ha e kiindulópont tévedésen alapul, ha az alapkérdések megdőlnek, képtelenség értelmes pedagógiát művelni. Hogyan tovább? Mi értelme van még bármiféle józan emberi tevékenységnek? „Hit és bizalom nélkül részeire hullik szét a világ.”

         Építkezni csakis szilárd alapokon lehet. Vissza kell tehát térnünk nekünk magunknak is az alapkérdésekhez, és tanítványainkat is el kell vezetnünk ezekhez az alapokhoz: „Istenünk szent, s mivel szent, jóságos és egyben igazságos is. Semmit sem teremtett céltalanul; mindennek, amit keze alkotott, értéke, jelentősége és célja van. Ezért nem szabad semmit sem megrontani, amit az Isten alkotott.”. Hitünk és reményünk alapja ez a szilárd bizalom. A kitűnő piarista szerzetes-tanár, Sík Sándor, akit költőként is tisztelünk, „Az Isten fiatal” című versében így vall e bizalomról, amely őt magát a legsötétebb történelmi korszakokon átsegítette:

„Te is anyácskám, ráncos Magyarország,

De kinövöd még mái magad torzát!

Érzem, érzem, újul már

Ezeresztendős szép fiatal orcád!

Az Isten fiatal, senki se féljen!

Nyissuk az égre szívünk szenvedéllyel:

Isten-kézben a villám,

Nem téveszt össze feketét fehérrel!”

         Ha tehát a biztos alapot megtaláltuk, s reménnyel tekinthetünk a jövőbe, akkor kezdhetünk el igazán építkezni. Akkor találjuk meg helyünket a világban, s akkor tudunk majd helyesen tájékozódni: „A hatalmas Isten az emberiségnek adományozta az igazság fényes Napját, amelynek ragyogásában fölismerhetjük az isteni igazságot, a teremtő Atyát, s egyszersmind önnönmagunkat, küldetésünket, és a bennünket körülvevő világ dolgainak rendeltetését.” Akkor kap értelmet és célt az emberi alkotás is: „Az emberi munka minőségét a lélek milyensége határozza meg. Az alkotás ugyanis nem más, mint a lélek visszatükröződése.” S akkor világosodik meg a pedagógus hivatása: „A bölcsesség olyan, mint az örökmécses lángja, amelyről újabb tüzeket lehet föllobbantani anélkül, hogy az örök forrás sugárzó fénye megfogyatkoznék.”

         A családnak döntő szerepe van az ember életének, személyiségének, jövőjének kibontakoztatásában. Döbbenetes, hogy ezt a legkülönbözőbb ideológiák (náci, kommunista vagy éppenséggel szélsőségesen liberális eszmerendszerek) újra meg újra megpróbálják kétségbe vonni, olykor egyenesen szétzúzni. Pedig a pedagógiában aligha találhatunk egyértelműbb alapelvet: „A szülők élete a gyermeknevelés meghatározó, élő és eleven könyve.” Növendékeink életéből legtöbbször éppen ez az alaptapasztalat hiányzik: „A családi élet összetartó ereje az a naponta megújuló, egymás örömét kereső tevékeny szeretet, amelyben mindenki a másik boldogságát keresi. Az ilyen élet erőteljesen összefűzi a családtagokat, teherbírásuk sokszorossá válik, együttlétük megannyi bajban is örömteli marad.”

         „A jó családi élet tartóssága fontosabb a tudósok minden tudományánál, a művészek minden művészeténél, a hatalmasok egész hatalmánál” – írja Kolping. Sajnos, sokan ennek inkább csak az árnyoldalait élték meg eddig. Mindent meg kell tennünk, bármilyen nehéz, olykor reménytelen célkitűzésnek tűnik, hogy saját párválasztásukat, életre szóló döntésüket már ennek a fölismerésnek a jegyében hozhassák meg: „Aki szerencsejátéknak tekinti a házasságot, ne panaszkodjék, hogy nem lesz övé a főnyeremény!” Igenis: ez a szempont legyen fontosabb a tanári munkában a szaktárgyi követelményeknél, és mindenféle más elvárásnál. Talán néha még arra is lehetőséget kellene nyújtanunk, hogy a magánéletünkbe betekintést kaphassanak diákjaink, s ezáltal egyfajta mintát lássanak. Ez persze csak nagyon személyre szabott lehetőség, de alkalomadtán rengeteget jelenthet, s kár lenne eleve elzárkózni tőle. Értsék meg: „Az igaz szeretet fokmérője a hűség. Értéke nem ígéretekkel, hanem cselekedetekkel mérhető.” Érvényes ez a szerelemben, a házasságban, sőt érvényes az élet minden területén. Hiszen: „A tevékeny szeretet minden sebet meggyógyít, az üres szavak csak a fájdalmat növelik.”

         „Az Isten fiatal!” Csodálatos élmény ezt megtapasztalni! Márpedig tevékeny hitű keresztény emberként újra meg újra átélhetjük ezt a tapasztalatot. Tanárok, diákok: kölcsönösen épülhetünk egymás hitéből. Még akkor is igaz ez, ha számtalanszor úgy érezzük: a hétköznapokon csupán vánszorogva, botladozva járjuk az utat. Ha úgy érezzük: messze még a cél, s talán soha nem jutunk el odáig. Tudnunk kell: „A keresztények számára nem pusztán az ég a közös haza, hanem a Föld is.” Biztosak lehetünk abban: „Ahova az Isten állította az embert, ott van a hivatása.”

         „Az Isten fiatal!” Mi megvénülünk, elnehezülünk. Jó esetben bölcsebbek leszünk, megértünk ezt-azt, s apránként megérünk az örök aratásra. Ám Isten nem öregszik. Örökké fiatal marad, s Lelkével folyton-folyvást megújítja a föld színét. Kár lenne aggodalmaskodnunk. A magunk feladatát, a magunk felelősségét persze vállalni kell, a többit jó szívvel az Ő kezébe helyezzük.

         „Az Isten fiatal, senki se féljen!” Tegyük meg, ami rajtunk áll, ám végső soron Ő gondoskodik a jövőről. Ami rajtunk áll: „Tetterős, vidám fiatalemberekre van szüksége a világnak, olyanokra, akik bíznak önmagukban és reménykednek a jövőben, olyanokra, akiknek van elég bátorságuk és erejük ahhoz, hogy új és nagy föladatokat hajtsanak végre.” A többi az Ő kezében van: „Amíg Isten erőt ad, cselekedjünk bátran és határozottan, mert a jövő az Istené és a bátraké!”

         Köszönjük a biztatást, kedves Kolping atya! Ezzel a bátorsággal és cselekvő reménységgel tekintünk az előttünk álló évtizedekre itt, Szekszárdon, az Úr 2008. esztendejében. Az Isten fiatal – és remek pedagógus!

         (Az idézetek forrása: A. Kolping: Az élet a hitre épül. Válogatás Kolping írásaiból. Összeállította: Heinrich Festing. Fordította: Uzsalyné dr. Pécsi Rita. Egyházmegyei Kolping Szövetség, Pécs, 1991)

Létrehozva 2021. augusztus 17.