Társaságunkat egy vagy két szürkehajú, fekete szalmakalapos nénike alkotta. Elnéztem, hogy kapaszkodnak a térdeplőbe, mintha csak egy mini Jákob-lajtorja lett volna. Meg is állapítottam: talán az idős emberek nemzedékről nemzedékre megtartott hűségének köszönhetem, hogy a kijelölt órában egy érintetlen vallást találtam. Hálás szeretettel néztem rájuk, és gondoltam mindazokra, akik megőrizték a hitet – egy kicsit így is mondhattam volna: akik nekem megőrizték a hitet. Az a gondolat, hogy a vallás még az én érkezésem előtt eltűnhetett volna a föld felszínéről, még utólag is megremegtetett.
Szalmakalapok és szalmaszékek, az evangélium magja és az ostya búzája – milyen jól megvoltunk a szürke boltívek alatt, ennek a hatalmas csűrnek a magányában, ahol a pap a születő nap észrevétlenül halk zenéjétől kísérve az oltáron véghezvitte csendes csodáját!
Mise után átvettük őrhelyünket az újságnál; jól láttuk, hogy a belőlünk áradni készülő gazdagság nem érdekelt senkit. Két Amerikából visszatérő Kolumbusz Kristóf voltunk az általános közöny légkörében.

Egyesek megfutottak buzgóságunk elől, mások kijelentették, hogy ők már előbb fölfedezték Amerikát, s onnan már réges-régen visszatértek. Lehetséges lett volna? De hisz oly keveset beszéltek róla s oly rosszul Hívatott a mindenható főnök is. Kedves, de kemény homíliát tartott a miszticizmus veszélyeiről, ez ti. bizonyos határokon túl súlyos károkat okozhat az emberben. Legfőképp azonban: semmiképp se menjek szerzetesnek! Visszavonhatatlanul belegabalyodnék s szüleimet a teljes kétségbeesésbe sodornám. S egy napon én is, kétségtelenül erre a sorsra jutnék. Megértettem? Igen, megértettem, de rosszul hallottam őt, hangja egy távoli, elsüllyedt világ mélyéből jutott el hozzám. Szerettem volna segíteni rajta. Meglepődve vette tudomásul.
Kivel oszthatom meg, amit kaptam, amitől meg voltam részegülve? Otthon, szocialista barátaink kicsit gyöngeelméjűnek tartottak, s ennek megfelelő szelídséggel bántak velem. Az újságnál, miután elült a kíváncsiság, világos volt, hogy rontjuk a hangulatot. Végül is arra szorítkoztunk, hogy egymás között cseréljük ki gondolatainkat. A szerkesztőség folyosója volt az a kolostor, ahol egészen új örömünkről eszmecserét folytattunk. Máskor meg biztonságunk végett képzeletbeli személyekkel találkákat eszeltünk ki – ellentétben az ősi szokással, ami alkalmas alibit keres az efféle érzelmi kalandok fedezésére.

Egyetlen kollégánk szerette volna megtudni, miről beszélgetünk, min nevetünk és miről sustorgunk egymás között. Hogy még jobban felcsigázzuk érdeklődését, félig komolyan, félig tréfásan felelgettünk, hogy valami olyan dologról, szóval hogy olyasmikről beszéltünk, amiket nem érthet, mivel nincs megkeresztelve, nem is hisz, s nem is vágyódik erre. Minthogy jóakaratában élénken tiltakozott, azt az utasítást adtuk neki, ha valóban keresi a hitet, menjen érte a Saint-Nicolas-des-Champs-templomba, s ott biztosan megtalálja. Ennyi elég volt neki. Ezentúl egy hónapon keresztül minden áldott nap reggel ott volt a hatórai misén. Mi meg vállaltuk a garanciát a sikerért.

Nem szabad elfelejteni, hogy fiatalok voltunk, és azt sem kell hangsúlyoznom, hogy semmiben sem kételkedtünk. Társunk aprólékos gonddal követte utasításainkat. Minden reggel elment a misére. „Nos?” – kérdeztük, amikor megérkezett a szerkesztőségbe. „Semmi” – válaszolta lesújtottan. Két hét múlva: semmi, három hét múlva: semmi. Fojtogató nyugtalanság kezdett erőt venni rajtunk. A hónap eltelt, s mi valóságos transzban voltunk. Megtalálta-e az általunk oly oktalanul beígért hitet? Nem, válaszolta egy rettenetes fintorral. Kénytelen volt megállapítani, hogy még mindig nem hisz, magabiztosságunk és biztosítékaink ellenére sem. Le voltunk sújtva.
Másnap – legnagyobb meglepetésünkre – a mi megszállott barátunk (akkortájt így nevezték a keresztény hittanulót) megint elment a templomba. Hite ugyan most sem volt, de a miséről nem tudott lemondani, s végül is a leghétköznapibb módon vált kereszténnyé: sóvárgása és konoksága által. Az ő órájában és nem a miénkben. Kitartása nyomán csodálatosan üde hitet kapott, s hozzá még azt a képességet, hogy isteni hívásra cselekedjék. Egy kis hal nevét viselte. Most is benne van a hálóban.

Eljárásunk azért nem volt mindig ennyire furcsa. Különben is hiába törtük volna magunkat, ritkán akadtak kíváncsiak. Előttem elég hamar világos lett, hogy addig nem hisznek nekem, sőt meg sem hallgatnak, amíg nem bizonyítom józan eszemet, alkalmasságomat arra, hogy tudok úgy élni, mint mindenki más: képes vagyok vizsgákat letenni, magam is meg tudom keresni kenyeremet, nincs szükségem protekcióra. Ha ilyennek látna, követni még bizonyára nem fognak, de legalább meghallgatnak. Meggyőződtem arról, hogy mielőtt Istent akarnám bizonyítani, előbb saját magamat kell bizonyítanom. A hamarosan következő beszámolót sokszor elnapoltam, s miközben mindenáron ésszerű akartam lenni, végül is azt kockáztattam, hogy túlságosan is csak az voltam. Ha még szabad tennem egy szellemes megjegyzést: azt mondhatnám, hogy megtérésem után annyi időt fordítottam egyensúlyom bizonyítására, hogy végül csaknem elvesztettem.

Létrehozva 2013. február 7.