Metafizikai szorongás sincs bennem. Az utolsó ilyen élményem tizenöt éves koromhoz kapcsolódik. Akkor elég hevesen jelentkezett, amint erről e könyv elején már beszámoltam: az engem ostromló és megsüketült világegyetem, amit nem tudok másképp nevezni, csak így: néma beszédesség, a közeljövőben ki fogja szolgáltatni nekem létezése titkát, hieroglifái kulcsát. Nos, egyáltalán semmit sem szolgáltatott ki, én pedig lemondtam arról, hogy további kérdésekkel hajszoljam. Szocialista barátaimmal egyetemben az volt a meggyőződésem, hogy a világ voltaképp politika és történelem, a metafizika pedig a legkiábrándítóbb időpocsékolás. Mindenesetre, ha hittem volna, hogy létezik egy igazság, a papok lettek volna az utolsók, hogy megkérdezzem őket, és az Egyház – amit csupán néhány selejtes megnyilvánulásából ismertem -, az utolsó hely, ahol ezt az igazságot kerestem volna.

Foglalkozásom egy szikrát sem enyhítette szkeptikus életfelfogásomat, ellenben elhalványította azokat a félelmeket, amelyeket elbátortalanító fiatalkorom ébresztett szüleimben. Az újságírást túl fiatalon gyakorlom és még csak rövid ideje ahhoz, hogy afféle csalódásokat éltem volna át, amelyek vallásos érzések kirobbanásához kedvező űrt vagy magányérzést hozhatnának létre. Nincs semmiféle gondom, én sem okozok ilyet másoknak, Willemin barátsága pedig távol tart azoktól a veszélyes kapcsolatoktól, amelyek fogva akartak tartani egy idő óta. Az általános helyzet is nagyon nyugodt, nincsenek se országos problémák, se kifejezett külső veszély. Még nem ütött a riadalom órája, az én esetemben sincs semmi vész. Egészségem rendben; boldog vagyok, már amennyire az lehetséges, s kellemes érzéssel tölt el a rám váró esti program.
Nincs bennem semmi érdeklődés a vallásos dolgok iránt, hiszen mindez már egy letűnt korba tartozik.

Tizenhét óra tíz perc. Két perc múlva keresztény leszek.

Én, a higgadt ateista, aki akkor természetesen minderről semmit sem tudtam, elunva, hogy kivárjam az érthetetlen ájtatoskodások végét, amik az előrejelzésnél hosszabban visszatartják barátomat, magam is benyitom a kis vaskaput, hogy mint rajzoló vagy mint bámészkodó közelebbről megvizsgáljam az épületet, amelyben – már hajlandó lettem volna ezt mondani – barátom egy örökkévalóság óta időzik (valójában alig vártam többet, mint három vagy négy percet).

Amit a kapuzat fölött lehetett látni a kápolnából, nem volt különösebben lelkesítő. Semmit sem nyer azzal, ha az ember állva nézi – bocsássanak meg a kis nővérek, akiknek rövidesen kis testvérük leszek -, ha most valami rosszat mondok otthonukról. Az épület egy kis udvar mélyén áll, angol módra készített gótikus stílusban; olyan XIX. századi építészek tervezték, akik elhatározták, hogy rendet teremtenek a csúcsíves stílusban, így aztán megfosztották azt a mozgalmasságtól, az élettől. Mindezt nem azért írom le, hogy kétes gyönyörrel bíráljak egy hírnévre már nem számot tartó művészeti alkotást, hanem hogy világos legyen: az elkövetkezendőkben semmi része sincs a művészi megindultságnak.

A kápolna belseje sem ihletett meg jobban, mint a külseje. Egy kőhajó közönséges, vízvonal alatti része; sötétszürke vonalai megtorpannak és visszatérnek, még mielőtt létrejönne a szigorúság és a szépség ciszterci találkozása. Tisztán meg lehet különböztetni a hajó három részét. Az első, a bejáratnál, a félhomályban imádkozó híveknek van fenntartva. A környező épülettömeg miatt az üvegablakok csak gyönge fényt eresztenek át, ez szóródik szét a szobrokon és egy virágdíszes mellékoltáron.

A második részt a fekete fátyolos apácák foglalják el; olyanok a fényezeti fapad fölé hajolva, mint szépen egymás mellett üldögélő madarak. Később megtudtam, hogy ezek az „Engesztelő Örökimádás” nővérei. A kongregáció jámbor válasz az 1848-as forradalmi tavasz bizonyos szélsőségeinek engesztelésére. Viszonylag kevesen vannak – ennek a részletnek fontos volta később majd kiderül -, s azoknak a szemlélődő szerzeteknek sorába tartoznak, amelyek tagjai az elzártságot választották, hogy minket szabaddá tegyenek, a homályt, hogy nekünk világosságunk legyen, s akikről a materialista világnézet – így az enyém is még egy vagy két percig – azt tartja, hogy semmire se jók. Valami imát mondanak, két hangon, a hajó egyik végéből a másikba felelgetnek egymásnak, majd szabályos időközökben a két hang eggyéolvadva kiáltja: Gloria Patri et Filio et Spiritui Sancto, utána ismét folytatja a békés hajózás váltakozó ritmusát. Nem tudom, hogy a zsoltárokról van szó, azt sem, hogy éppen a matutinumot mondják, s engem a kanonikus imaórák könnyed ringása dajkál.

A kápolna mélye elég jól meg van világítva. A fehérbe öltözött főoltár fölött egész sor növény, kandeláberek és más díszítő elem. Mindezt egy nagy fémkereszt uralja, közepén egy matt fehér korong. A kereszt végein három ugyanolyan nagyságú, de egy alig észrevehető árnyalattal eltérő korong. Megfordultam már templomokban, egyszerűen a művészet szeretetétől indítva, de még soha nem láttam lakott szentségmutatót, sőt azt hiszem, még ostyát sem. Nem tudom tehát, hogy az Oltáriszentség előtt vagyok, ami körül két sor gyertya ég. A többi korong jelenléte és az aranyozott díszítő elemek bonyolultsága még nehezebbé teszi e távoli nap azonosítását.

Mindennek jelentése hidegen hagy, annál is inkább, mivel egyáltalán nem törekszem megfejtésére. A bejárat mellett állok, szememmel barátomat kutatom, de nem tudom felfedezni az előttem térdelő alakok között. Tekintetem a homályból a fény felé siklik, aztán minden különösebb gondolat nélkül visszafordul a jelenlévőkre, a hívőkről a mozdulatlan apácákra, az oltárnál lévő apácákra, aztán, fogalmam sincs miért, megállapodik a kereszt bal oldalán égő második gyertyán. Nem az elsőn, nem a harmadikon, hanem a másodikon. S ekkor szabadul el hirtelen a csodák áradata. Egy szempillantás alatt lerombolja abszurd lényemet, és világra hozza azt a csodálkozó gyermeket, aki soha nem voltam.

Mindenekelőtt ezek a szavak hangzottak felém: lelki élet.

Nem kiejtett szavak voltak, nem is én formáltam meg őket, hanem úgy hallottam, mintha olyan valaki suttogta volna mellettem, aki látja, amit én még nem látok.

Létrehozva 2013. február 7.