Elindult a szerzetes.hu honlap, gondozója a Gratuitas Szerzetesteológiai Intézet, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola egyik intézete.  Ezúttal az Emberek és istenek címmel készült film egyetlen túlélőjével, Jean Pierre testvérrel készült interjút ajánljuk olvasásra.

 Jean-Pierre, az utolsó thibhirine-i szerzetes

 2011 februárjában egy francia lapnak sikerült interjút készítenie a thibhirine-i monostor egyetlen túlélőjével, Jean-Pierre testvérrel. A teljes interjú magyar fordításban először itt, a Gratuitas honlapján olvasható.

Nem múlik el nap anélkül, hogy a 88 éves Jean-Pierre testvér, a tibhirine-i monostor egyetlen túlélője ne gondolna eltűnt testvéreire, de nem nosztalgiával – a reményt választotta.

Az 1996-os mészárlás menekültje soha nem beszélt thibirine-i testvéreinek halála óta. Jean-Pierre testvérrel egy marokkói monostorban találkoztunk, ahol lapunknak, a Le Figaro Magazinnak adott interjút. Beszél eltűnt testvéreiről, az átélt tragikus eseményekről Xavier Beauvois filmjéről, az Emberek és istenekről. De hitéről és reményéről is. Csodálatos volt a beszélgetés…

LE FIGARO MAGAZINE: Milyennek találta az Emberek és isteneket?

Jean-Pierre testvér: Nagyon mélyen érintett. Megrendítő volt újra látni azokat a dolgokat, amelyeket együtt éltünk át. Főleg azonban valamiféle teljesség töltött el, nem pedig szomorúság. A filmet nagyon szépnek találtam, mert az üzenet, melyet hordoz, annyira igaz, még ha nem pontosan ugyanaz, mint ami történt. De nem ez a lényeg. A lényeg az üzenet. Ez a film ikon. Az ikon sokkal több, mint amit látunk… Valamennyire olyan, mint egy gregorián dallam. Ha jól van megkomponálva, belekerül a szerző üzenete, és aki énekli, az még inkább rátalál, mert a Lélek dolgozik benne. Ebben az értelemben ez a film ikon. Igazi siker, remekmű.

Semmilyen bírálatot nem akar megfogalmazni?

Hallottam, hogy egyesek Christian de Chergé elöljárói szerepét bírálják. Van, aki kissé elmosódottnak találja, de én jónak tartom. Mások szerint kemény, mert senki nem látja mosolyogni. De teljesen benne van a személyiségében, amely illik a súlyos helyzethez, amelyen keresztülmentünk. Ebben az emberben azt csodálom, ahogy meghallgatja az embereket, főleg a nehéz pillanatokban. Nem akar rájuk nehezedni. Meghallgatja őket. Látszik a tisztelet a testvérek iránt. A lelkipásztort látjuk, aki megnyílik Istenre, engedi, hogy Isten megdolgozza, hogy megfelelően reagáljon a testvérek előtt. Az egész filmben látszik ez az Istenre való nyitottság, kérdeznek tőle valamit, és ő engedi, hogy Isten hasson rá. Ez a szerzetes!

Van valami, ami hiányzik az igazi történethez képest?

Nem éreztem ilyesmit.

De szerzetesként hogy érinti ennek a filmnek a sikere?

El vagyunk ragadtatva a nagy sikertől, de nem a mi érdemünk! Az hogy ismernek, zavar egy kicsit… A szerzetes arra van teremtve, hogy rejtve éljen.

Miért ellenezték a film forgatását?

Nem akartuk a filmet, és hogy Marokkóban forgassák, nehogy prozelitizmussal vádoljanak. Egyesek akkoriban már hosszú ideje nem kaptak tartózkodási engedélyt. Nagyon óvatosnak kellett lennünk, de Isten akaratára hagyatkoztunk. Nem kérték ki tehát a véleményünket. A stáb tudta, hogy ellenezzük, és ismerte az okát is. Nagy tisztelettel voltak.

Mikor érkezett Tibhirine-be?

Soha nem fogom elfelejteni 1964. szeptember 19.-ét. Amikor egy 2 CV-n (régi kis Renault) megérkeztünk a monostorhoz, mindig látom magam előtt az utat, egy gyereket a szamáron, aki elénk jött. Nagyon boldog voltam. A cellám ablakából láttam a kerítést, a kertet, távolban a falut. Azt mondtam magamban: ezt a tájat fogom látni életem végéig. A szívemben örökre szólt. 32 évig maradtam ott, 1964-től az emberrablásig.

Milyen volt ott az élet?

Kezdetben nehéz. A közösség nem volt kiegyensúlyozott, nehéz korszak volt. Egyébként épp az új Algéria első időszaka volt. A környékbeliekkel a kapcsolat nem volt egyértelmű. Tapasztaltunk francia ellenes reflexeket. A keresztény és a muzulmán ünnepek alkalmából éreztük ezt a szakadékot. Semmi dolgunk nem volt egymással. Harcoltunk egymással és próbáltuk egymást kölcsönösen megszelídíteni. Ezért volt olyan fontos a rendelő, ahol Luc testvér dolgozott. Volt olyan nap, hogy 80 beteget is ellátott! Később Christian de Chergét választották elöljárónak, 1984-ben.

Szükségünk volt valakire, aki beszélt arabul, és jól ismerte a muzulmán kultúrát. Ettől kezdve lettünk igazi közösség, stabil. Akik elkötelezték magukat, valóban elkötelezettek lettek. Nagy előny volt ez, mert sok kezdeményezést tett lehetővé az iszlám-keresztény kapcsolatok terén.

Christian de Chergének mi volt a szerepe?

Vele az iszlámtudomány terén történt előrelépés. Ő maga sokat tanulmányozta a Koránt. Reggelenként az elmélkedést egy arab nyelvű bibliából végezte. Néha a Koránból elmélkedett. Megpróbált fejleszteni bennünket. Volt kapcsolatunk az iszlámmal, de nem spirituális szinten. Ő jól ismerte a muzulmán környeztet, a szúfi lelkiséget. Néhányan a szerzetesek közül úgy vélték, hogy a közösségnek kiegyensúlyozottnak kell maradnia, és nem szabad az iszlámnak irányítania. Ez súrlódásokat okozott. Ezeket a feszültségeket úgy sikerült felülmúlni, hogy egy csoportot hoztunk létre, amely a szúfikkal való kapcsolatokkal foglalkozik. Rájöttünk, hogy a dogmákról való vita megoszt, hiszen lehetetlenség. Tehát egy Isten felé vezető útról beszéltünk. Csendben imádkoztunk, mindenki a maga imáját mondta. Ezek a kétévenkénti kapcsolatok 1993-ban megszakadtak, amikor kezdtek veszélyessé válni. De egymásnak ez a kölcsönös megismerése valóban testvérekké tett bennünket, mélyen.

Christian de Chergé atyára mi volt jellemző?

Ami benne meglepett, az a belső szenvedély, hogy minél jobban megismerje a muzulmán lelket, és megélje velük és Istennel a kommuniót, miközben valóban keresztény szerzetes maradt.

Ön kihez állt a legközelebb?

Luc testvérhez! Nagyon közel álltunk egymáshoz. Ő nem volt pap, hanem testvér. Rá lehetett hagyatkozni. Telve volt bölcsességgel. Egy olyan közösségben, ahol nincs sok pap, nem könnyű lelki vezetőre találni. Ha valami probléma merült fel vagy valami nehézség egy testvérrel kapcsolatban, Luc testvérhez fordultunk, tudva, hogy mit fog felelni. Modell volt… Még a feszültségek idején is mindig mondott valamit, amin nevetni lehetett. Nagy értéket jelentett a közösség számára. Még ha orvosként volt is egy speciális életmódja, mert egész nap a rendelőben volt, és ezen felül főzött is! Hajnali 1-kor kezdte a napot, hogy 7-re a rendelőbe érjen. Asztmás volt, nem tudott aludni. Ülve aludt. Nagyon közel állt hozzám Amédée testvér, a másik, aki megmenekült, aki itt halt meg Midelt-ben.

Imádkozik eltűnt testvéreivel?

Erre megpróbálok minden reggel időt szakítani. Nem, az ember nem felejti el őket. Jelen vannak. Mind. Megpróbálunk előrehaladni. Ebből a szempontból a film ösztönzően hat a hivatásunkra.

Testvérei szólnak önhöz az imában?

Nem, még nem… Biztos vagyok benne, hogy közel vannak az Úrhoz. Kezdettől fogva biztos voltam vértanúságuk okán. Ez örömet ad, nem szomorúságot. Amikor a filmet nézem, öröm tölt el, nem nosztalgia! (nevetés) Abban a reményben, hogy az Úr küld más szerzeteseket, akik meg fogják ezt élni.

Az interjú elolvasható itt.

Létrehozva 2013. február 5.