Amikor fiatal szeminarista voltam, egyik este a betegszobába mentem (azt már nem tudom miért). Az ápoló testvér megigazította az ott fekvő két atya takaróját, én pedig a folyosón állva figyeltem.

Mikor az első atya álla alá húzta a takarót, a beteg öregember ingerülten rámordult: – Ne mássz az arcomba, tűnj innen!

A szegény testvér szép csendben átkullogott a másik atyához. Az idős ember hálásan fordult felé: – Drága testvér, olyan jó vagy hozzánk! Ma éjjel, mielőtt elaludnék, elmondok egy imát külön, csak érted!

Akkor, a sötét folyosón várakozva, egyszer csak minden világossá vált számomra. Egy napon én is a két pap egyike leszek. S hogy melyikük leszek, az most dől el. Amikor megöregszünk, a szokásaink kihangsúlyozódnak. A különcködő, bogaras idős emberek egész életükben különcködők, bogarasak voltak.

A szent öregemberek egész életükben a szentté válást gyakorolták

Az időskor olyan, mint egy számla a bankban. A végén vesszük csak ki, amit életünk során beletettünk.

/Bruno Ferrero: A jéghegy és a düne/

Létrehozva 2024. február 6.