Személyiségük kerül a középpontba

A szerkesztő megjegyzése: Az alábbiakban Marian Eleganti püspök, a Chur-i egyházmegye egykori segédpüspöke és a St. Otmarsberg-i apátság egykori apátjának vendégkommentárját közöljük. A cikk a Per Mariam oldalon Eleganti püspök közvetlen kérésére jelent meg.

Vatikánváros (PerMariam) — 2026. július 31-én XIV. Leó pápa 40 perces magánkihallgatás keretében találkozott Patti Smith amerikai rockzenésszel, költővel és művésszel — az úgynevezett „punk keresztanyjával” — a Vatikánban, az Apostoli Palotában. Mindketten chicagóiak. A találkozón részt vett Antonio Spadaro atya is. Számos hivatalos fénykép és egy videó is készült a találkozóról.

Ez az ártalmatlan találkozó – melyről feltételezem, hogy főként udvariassági csevegésből állt, és aligha tartalmazott az egyház számára jelentős dolgokat – kérdéseket vet fel bennem.

Már régóta zavar az a tény, hogy II. János Pál óta a pápák egyre inkább informális stílusban nyilatkoznak a legkülönbözőbb alkalmakkor (pl. repülőgépen vagy az út mentén, ahogy azt nemrég XIV. Leó pápa tette Castel Gandolfóban). Spontán interjút adnak és személyes véleményüket fejtik ki. Hozzáférhetők mindenféle ember számára, aki közös fotót szeretne velük készíteni. Figyelembe véve a pápa munkaterhelését és felelősségét, valóban nincs-e fontosabb dolga, mint ilyen magánközönséget fogadni (akik különösen népszerűek, ha a show-bizniszből jönnek vagy valamilyen kulturális vagy elit körökben játszanak szerepet)? Az ilyen megjelenések megerősítik a világi közvéleményben azt a benyomást, hogy a pápa lényegében a nemzetközi establishment egy újabb tagja. A galileai szerény halász bizonyára semmit sem tudott az ilyen „csillogásról”. Pál sem kereste a reflektorfényt; inkább azért lépett be az athéni Areopaguszba, hogy hirdesse az evangéliumot. Itt nem fogok kitérni a protokolláris kötelezettségekre és a jelentős állami látogatásokra.

A magánkihallgatással kényeztetettek között lehetnek olyanok is, mint Emma Bonino, aki egész életét az egyházi tanítással ellentétben töltötte. Ferenc pápa 2024. november 5-én még magánlátogatást is tett a lakásán. A pápa feladata azonban nem az egyéni lelkipásztori gondoskodás. Nem is képeken keresztül kellene tanítania, hanem világos szavakkal.

Nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy ez a pápa ismételt és hosszadalmas beszélgetéseket és telefonhívásokat folytatott az ateista Eugenio Scalfarival, a baloldali La Repubblica újság alapítójával. Ezekből Scalfari emlékezetből rekonstruált baljóslatú interjúkat. Több alkalommal is a Vatikánnak kellett elhatárolódnia a pápának tulajdonított állítólagos kijelentésektől. Ferenc pápa számára ez a megközelítés – amikor utalásokat tesz dolgokra, miközben a dokrinális kérdésekben visszafogott marad – szinte módszerré vált. Mindenekelőtt szeretnék rámutatni: amikor egy pápa ilyen embereket fogad magánkihallgatáson, udvariasságból utána sem távolodhat el tőlük nyilvánosan. Ennek következtében egy ilyen fogadás sokak számára úgy tűnik, mintha bagatellizálná azt, amit ezek az egyének képviselnek. Ily módon a pápa maga is elhomályosítja az Egyház álláspontját, és – a körülményektől függően – akár meg is bántja a hívőket.

Ezek az audienciák annál hamisabb jelentőséget nyernek, minél kevésbé tartja meg a pápa egyidejűleg a hit teljes tanítását, minél kevésbé javítja ki nyilvánosan ezeknek az embereknek a téves nézeteit, és minél kevésbé szünteti meg a visszaéléseket (vö. a jezsuita James Martin által a saját LMBT-párti céljainak érdekében történő pápai magán-audienciák kihasználása).

Úgy vélem, hogy ennek következtében a közelmúlt pápái elvesztették tekintélyüket és lelki tőkéjüket. Személyiségük (a közvélemény formálóknak van szükségük imázsra) kerül a középpontba. Magánjellegű hajlamaik és a tisztségükhöz nem tartozó részletek üzenetekké válnak a nagyközönség számára, és a figyelem középpontjába kerülnek. Látjuk Benedek pápát a zongoránál, vagy Ferenc pápát, amint egy római lemezboltba látogat egy Fiat autóval, amely túlságosan kicsi a testalkatához képest, és csupán azért, hogy kielégítse egy személyes szeszélyét.

A pápáknak bizonyára fontosabb dolguk is van, mint a saját zsebből kifizetni a szállodai szobájukat, ahogyan Ferenc tette pápaságának kezdetén. Van egyáltalán idejük erre? Van elég idejük arra, hogy imádságban elmélkedjenek a dolgokról, hogy hosszú ideig Isten előtt tartózkodjanak, hogy Ő vezesse őket? Van elég idejük olvasni, dokumentumokat tanulmányozni és olyan nyilatkozatokat készíteni, melyekben valóban tanítanak – hitelesen és egyértelműen –, ahelyett, hogy olyan spekulációkat kínálnának, amelyek számunkra semmire sem jók?

De nem, folyamatosan kell megjelenniük az audienciákon, kezet kell rázniuk, és válogatás nélkül kell fogadniuk az embereket. A pápai miséken maguk kerülnek a középpontba, mint egyfajta „egyházi sztárok”, háttérbe szorítva Krisztust – „a valódi főszereplőt”. A pápai trón az oltár fölé magasodik. A Szent Péter téren tartott szentmisének valójában az Úrral való találkozást kellene szolgálnia, és nem egy olyan „eseményt”, melynek főszereplője az Ő szolgája, a pápa – hogy kissé polemikusan fogalmazzak.

Ezt nem tudom megérteni. Interjúgyűjtemények, változó minőségű spontán megjegyzések, személyes megjelenések mindenféle eseményen – mint például egy jégtömb megáldása egy római klímakonferencián: mindezzel több kárt okoznak a tisztségnek, mint hasznot. Csak azoknak szolgálnak, akik szeretik a pápát felhasználni saját céljaik előmozdítására. És a pápák az utóbbi időben hajlamosak ilyen dolgokra. Láthatjuk őket, a média és az üzleti vezetők örömére, ahogy kipróbálják az első elektromos Ferrarit és egyebeket. Itt is figyelni kell a képek ambivalenciájára!

Számomra hiányzik a távolságtartás – a szó pozitív értelmében. Nem az elzártságról beszélek, hanem a méltóságról.

Ezt gyakran inkább a csend, mint a beszéd hangsúlyozza – azáltal, hogy a megfelelő pillanatban szólal meg, majd meleg és megnyerő módon, kevés, egyértelmű és világos szóval. Ferenc pápa ezt különösen a tradicionalistákkal és a maffiózókkal, illetve a migrációval kapcsolatban mutatta meg. Képes volt egyértelműen elítélni az abortuszt, miközben melegen fogadta annak támogatóit, sőt, még fontos vatikáni bizottságokba is kinevezte őket. Ez is aláássa az Egyház doktrinális álláspontját.

Szükségünk van a hagyomány értelmében vett megkülönböztető képességre (nem pedig az úgynevezett „új szinodalitás” értelmében). De a pápáknak szinte nincs idejük erre.

Túl sok időt töltenek audienciákkal, üdvözlésekkel, kézfogásokkal és utazásokkal. Látom az aktivizmus veszélyét. Ez elfedi az eretnek álláspontok egyértelmű elítélésének hiányát, melyeket püspökök is vallanak (vö. a szinodális út). Ezeket az álláspontokat egyértelműen azonosítani kell, támogatóikat pedig figyelmeztetni kell, vagy el kell távolítani tisztségükből.

Az olyan égető kérdéseket, mint a liturgia kérdése, háttérbe szorítják, a pápa tanácsadóiként a bíborosoknak valójában nincs beleszólásuk ebbe.

Szent II. János Pál pápa – talán akaratán kívül – szupersztár jelleget kölcsönzött pápai nyilvános fellépéseinek, különösen a Világifjúsági Napok alkalmával. 2003-ban II. János Pál kiadta „A római triptichon – elmélkedések” című új versciklusát. A Vatikán 2003. március 6-án hivatalosan is dokumentálta a mű bemutatását, mintha az ugyanazon szerző tollából származó fontosabb tanítóhivatali dokumentumokkal összehasonlítható jelentőségű lenne. Még a Hittani Kongregáció prefektusaként is Benedek interjúköteteket jelentetett meg, és ezt a gyakorlatot pápaként is folytatta. Jézusról szóló értékes könyveivel nem az volt a szándéka, hogy pápaként tekintélyt parancsolóan tanítson, hanem inkább tudományos (?) hozzájárulást kívánt nyújtani, ahogyan azt korábban egyetemi professzorként is megtette.

Mindez szokatlan a pápák esetében, akiktől elvárják, hogy tekintélyt parancsolóan tanítsanak. Ferenc pápa egyszerre több önéletrajzi művet is kiadott – ez a formátum korábban elképzelhetetlen volt a pápák számára. Ráadásul nem ő írta ezeket saját kezűleg, ahogyan azt feltételezni lehetne. Mindezen újítások révén személyiségének és stílusának a médiában való ábrázolása szinte nagyobb jelentőségre tett szert, mint amit tanított vagy tanítania kellett volna. A média korában mindenki arra törekedett, hogy jó benyomást keltsen. Ez Ferenc pápánál is nyilvánvaló volt. Imázsának bármilyen repedését a média gyorsan kijavította (vö. a Szent Péter téren tanúsított nyers reakciójával, amikor 2019. december 31-én egy kínai nő megragadta a kezét, és magához húzta, valamint a következő vasárnapi Angelus imádság során szükségessé vált „mea culpa”-val).

De ahhoz, hogy az Úr ragyogjon át rajtunk, más dolgoknak – az irrelevánsnak, a túlságosan személyesnek – háttérbe kell szorulniuk. A média azonban különös örömét leli abban, hogy éppen ez utóbbiakat teszi fő attrakcióvá: a Castel Gandolfo-i úszómedencét vagy teniszpályát, a fehér reverenda alatt a fekete cipőt, a régmúlt időkből megmaradt kopott bőr aktatáskát, Benedek aranyos macskáját, a zongorát, a Fiatot, a Ferrarit. A lista egyre csak hosszabbodik. Kit érdekelnek ezek a dolgok, amikor a pápák az igazság tanítói? A kinyilatkoztatott igazság! Nem hiszem, hogy ehhez (az igazsághoz) folyamatosan bonyolult és kimerítő utazásokat kellene vállalniuk – olyan utazásokat, amelyek fizikailag kimerítik őket –, amikor egyetlen kimondott mondatuk szemvillanás alatt körbejárhatja a világot anélkül, hogy egy lépést is tennének.

Mennyi személyes energia veszik így kárba – energia, amely aztán máshol hiányzik (részben a folyamatos távollétük miatt is): a Kúria vezetésében; az emberekkel való találkozásokban, akik valóban fontosak a pápa döntéshozatalában; a munkatársi értekezleteken, ahol megalapozott nyilatkozatokat kell készíteni és a különböző dikasztériumokat összehangolni. Jelenlétükre nem csupán azért van szükség, hogy mások által elindított folyamatokat figyeljenek, hogy azok vezetés nélkül lefolyjanak, hogy maguk is hallgatóként viselkedjenek, vagy akár csak jól hallgatók legyenek. Hát nem ők a kereszténység tanítói, kiknek szavait mindenki várja? Hát nem Szent Péter székén ülnek, és nem valami más széken? Hát nem Rómában van rájuk leginkább szükség?

A pápák hivataluk gyakorlása során túlságosan is emberivé váltak. Személyiségük, nem pedig hivataluk kerül a középpontba. Ez vonzónak tűnhet azok számára, akik alig várják, hogy közös fotót készíthessenek velük, amit később talán eretnek nézeteik népszerűsítésére használnak fel.

A többség szeretné őket megközelíthetőnek látni: olyan hétköznapi embereknek, mint mi mindannyian. Különösen Ferenc pápa akarta ez utóbbit. Ezért 2017. március 25-én Milánóban – sok hívő nagy bosszúságára – spontán módon használta a közelben álló hordozható WC-t, amit PR szakértője, Antonio Spadaro természetesen utólag megfelelő kontextusba helyezett. Nemrégiben megkérte gondozóját, hogy tolja át kerekesszékben a nyüzsgő Szent Péter-bazilikán, miközben hétköznapi ruhában volt, mintha csak egy szomszéd házból érkező idős ember lenne (minden tisztelet a végstádiumú betegségével kapcsolatban!). Számomra ez a pápaság újabb történelmi mélypontját jelentette.

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2026. augusztus 14.