Egyértelmű bizonyítékaink vannak a korai atyák írásaiból, hogy a keresztvetés gyakorlata nem késő középkori fejlemény, egyfajta ortodox vagy katolikus „elhajlás”, hiszen az ókeresztény egyház már a második században ismerte és gyakran alkalmazta. A rendelkezésre álló bizonyítékok azt mutatják, hogy a keresztet eredetileg nem a mai formában „rajzolták” magukra, másokra, vagy bizonyos tárgyakra, hanem a hüvelyk- vagy mutatóujjukkal jelölték meg vele saját homlokukat.

Ezt a patrisztikus irodalomban számtalan utalás tanúsítja, és egyértelműen összefügg a Szentírás bizonyos hivatkozásaival, elsősorban Ezékiel próféta látomásával (Ez 9,1–11), mely szerint az Úr csak azokat kímélte meg öldöklő angyalainak haragjától, akiket – mivel nem vettek részt a bálványimádás utálatosságában – egy kerub a homlokukon megjelölt (a Tau betű kereszt alakú jelével). Ez visszhangzik Szent János apostol jelenéseiben is, ahol ugyanígy menekülnek meg Isten választottjai a végső pusztulástól az ítélet napján (Jel 7,3; 9,4 és 14,1).

„Minden mozdulatunk előtt” – írja Tertullianus (160–240) – „jövés-menésünk során, amikor lábbelinket és ruhánkat fölvesszük, amikor mosakszunk, amikor étkezünk, amikor meggyújtjuk lámpásainkat, fekve vagy ülve, minden közönséges foglalatosságunk közepette homlokunkat megjelöljük a kereszt jelével” (De corona, cap. 3). Más atyáktól tudjuk, hogy a keresztények között nemcsak a homlok megjelölése volt elterjedt, de gyakran az ajkukat (Jeromos, Epitaphium S. Paulae) és szívüket is (Prudentius, Liber Cathemerinon, VI, 129) hasonlóképpen áldották meg (ez a hármas áldás ma is szokásban áll az evangéliumolvasás előtt, mely a gyakorlat rendkívüli ősiségét mutatja). Egyes szentségek (pl. betegek kenete) és szentelmények (hamvazkodás) kiszolgáltatásakor a pap is ilyen kis kereszteket alkalmaz.

A keresztvetés egyúttal mást és másokat megáldó gesztusként is szolgált. Már Tertullianus úgy beszél a jó keresztény feleségről, mint aki lefekvés előtt megjelöli ágyát a kereszt jelével (Ad uxorem, II, 5). Jeruzsálemi Szent Cirill is megjegyzi a Katekéziseiben: „Ne szégyelljük megvallani a Megfeszítettet! Legyen a kereszt a mi pecsétünk, amelyet ujjaink merészen rajzolnak homlokunkra, és minden más dologban: a kenyérre, amit fogyasztunk, a pohárra, amit kiiszunk, minden jövésünkben és menésünkben; alvás előtt, amikor lefekszünk és amikor fölébredünk; amikor úton vagyunk és amikor megnyugszunk.” (XIII, 36) Természetesen, amikor a megáldandó személy vagy tárgy nem volt „kéznél”, azaz karnyújtásnyira, a keresztvetés közvetlen érintés nélkül a megfelelő irányba fordulva, a levegőbe történt. Erről tanúskodik a III-IV. században Epiphanius (Adversus Hæreses, XXX, 12) és Sozomen (Historia Ecclesiastica, VII, 26).

Ezen a ponton meg kell említenünk az áldozati liturgia ünneplése során használt kis keresztvetéseket is a fölajánlott ajándékok fölött, főleg ami a misekánon alatt hagyományosan alkalmazott meglepően gyakori áldásokat illeti. A római liturgia hagyományos, zsinat előtti változata szerint a celebráns a kánon alatt 25-ször vetett keresztet az adományok fölött, míg a VI. Pál-féle reformliturgiában ezekből egyetlen egy maradt meg (a Te igitur alatt)! Egyes elméletekkel szemben ezek nem a nagyon kevéssé ismert pogány áldozati szertartásokból örökölt rámutató gesztusok (lásd: J. A. Jungmann, The Mass of the Roman Rite, vol. 2, 144. o.), de nem is a neurotikus középkori ember túlzásokra hajlamos, kényszeres cselekvésének maradványai.

A bizonyítékok valójában arra engednek következtetni, hogy a formájuk és funkciójuk alapján ezek a szentmise szertartásos mozzanatainak nagyon ősi rétegét képezik és már eleve keresztvetések voltak. Azzal a gyakran hangoztatott ellenérvvel szemben pedig, hogy ezek alkalmazása a fölajánlás alatt és a konszekráció előtt még éppenséggel érthető, de a kenyér és bor átlényegülése után Krisztus valóságos testévé és vérévé már teljesen indokolatlanok (minek megáldani a konszekrált színeket?), elég arra utalnunk, ami az Egyház különböző (keleti és nyugati) rítusaira egyetemesen jellemző, tudniillik, hogy az áldozati liturgia sem a szövegek, sem a gesztusok szintjén nem azonosít be egy konkrét pillanatot az átváltoztatásra, hanem a teljes szertartásnak tulajdonít konszekrációs hatékonyságot.

Ezen a szertartások szintjén nem változtatnak a skolasztikában divatos és teológiailag egyébként nem érdektelen eszmefuttatások sem az átlényegülés pontos időpontjáról (ld. Aquinói Szent Tamás, Summa Theologiae, III, q. 75, a. 7.), főleg azért nem, mert maga az Angyali Doktor is szépséges allegorikus magyarázatot fűz a római kánon közben elvégzett keresztvetésekhez (Summa Theologiae, III, q. 83, a. 5, ad 3.).

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2020. szeptember 27.