XII. fejezet

A Boldogasszony

Dignare me laudare te, Virgo sacrata

Ad Jesum per Mariam

Hiányosak volnának lelkigyakorlatunk tanításai, kevés értékűek a gyümölcsei, a Szeretet Királya pedig méltó szemrehányással illetne, ha Szent Szívének apostolai előtt nem beszélnék Máriáról, a Szép Szeretet Anyjáról.

„Ab initio et ante saecula.” Öröktől fogva, mielőtt az idő lett, a Szeplőtelen Királynő alakja már ott élt az Igével egybeforrottan a Gondviselés kettős tervében, amelyet az Üdvözítő volt valóra váltandó az elbukott emberiség üdvösségére. A Megváltó mellett a megváltás művének legnagyobb munkatársa, a Fiú mellett az Anya, a kegyelmek szerzője mellett a minden kegyelem jóságos közvetítője…

Bámuljuk meg ezt a csodás elgondolást és adózzunk hódoló tisztelettel a két szív előtt, amelyeket Isten úgy az idők, mint az örökkévalóság tartamára elválaszthatatlanul együvéforrasztott: Jézus és Mária szíve előtt. Köszöntsük mindkettejüket ugyanazzal a lángoló szeretettel, zengjük előttük a hála és dicséret énekét, mert őket illeti minden dicsőség, most és mindenkor.

Gondolatban kirajzoltam magam előtt az utat, amelyen veszély és kerülő nélkül juthatok el a szentek szentjébe, Jézusom Szívének fenséges mélységeibe és ez az út: Mária.

Amint senki nem ismeri az Atyát, mint csak a Fiú által és senki nem jut el hozzá, mint csak az Ige útján, éppúgy elmondhatjuk, hogy senki nem ismerheti meg a Királyt másképp, mint csak a Királyné szívén keresztül és senki nem juthat el bizalmas barátainak meghitt körébe, hacsak az el nem vezeti őt oda, aki Jézus kincsesházának teljes hatalmú kincstárosa, kegyelmeinek bőkezű osztogatója: Szűz Mária…

A szűzmáriás teológiának főbb vonásaiban ez a gondolatmenete: az Ige, mikor Atyja ölét elhagyta, kifejezetten ennek a legtökéletesebb anyának az ölén keresztül kívánt a földi életbe belépni. Tette pedig ezt, hogy legkiválóbb teremtményét megdicsőítse, de tette azért is, hogy benne számunkra a jótétemények kiapadhatatlan forrását is megnyissa. Hiszen felesleges mondanunk, hogy neki nem volt szüksége emberi közvetítésre ahhoz, hogy mint Megváltó a földre leszálljon. Mint Istennek ezer mód állt volna rendelkezésére, hogy a megtestesülés nagy tervét valóra váltsa: Ő, aki semmiből alkotta a tökéletes Ádámot, saját magának is teremthetett volna tökéletes emberi testet. Hogy azonban ezt nem tette, de aranyhidat épített magának, amely összekötő kapocsként szolgáljon ég és föld közt, nem arra kell-e gondolnunk, hogy Ő ennek a hídnak állandó hivatást szánt? Azt, hogy közvetítője legyen az ég felé szálló vágyainknak, törekvéseinknek s egyúttal iránymutatója földi zarándokságunknak? Bizonyosra vehetjük: egy utunk van, amely a legnagyobb biztonsággal elvezet bennünket Jézushoz és rajta keresztül az Atyához és ez az út: Szűz Mária.

Az tanított meg bennünket erre az igazságra, aki földönjártában ezt mondta magáról: „én vagyok az út, az igazság és az élet”. Tőle tudjuk, hogy vakmerőség nélkül nem lökhetjük el magunktól Szűz Mária segítő kezét, és ha ki akarnánk szakítani magunkat a Szeplőtelen Királynő anyai karjából, az annyit jelentene, mintha magának a megtestesülésnek a tervét akarnók megváltoztatni, amelynek Jézus után ez az áldott Szűz a legnagyobb fontosságú alapköve.

Ne felejtsük el tehát, hogy Szűz Mária kultusza nemcsak eltérést nem jelent attól az úttól, amely végső céljukhoz, a mi Urunkhoz vezeti a lelkeket és amennyiben Szűz Mária megkerülésével akarnánk Isten közelébe eljutni, ezzel nemcsak nem rövidítenénk, de hosszabbá és nehezebbé tennénk a hozzá vivő utunkat. Egy hasonlattal próbálok rávilágítani erre a gondolatra: Mária nem előcsarnoka a Király palotájának, nem várószobája, ahol a kihallgatásra jelentkezők vesztegelni kénytelenek, de élő és melegen érző szentélye, ahol a nap minden órájában, minden körülmények között rátalálunk arra a Szívre, amely örömünkben, fájdalmunkban mindig egyforma megértéssel dobog felénk. A Szűzanya örömteljes készségei készíti elő számunkra ezt az isteni kihallgatást. Nála van a tabernakulum kulcsa és ő boldogan emeli anyai karjára a Fia után sóvárgó lelkeket, hogy őket hozzá bevezesse. Ez az ő szerepe március 25-e óta és lesz a dolga mindaddig, amíg csak egyetlen lélek is lesz a földön, akit az ő kezének kell a siralomvölgyéből a boldogság hazájába átültetni.

Nem sokatmondó részlet-e, hogy nemcsak a pásztoroknak és a királyoknak, de magának Szent Józsefnek is a Szűzanya nyújtotta oda a Jézuskát? Az ő feladata ez és maga Jézus bízta rá ezt a feladatot. Kiemelte kincsét a jászolból s miután kimondhatatlan gyengédséggel ölelte a szívére, mint jogos tulajdonát nyújtotta, „kölcsönözte” oda a pásztoroknak, a királyoknak. Ezek leborulva, alázatos szívvel imádták, gyengéd szeretetük ezernyi jelével halmozták el a Kisdedet s mikor ütött az elválás órája, visszaadták őt anyjának. Mária pedig karjaiba zárta és magánál tartotta a gyermeket. Hiszen az ő Istene, az ő Fia volt! Nyilvánvalónak látszik, hogy ez az isteni Fiú a legteljesebb engedelmességgel viseltetett édesanyja iránt, és pedig nemcsak mint gyermek, de később, akkor is, amikor a mi nyelvhasználatunk szerint már a nagykorúságát is elérte. Bizonyosra vesszük, hogy gyengéd szeretettel vetette magát alá anyja fennhatóságának, hogy ezzel is megértesse velünk: milyen nagy az ő anyja és egyúttal rávilágítson azokra a gyermeki kötelességekre, amelyek a hozzá való viszonyunkat meghatározzák. Az evangélium szava: „ö pedig engedelmes volt nekik”, megkapó módon domborítja ki Mária királynői méltóságát, amely őt a názáreti kis otthonban körülvette, azt a szuverén jogot, amellyel a család benső ügyei, sőt Királyának szíve felett is rendelkezett, aki ím, az alattvaló hódolatával engedelmeskedett neki. Jézus minden cselekedetéhez kikérte anyja beleegyezését, amint a megtestesülés nagy tényének is a részéről elhangzó „Fiat” volt az előfeltétele.

Íme: egy bájos elgondolás: Mária csodásán tökéletes, fenséges lény, magasan felette áll minden teremtménynek és szentsége, mint istenanyáé egyedül áll a mindenségben. De egyidőben, természeténél fogva a mi testvérünk is, a mi húsunkból, vérünkből való testvérünk. Az egek csodálattal hajolnak meg e fenséges lény, a nagy názáreti asszony, emberi fajtánk dicsősége előtt, aki a dicsőség csúcspontján is asszony marad, olyan asszony, amilyenek az anyáink voltak. Máriát hódolattal veszik körül az angyali karok, ámde őt mégis inkább testvéreihez, a szegény elbukott emberekhez húzza a szíve. Szívesen elhisszük, hogy ha választania kellett volna: kinek a kezére bízza inkább Jézuskáját, egy angyaléra, vagy esetleg Terézkéére-e, ő Terézkét választaná, mert hiszen az a saját fajtájából való, s mint ilyent közelebb érzi őt magához.

Vannak, akik nem tartják kizártnak, hogy az embereken és angyalokon kívül más lények is élnek a világon, esetleg valamely távoli égitesten. Tekintsük ezt a feltevést valóságnak s gondoljuk el: lehetséges volna-e, hogy csak egyetlen olyan lény is akadjon köztük, akinek a méltósága Szűz Máriáé fölött állna? Istenanya ugyanis csak egy lehet a világon. És ez az egy a mi földünkön látta meg a napvilágot.

Nagyon szeretett Királynénk, híd vagy te, amelyet két mennyország közt állított fel Isten: az egyik, amelyet elvesztettünk, a másik, amelyet elnyerni remélünk. Igen, ismét csak a te nagyon tiszta, áldott két kezed fog minket Jézushoz kalauzolni! Vezessenek el bennünket azok Jézus Szívének nem a kapujához, de a legbensőbb szentélyébe.

A Mária iránt való gyermeki szeretet legtökéletesebb példáját Jézus állítja a szemünk elé. Elmélkedtünk már róla, hogy a kicsi Jézus, mikor gagyogni kezdett, bizonyára ezt a két szót tanulta elsőnek kimondani; „Mama, Mária.” Kicsi szívének mélyéből törtek elő ezek a szavak, s ez a szív olyan szeretettel szerette anyját, amilyennel csak Isten tudja szeretni legszebb teremtményét, amelyet önmagának örömére, remekbe alkotott.

De szerette benne azt is, aki neki megváltói működéséhez megszerzi azokat a képességeket, amelyek isteni lényével összeegyeztethetők nem voltak. Mint Isten ugyanis sem szenvedni, sem meghalni nem tudott volna. A megtestesülés tényével Jézus munkatársává fogadta Máriát s részt adott neki a megváltás nagy művéből.

Elmondhatjuk hát, hogy Jézus az isteni hála címén is szerette Máriát. Valóban felmérhetetlen hálával tartozott a Szeplőtelen Szűznek, mert hiszen a tőle kapott test és vér tették lehetővé, hogy teljesedésbe menjenek a jövendölések és írások, amelyek szerint az isteni Ige megaláztatik, meggyaláztatik, keresztre feszíttetik és a gyalázat fáján, mint vonagló féreg hal meg a gonosztevők közt. Márpedig mint az isteni tökéletesség hordozója, sem a könnyek, sem a szenvedés, sem a halál lehetőségét nem tudta volna beiktatni isteni természetébe. Ezt a földi anyától, Máriától kellett megkapnia.

Jézus szerette Máriát a bizalmas életközösség melegével, amely a harminc éves názáreti együttélés, a közösen viselt örömök és fájdalmak, a közös foglalkozás, a közös érdekek kapcsolatával tökéletesen egybeforrasztotta a szívüket, az anya és a fiú szívét. Csak az örökkévalóságban fogjuk megtudni, hogy ennek a békés, csendes életnek a meghittsége a szeretetnek milyen gazdag kincseit termelte ki ebben a két lélekben!

Ó, milyen nagyon szerette az anyját a halálba menő Üdvözítő Nagypénteken, s a szeretetnek milyen könnyes gazdagsága szállt szívéből anyja felé, mikor a Via Dolorosán összetalálkoztak az utaik! Mennyi szerető aggódás a kereszten függő, haldokló Fiú megtört tekintetében, mikor a fájdalom e szörnyű órájában anyja szívébe ajánlja Jánost, az Egyházat, a lelkeket!

Az evangélium nem tesz róla említést, de a szentírásmagyarázók egyértelműen hiszik, hogy húsvét reggelén a feltámadott Jézus első látogatása is Máriának szólt. Elhozta hozzá megdicsőült sebeit és elmondta neki a végleges győzelemnek ebben az órájában, hogy ezentúl úgy a meghódított földön, mint az égben, amely reá vár, korlátlan hatalmú úrnője lesz Isten szívének, aki Fia marad mindörökké. Vagyis minden kegyelemkincsének közvetítőjévé tette Máriát.

Amint látják, Jézus Szívének iskolájába vittem most el önöket, hogy ott tanulják meg: mekkora és milyen szeretettel kell szeretniük, szeretnünk Szűz Máriát. Nincs megnyugtatóbb érzés, mint ha a Mester nyomában járunk, ha szeretjük, akit Ő szeretett és lehetőleg olyan szeretettel szeretünk, amilyennel Ő szeretett.

Egy nagyértékű következménye is van ennek a szeretetnek: ha Máriát szeretem, szeretem Jézust is és pedig annál inkább szeretem, minél jobban szeretem az Anyját, aki az én anyám is. Jézus Szívének dicsőségét növelem, és nagy örömet szerzek neki, ha gyermeki szeretettel simulok az édesanyjához.

Tehát amikor egészen Szűz Mária szolgálatára szentelem magam és neki adom a szívemet, az életemet, a munkáimat, akkor nemcsak meg nem csorbítom semmiben azt, ami a Királyé, nemcsak meg nem feledkezem, akárha csak egy percre is az Ő királyi jogairól, de megkettőzöm az adományomat és Jézushoz méltóbbá teszem a szolgálataimat. Hogyan is lehetne azt gondolni, hogy nem szolgál Jézusom Szívének gyönyörűségére, ha Máriának adom magam, amint egykor Ő is teljesen Anyjára bízta, neki adta át magát? Ha egy Isten részéről nem volt túlzás, hogy kegyelmeinek, szeretetének óceánjával árasztotta el ezt a remekbe készült teremtményét, hogyan félhetnék én, hogy az Istennek kijáró hódolat rovására megy, ha Őt, persze a saját kicsiségem arányaihoz méretezve, követni próbálom abban a meghitt gyermeki kapcsolatban, amely Őt anyjához fűzte?

Hogy ezt a tanítást minél jobban kidomborítsuk, állítsunk fel egy, különben elég lehetetlen feltevést: tegyük fel, hogy két utunk van, amelyen Jézushoz eljutunk. Ezek egyike, amely Szűz Mária közvetítését kizárja, egyenes úton vezetne bennünket Istenhez; a másik kevésbé volna érdemszerző és jóval hosszabb, mert hiszen kitérőt jelentene az, hogy Szűz Mária szívén kívánna keresztül haladni… Nos, ha ez a lehetetlen feltevés valóság volna, én akkor is ezt az utóbbit választanám, amely pedig hosszabb is, fáradságosabb is és kevesebb dicsőséget is jelentene a számomra, mert teljesen, de teljesen bizonyosra veszem, hogy nagy örömére volna Jézusnak, ha Szűz Mária iránt való szeretetemet kimutatnám és örömöt szereznék anyai szívének. De affelől is bizonyos vagyok, hogy ezen az úton haladva, sokkalta szívesebb fogadtatásban volna részem Istennél, mintha bár mégoly gazdag érdemekkel megrakodva, de az előbbi úton jönnék hozzá. Szerencse, hogy az igazság ennek a fantasztikus feltevésnek éppen az ellenkező oldalán van.

Igen, a Gondviselésnek végtelen irgalma, hogy a megtestesülés óta Mária a legbiztosabb, legrövidebb és legegyenesebb, a hit, a bizalom és a szeretet világosságától beragyogott út, amely a földről az égbe, a Szeretet Királyához vezet.

Mondjuk el tehát gyakran — és pedig inkább a szívünkkel, mint az ajkunkkal a Salve Reginának ezt a szép kérését, egyetlen kis szó megváltoztatásával: „Mutasd meg és add nekünk Jézust, már itt, a siralom völgyében, ó irgalmas, ó kegyes, ó édes Szűz Mária!”

Ne felejtsétek el kedves apostolok: már itt, a siralom völgyében.

Pünkösd reggelén, az utolsó vacsora termében, Péter oldalán, aki a feltámadott királyt képviselte, hangtalan csendben, imádkozva ült Mária, az elárvult apostolok anyja és királynéja.

Ha a trónraemelés szertartásában nem emeljük is egyformán trónra mindkettejüket: Jézus Királyt és Mária Királynét, hogy ott az imádás hódolatával vegyük őket körül, amelyre csak az Istenembernek van joga, igyekszünk őt legalább „elefántcsont trónjára”, Szűz Mária szívére helyezve ünnepelni házi oltárainkon. Szorosan együvé van forrva már március 25-e óta ez a két szív: Jézus és Mária szíve és lehetetlen, hogy az előbbit az utóbbi megkerülésével megközelíthessük.

Sokan vannak azok a lelkek, akik égnek a vágytól, hogy egyházunk feje a Szeplőtelen Szűz szívének oltalmába ajánlja a világot, mintegy betetőzve ezzel XIII. Leó pápa felajánlását Jézus Szentséges Szívének, amelyet ünnepélyes keretek közt ismételt meg XI. Pius pápa Krisztus Királyságának első ünnepén. Mondanunk sem kell, mennyire magunkévá tettük mi is ezt a gyönyörű gondolatot és milyen forró vággyal szeretnénk siettetni a kegyelemnek ezt az óráját, amelyet a nyilvános felajánlás jelentene.

Róma nagy rokonszenvvel fogadta és azzal a meleg érdeklődéssel tette tanulmány tárgyává ezt a gondolatot, amellyel minden lehetőséget felkarol, amely a Szeplőtelen Királynő tiszteletét fokozhatja. Nem is fér hozzá kétség, hogy Krisztus földi helytartója talán nem is nagyon sokára módját fogja találni, hogy saját szíve vágyának és a katolikus világ kérésének engedve, ünnepélyesen is ennek a Szeplőtelen Szívnek az oltalmába ajánlja a millió veszély közt tévelygő emberiséget.

Kedves apostolok, imádkozzanak erre a nagy szándékra és foglaljanak imáikba két másik ügyet is, amelyek mindegyike a Nagyasszony fokozott dicsőségét jelentené és az egyetemes Egyház érdekeit is szolgálná: imádkozzanak, hogy törvénybe iktattassék Szűz Mária mennybevitelének és általános kegyelem-közvetítő voltának tantétele.

Az előbbi máris érett gyümölcs, amelyet az Egyház mihamarabb fel fog szolgálni gyermekeinek lelki lakomáján. Ez tulajdonképpen Szűz Mária királyságának ünnepélyes elismerése lesz, amelyet egyébként ma sem von kétségbe egyetlen hivő lélek sem. A másik tétel pedig, amely a kegyelmek kizárólagos közvetítőjét látja Máriában, teljesen megfelel az általános felfogásnak, amely mint katolikus hitünk természetes folyománya él a lelkekben, és amely azokban, az utóbbi évek folyamán egészen feltűnő módon meghonosodott. Most már csak rajtunk áll tehát, hogy a dicsőségnek kettős új fénysugara fonódjék annak a homlokára, akit szeretünk így megszólítani: „Életünk, édességünk, reménységünk!”

Használjuk fel erre a szándékra azokat az értékes kegyelemkincseket, amelyeket az Egyház újabban a hónap első szombatjainak a minél bensőségesebb megüléséhez fűzött; de ezenkívül is ajánljanak fel minden szombaton egy-egy imát vagy valamely áldozatot Szűz Mária minél nagyobb dicsőségére.

Beszéltünk róla fentebb, hogy senki úgy nem ismerte és olyan szeretettel nem szerette Szűz Máriát, mint isteni Fia, Jézus. Ezzel párhuzamosan megállapíthatjuk azt is, hogy Jézust sem ismerte és nem is szerette jobban senki, mint édesanyja, Mária. Az apostolok három éven keresztül éltek a legszorosabb életközösségben Jézussal, érezték jóságát, látták csodáit, de mintha csak hályog lett volna a szemükön, nem értettek meg belőle semmit. Hiába éltek át az oldalán ezer meg ezer csodás dolgot, amelyek méltán ejthették volna őket gondolkodóba s ők mégis nemcsak a passió drámáját nézték értelmetlenül, de a feltámadás után is kételkedve, bizalmatlanul álltak szemben a letagadhatatlan eseményekkel. „Szemük volt és nem láttak, fülük és nem hallottak.”

De íme, rájuk virradt a pünkösd, s ez mindent bevilágító fényességével megújította értelmüket, felrázta tompaságba merevült szívüket és széjjeltépte a titok fátyolát, amely a szemükre borult. Mintha hályog esett volna le szemükről, napnál világosabban látnak mindent és boldogságtól reszketve állnak szemben a lenyűgöző valósággal, amelyet a Szentlélek a tekintetük előtt feltár. Igen, csak ennek a mennyei világosságnak a fényénél eszmélnek rá, hogy Isten Fia, a Testté lett Ige, a Messiás volt az, akivel ők együtt éltek, jártak, ettek és aludtak teljes három éven át!

Könnyen elképzelhetjük megdöbbenésüket, határtalan csodálkozásukat… Azt az örömteljes rémületet, amely elfogta őket, mikor nyilvánvalóvá lett előttük, hogy barátjuk és mesterük, aki olyan soká tűrte gyávaságukat és tudatlanságukat, nem volt más, mint maga Isten, az Atyának egyszülött Fia, aki öröktől fogva az egekben él és lejött a földre, mint Mária fia!

Hogy meghitt, családias közösségben éltek azzal, akit Izrael évezredeken keresztül epedve várt, akit a próféták megjósoltak… Az anyja most is itt él köztük, mint hajdan; szép és jóságos, de szerény, igénytelen… Miért, hogy egyiküket sem tudták jobban megbecsülni: sem az anyát, sem a Fiát! Mert ha Jézusban a csodáin keresztül nem tudták felismerni Istent, mennyivel kevésbé látták meg Mária csendes alázatosságában az Isten kiválasztott kedvencét, az Istenanyát.

De mikor a pünkösdi fergeteg elemi erővel rázta meg a szívüket, még jobban, mint az utolsó vacsora terem falait, mikor a tűznyelvek titokzatos világosságot gyújtottak a lelkükben, akkor, de csak akkor fordult a Tizenegy tekintete a Nagyasszony felé, aki szótlan csendben ült most is köztük és Péter oldalán tanúja volt az Egyház hivatalos megszületésének. És az apostolok ekkor megértették, hogy ő az ő anyjuk és királynéjuk, bölcseségük és vezérlő csillaguk.

Létrehozva 2018. december 28.