Dr. Tempfli Imre atya írása Stuttgartból

Gyakran jut eszembe régen elhunyt nagyanyám. Sovány, szikár alakja még most is fel-felsejlik előttem, ha néha gyermekkorom emlékeire révedek.  35 évesen özvegyen maradt három gyermekével, mert férjét, nagyapámat elvitte a háború utáni fogság… Sokat, nagyon sokat szenvedett!

Hogy milyen nehéz volt az élete, azt csak anyámtól tudom. Ő ugyanis soha nem beszélt róla. Mintha egy nagy ólomlakattal örökre lezárta volna a régi tragikus emlékeket…

Másról azonban igen csak szeretett beszélni. Istenem, mennyit mesélt! Hogy honnan vette a történeteit, mai napig sem tudom, csak azt jegyeztem meg gyermekfejjel, hogy ha azt mondom neki: “Ides, mondjon egy mesét!”, akkor soha nem kérette magát kétszer. És érdekes módon, soha nem ismételte őket! Még ma is sokszor eszembe jut kedvence, Szidia hű fia, vagy a Kaplonyi láp rengeteg mondája… De nem csak ilyen „világi“ meséket tudott, hanem számtalan vallásos legendát és történetet is.

Az egyik épp a minap jutott eszembe… Most elmondom Nektek is…

„Nagypéntek volt. A kereszt alatt kis csapat állt összebújva, félve és remegve: Jézus édesanyja, Mária, kedvenc tanítványa, János, Mária Magdolna és még egy pár asszony. Halk sírásukat elnyomta a tömeg hangos zsibongása és kárörvendő csúfolkodása…

Odébb a katonák kockáztak leheveredve. Játék közben fel-felnéztek a kereszten függőre, akinek a fején egy dúrva töviskorona éktelenkedett, és rettenetesen szenvedett. ‚Na’, kiabálta röhögve az egyik, – ‚csiklandozzák a szegek a kezedet? Félrecsúszott a koronád? Ha nem tetszik, szállj le és igazítsd meg!’ A többiek hahotáztak a jó viccen. Egyikük egy darab után felállt, odament a másik két felfeszítetthez, és összetörte a lábszárcsontjukat. Amikor Jézushoz ért, felszólt neki: ‘Hol van az istened, akiről azt mondtad, hogy atyád? Alszik talán és azért nem jön segíteni neked?’ Társai hasukat fogták a nevetéstől, majd fejükre mutattak abban az értelemben, hogy Jézusnak nem sok van ‚ott fenn’ a fejében… Ő azonban már a halállal vívódott: ‚Atyám,’ – szólt, ‚ne ródd fel nekik ezt a bűnt, mert nem tudják, mit cselekszenek!’ Majd lehajtotta a fejét, és kiadta a lelkét… A katona erre átdöfte a szívét…

Erre felmorajlott a föld gyomra. A tömeg zsivaja egycsapásra elnémult. Majd miután megremegett a hegy, a nap is kialudt. Olyan sötét lett, mint éjszaka! Erre a tömeg fejét vesztve szétszaladt. A katonák is előbb reszketni kezdtek, mint a nyárfalevél, majd hanyat-homlok elfutottak. Csak Jézus barátai maradtak a kereszt alatt és gyászolták halott Mesterüket… Majd miután egyikük, Arimateai József bement Pilátushoz és elkérte tőle a holttestet, eltemették, majd hazamentek…

Benn a városban az emberek bereteszelték maguk mögött az ajtót, mert féltek, és türelmetlenül várták, hogy vége legyen a sötétségnek. De a sötétségnek nem akart vége szakadni! Pedig még csak délután három óra volt. Aztán még egy óra eltelt, de a nap csak nem sütött ki. Sőt, este lett úgy, hogy nem tűntek fel áldott sugarai… Az emberek olyan nyugtalanul nem aludtak még soha, mint aznap éjjel…

Jézus tanítványai sem tudták lehunyni a szemüket. Márkék házában találkoztak titokban, ahol a többi tanítvány is együtt volt, akik nem mertek kimenni a Golgotára. Mindüket nagyon gyötörte a lelkiismeret. Különösen Pétert, aki hangosan zokogott, mert háromszor is megtagadta a Mestert. Látszott rajta, hogy rettenetesen szenved…

Másnap reggel nem akart megvirradni. Bár az órák már nappalt mutattak, ugyanolyan sötét volt egész Jeruzsálemben, mint azelőtt nap délután három órától… Az emberek benn vakoskodtak; gyertyát vagy lámpát gyújtottak, és nem mertek kijönni a házaikból. Jeruzsálemre szokatlan síri csend borult…

A tanítványok sem mertek kijönni a házból… Néha egyikük fel-felidézte az utolsó napok eseményeit, de a többiek alig kapcsolódtak bele a beszélgetésbe, mert mindannyiuknak nagyon fájt, hogy olyan gyáván viselkedtek a Mesterrel szemben. Péter egy szót sem szólt. Arcán néha le-legördült egy-egy kövér könnycsepp, de még csak le se törölte… Igy telt el az egész nap csendben – és sötétségben…

Az írás elolvasható Fr. Szilveszter blogján.

Létrehozva 2017. április 20.