„Jézus ezt felelte: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.” (Mt 22,37)

„MIT akarnak felvenni?” – kérdeztem.
Korlátozott volt a telefonhasználat hossza a libériai árvaházból, ahonnan a férjem hívott. Feszült figyelemmel próbáltam elkapni minden szót rövid beszélgetésünkből.

„Az afrikai kosztümjüket – válaszolta. – Azt akarják, hogy abban szálljanak le a repülőgépről Phoenixben. De mondtam nekik, hogy a ruhák összegyűrődnek, és nincs hol átöltözni a gépen.”

A férjem vásárolt mindkét új gyermekünknek egymáshoz illő szoknyát, blúzt és hajpántot, amit ők afrikai kosztümnek neveztek. Egyik kislány 8 éves volt, a másik 10. Keményen dolgozó munkások készítették a ruhákat, hogy eltartsák a családot a háború sújtotta városban. Ezek voltak ugyanakkor a lányok életében az első új ruhadarabok.

Beszélgetésünk véget ért, de fejemben a kérdések tovább zsongtak. Vajon milyen színt választottak a lányok? Milyen a „kosztüm” szabása? Hogyan tudjak meggyőzni egy édesapát – akinek csak három fiunkkal vannak szülői tapasztalatai -, hogy a „megfelelő” öltözék mennyire fontos – még egy nincstelen kislánynak is.Szegény férjemnek persze épp elég volt hazahozni épségben a lányokat, úgyhogy nem erőltettem a dolgot.

Eredetileg, amikor elhatároztuk, hogy Afrikából adoptálunk gyerekeket, úgy terveztük, hogy hivatalosan elhozatjuk őket az Egyesült Államokba, tudva, hogy a politikai nyugtalanság mindenféle utazást veszélyessé tesz.

Aztán hamar megváltozott a terv, mikor kiderült, hogy a gyerekek már tudják, hogy adoptálták őket, és ha személyesen megyünk értük, pár hét alatt megkapjuk őket, másképpen hónapokat vesz igénybe a procedúra.

A hosszabb ott tartózkodás és a lehetséges veszélyek miatt úgy döntöttünk, hogy a férjem, Tod, megy a lányokért. Tudtuk, mennyi gondot okoz egy férfiembernek két kislánnyal utazni, de mégis ez tűnt a legjobb megoldásnak.

Telefonbeszélgetésünk idején Tod egy vendégházban lakott az árvaház mellett, és két kislányunkkal foglalkozott, akik az amerikai vízumra vártak. Sétáltak, fényképezték a várost, lementek a tengerpartra, lábbeliket és ajándékokat vásároltak, és ismerkedtek. Nagyon sok idő ment el azzal, hogy egyáltalán megértsék egymás szavait. A gyerekek anyanyelve a libériai angol volt, amit még akkor se lehet érteni, ha lassan beszélnek.

Mialatt Tod Afrikában volt, én itthon készítettem elő a terepet.

Igyekeztem minden új fejleményről beszámolni a barátoknak és a családnak, kértem őket, hogy imájukkal támogassanak. Egyik barátnőmnek jutott eszébe beszélgetés közben egy csodálatos párhuzam a történetünk és a megváltástörténet között.
Ahogy a férjem átutazta a világot, hogy eljusson egy veszélyes helyre, és kimentse gyermekeinket mindenfajta nyomorúságból, úgy küldte el mennyei Atyánk a Fiát, hogy megmentsen minket a romlásból és a lelki halálból. Csodálatos ábrázolása Isten szeretetének.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2016. december 18.