A Schütz Antal által szerkesztett, Prohászka Ottokár összegyűjtött műveit tartalmazó sorozatban, (Szent István Társulat, Budapest, 1929.) „A keresztény bűnbánat és bűnbocsánat” című II. kötetben jelent meg.

A bánat a vallások elmaradhatlan motívuma s az erkölcsiségnek gyöngeségünkben és botlásainkban észszerű, rendfenntartó, javító, vigasztaló erénye! A bánat a kinyilatkoztatás rendjében, abból a pedagógiából, hol Isten lett az ember tanítója, abból a világra szóló ekonómiából, melyet a természet megrendült alapjain az Isten újra szervezett, ki nem maradhatott.

Sőt amit az ember máshol hiába keresett, itt meglelte: talált bocsánatot. A hamvas bánat, mely végigkísért a földön, s inkább ijeszt, mint békéltet, a természetfölötti rendben nyer észszerűséget; mert tudja, hogy amit bán, a bűn, bánata által megszűnik; egyedül a kinyilatkoztatás bánatán rezg a kiengesztelés sugara! Máshol az ész biztat és késztet a bánatra, de nem nyújt közvetlen bizonyságot a bocsánatról; fölveri a bánat csendjét a kétség : hátha nem bocsát meg az Isten? hátha vétkeim már meghaladták türelmének mértékét, s azontúl fejem fölött haragos, ólmos az ég? Hiszen az, ami forrását képezi vigaszainknak, hogy az Istent embernek gondoljuk, ugyanaz egyszersmind örvénye kétségeinknek; aki elgondolja a szerető Atyát, az ugyanazon logikával elgondolja az engesztelhetetlen, bosszúálló ítélőbirót! Ez átka és befejezetlensége a fél igazságnak vagy az elferdített igazságnak, hogy megindít s azután magunkra hagy; hogy félig megvilágítja az utat, s örvényeit fel nem tünteti, hogy lázít. . . céltalanul.

Csak a kinyilatkoztatás fonalán emelkedtünk ki ez ijesztő izgalmakból; megtudtuk, hogy a bűnbocsánat készen áll számunkra Vannak-e emberi nyomort jellemzőbb, s dúlt kebleket nyugtatóbb szavak, mint a próféta szavai? «Te tehát, ember fia, mondd Izrael házának : így szólottatok, mondván : a mi gonoszságaink és bűneink rajtunk vannak, és mi azokban elepedünk, hogyan élhessünk léhát? Mondd nekik: Élek én! úgymond az Úr Isten, nem akarom az istentelen halálát, hanem hogy megtérjen az istentelen az ő útjairól és éljen. Térjetek meg, térjetek meg a ti igen gonosz utaitokról. Miért halnátok meg Izrael háza?» Ez. 33, 11, 12. «Ha pedig az istentelen bűnbánatot tart minden bűneiről. . . élvén él és nem hal meg.» «Vajjon akarom-e az istentelen halálát? úgymond az Úr Isten, és nem inkább, hogy megtérjen útjairól és éljen?» Ez. 18, 21—23. íme megtudjuk, hogy a sértett Isten vágyódik utánunk . . . , hogy sajnálkozik rajtunk, — hogy a bűnt terhünknek nézi, amelytől fel akar szabadítani. Hogy mi ez a vágy annak a végtelen Istennek lényében, azt nem tudjuk; — hogy az Isten vágya mily alakban fog áldólag elénk lépni, el nem gondolhatjuk; hacsak ugyanaz a kinyilatkoztatás a bűnbocsánatot magát nem állította volna vigasztaló valóságban szemeink elé. Azon vesszük észre magunkat, hogy a Megváltó, — az Isten irgalmának megtestesülése, — a bűn miatt jön. Bámulva csodáljuk e kifejlést. Az ember az ő bánkódó vallásával, mely a bűntől szabadulást keres, s az Isten az ő Messiásával, kit a bűn miatt ad nekünk, találkoznak. Az ószövetség evangélistájának szemében «Jehova szolgaja» a «fájdalmak férfia», ki «betegsegeinket viseli és fájdalmainkat hordozza», vagyis aki azt az egész gyászos örökséget, azt a lelki és testi nyomorúságot, mely a bűnben s a bűnből rajtunk nyugszik, magára vette ; «megsebesittetett a mi gonoszságainkért, megroncsoltatott bűneinkért; a mi békességünkért van rajta a fenyíték és az ő kékségével gyógyultunk meg>>. Iz. 53. A bűnbocsátás a Messiás sugárfénye. Az egész ószövetségen át, a messiási fogalom előkészítésén és kifejlődésén végig, a bűnbocsátás egyike a legmélyebb eszméknek. Az első Ígéret is, mely a Megváltóra irányítja az elesett s bűnhődő ember hitét, az “asszony ivadékát” mint a kígyó fejének megtörőjét említi, kinek jóvá kell tennie a kísértő által az emberen ejtett kárt, a bűnt. A pátriárkák ivadéka a népekre árasztandja áldását, hogy levegye azt az átkot, amely a népeken a bűn miatt sötétlik. A húsvéti bárányáldozat, Izrael áldozatai általában, a jövendő Messiás reflexei, tükrözései; szemléltetik a módot is, amelyben a Messiás “Izraelt megváltja”. Mert miféle megváltás kell Izraelnek?

Az áldozatok hirdetik : Izrael nem ismer más áldozatot, mint áldozatot a bűnért, s ha naponként meg is újítja áldozatát, de megújul bűne is; a bűn nem enyészik el ez áldozattól, hanem mélyebben és érzékenyebben veszi bele magát az öntudatba; maguk az áldozatok fokozzák a keserves tapasztalást, nyomósítják az ember tehetetlenségét. E megvilágításban azután jobban értette meg prófétáit, s gyengédebben simult reményeiben hozzájuk. Az ő Messiása a «fajdalmak férfia», aki “megsebesittetik gonoszságaiért”, szenvedve, áldozatul hozva önmagát; “Megváltónkká” lesz, «mert az uralkodik rajtad, ki téged teremtett, seregek Ura az ö neve ; és a te Megváltód Izrael szentje, az egész föld Istenének neveztetik». Iz. 5, 4—5. Dániel, a vágyak és remények embere, tudja, hogy 62 évhét után megöletik a Krisztus, hogy halálával “véget érjen a bűn, eltöröltessék a gonoszság és eléhozassék az örök igazság”. 9, 24

Az elmélkedés elolvasható itt.

Létrehozva 2014. július 9.