Nem szabad lekicsinyelni azt a fajta békességet sem, melyet a világ ad, ha abból rend és nyugalom fakad. Hiszen mindenütt, ahol felülemelkednek az egyéni indulatokon és sérelmeken, ahol – még ha önérdekből is – leteszik a fegyvert és tárgyalni kezdenek a megegyezésre törekedve, megtörik a sátán hatalmát.

De tudnunk kell, hogy ez a fajta béke mindig törékeny és ingatag, mivel csak külsődleges, és ki van szolgáltatva a világ törvényének, melyet a hármas kívánság ural.

 

Van azután belső béke is: a filozófusok békéje, a sztoikus nyugalom, szenvedélymentesség, s van a kényelmességből, megalkuvásból fakadó „pax vegetativa”, mely azokra jellemző, akiket semmi nem érdekel a saját nyugalmukon kívül.

 

Az Úr Jézus békessége egyikhez sem hasonlít, mert ez a béke nem külső vagy erők egyensúlya, hanem magának a harmadik isteni személynek, a Szentléleknek jelenléte bennünk. Amikor a feltámadott Jézus azt mondja az apostoloknak: „Békesség nektek!”, azzal nem csupán köszönti őket, hanem közli is velük békességét, ezért hozzáteszi: „Vegyétek a Szentlelket!” S ezzel az isteni létezés forrását nyitja meg bennük, amely az örökkévaló Isten mélysé­géből hozza fel az élet vizét, és ezzel árasztja el benső világukat. 

 

Ez az a békesség, amely megőriz a nyugtalanságtól és a félelemtől, mint Szent Pál apostolt. Krisztus békessége megannyi rosszindulat, üldözés, szerencsétlenség közepette is erőt adott neki, hogy tovább folytassa az evangélium hirdetését. Ez a belülről áradó békességfolyam tör gátat bennünk is minden szentáldozásban és minden feloldozásban, hogy megállíthatatlanul magával sodorja életünket az isteni élet óceánja felé.

(forrás: barsitelekmm.blogspot.hu)