Eljött az idő, hogy imádság címén ne szépeket akarjunk mondani az Úrnak, hanem őszinte szívvel valljuk meg előtte életünk örömeit és bánatait, erényeinket és bűneinket, félelmeinket és aggodalmainkat. „Csak ő az én kősziklám és szabadulásom; ő az én oltalmam, [Péld. 18,10.] azért nem rendülök meg. Istennél van szabadulásom és dicsőségem; [Zsolt. 61,4.] az én erős kősziklám, az én menedékem Istenben van. Bízzatok ő benne mindenkor, ti népek; öntsétek ki előtte szíveteket; Isten a mi menedékünk.” (Zsolt. 62, 7-9) Igen, ki kell önteni a szívünket előtte. Hány emberrel próbáltuk már megosztani titkainkat?! Változást azonban csak attól várhatunk, ha az Úr előtt nyílunk meg. „Uram, kérlek, hogy lépj a szívembe, életembe, és legyél Úr és Király bennem! Felajánlom Neked múltamat, emlékeimet, bűneimet és benső sérüléseimet.  Mutasd meg rajtam nagy irgalmasságodat. Felajánlom jelenemet, a mai napot és a jövőmet. Kérlek, gyógyító-szabadító erőddel ölelj magadhoz. Legyél Király, érzéseimben, vágyaimban, gondolataimban és akaratomban. A Te Lelked vezesse lépteimet és tetteimet! Kérlek, vedd birtokba egész bensőmet (életem minden napját), és legyél számomra az Első és az Utolsó! Véred erejében oltalmazz engem! Rád bízom lelki és anyagi szükségleteimet, gondjaimat, kérlek, Te rendezzed el azokat, én pedig dicsőítelek Téged! Rád bízom családom tagjait, és kérlek, hogy egyenként is Te pásztoroljad őket!  Szenteld meg a Te nevedet bennem, és tégy áldássá mindenki számára. Tisztítsd meg bensőmet, és égi keneteddel ruházz fel, hogy kegyelmed csatornája lehessek, és tanúságot tehessek végtelen szeretetedről. Add, hogy mindig ragaszkodjam parancsaidhoz, és soha el ne szakadjam Tőled!”[4] Az Úr válaszolni fog imánkra. Bizonyosságot nyerhetünk, hogy „Aki megbocsátja [Zsolt. 32,5.  2 Sám. 12,13.] minden bűnödet, meggyógyítja minden betegségedet. Aki megváltja életedet [Zsolt. 86,13.] a koporsótól; kegyelemmel és irgalmassággal koronáz meg téged.” (Zsolt. 103, 3-4)

A BE-látás (befelé látás), a FÖL-ismerés (fölfelé, a mennyei felé történő ismerés) a bűntől való sebzettségünk beismerése után a bűnvallás erősíti meg a bűntől való elhatárolódásunkat, és a Jézushoz való ragaszkodásunkat. „Valljátok meg azért egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok. Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének.” (Jak. 5, 16) A szabadítás az Isten műve, Jézus műve, de csak a mi szabad akarati hozzájárulásunk hatalmazza Őt fel, hogy bátran cselekedjen az életünkben. A bűnvallással bocsánatot kérünk Istentől és Isten népétől, az Ő Testétől, az Egyháztól. De nem csak a bűneinket kell letenni az Úr kezébe, hanem a testvérek imáival körülölelten a bűnsebektől, de más fizikai-lelki sebektől való gyógyulásunkat is kérnünk kell. Az Isten pedig új életet fog adni a meggyengült régi helyébe. „Új szívet adok nektek, és új lelket adok belétek: eltávolítom testetekből a kőszívet, és hússzívet adok nektek. [Jer 31,33;  Ez 11,19-20;  2Kor 3,3] Az én lelkemet adom belétek, és azt művelem veletek, hogy rendelkezéseim szerint éljetek, törvényeimet megtartsátok és teljesítsétek.” [Ézs 44,3;  Ez 39,29;  1Thessz 4,8] (Ez. 36, 26-27) Ha alázatosan az Úr elé borulunk, akkor gyermeki bizalommal kell kérnünk tőle az Ő életének minden gazdagságát, hiszen Krisztusban az Isten társörökösei lettünk. „Azért ha valaki [Róm. 8,1. 10.] Krisztusban van, új teremtés az; a régiek [Ésa. 43,19.] elmúltak, ímé, újjá lett minden. Mindez pedig Istentől van, aki Krisztus által kiengesztelt minket önmagával, és nekünk adta a kiengesztelés szolgálatát. Mert Isten volt az, aki Krisztusban kiengesztelte magával a világot, úgyhogy nem számította be bűneinket, és ránkbízta a kiengesztelés igéjét. Mi tehát Krisztus követségében járunk, s maga Isten buzdít általunk. Krisztusért kérünk tehát benneteket, engesztelődjetek ki Istennel! Ő azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őáltala.” (2 Kor. 5,17-19)

A szabadítás, életünk megszabadulása, megtisztulása, megváltozása nem a mi művünk és erőlködésünk következménye, hanem egyedül az Isten műve. Jézus a Szabadító! Ő szabadít meg minket, ha kérjük őt, és nyitottak vagyunk minden munkájára, amit bennünk el szeretne végezni. Ennek könnyebb megértésére és szemléltetésére az irodalmat hívom segítségül. Szent Ferenc és Leó testvér beszélgetésében tetten érhető, hogy mit is jelent az Isten felé történő feltétlen kitárulkozás és bizalom.

“Egy csöppnyi csend után Ferenc megkérdezte Leót: – Mit gondolsz, testvérem, miben áll a szív tisztasága? – Ez abban áll, hogy nincsenek hibáink, amit szemünkre vethetnénk magunknak – válaszolta gondolkodás nélkül Leó. – Most már megértem szomorúságodat – mondta Ferenc. – Mert hiszen mindig van valami, amit a szemünkre vethetünk. Igen – hagyta jóvá Leó, – és éppen ez az, ami engem elkeserít. Sohasem fogom elérni a szív tisztaságát. – Ah, Leó testvér, higgy nekem! Ne foglalkozz te annyit lelked tisztaságával! Fordítsd tekinteted Istenre! Csodáld! Örvendezzél azon, hogy van! Ö, aki maga a szentség, a tisztaság! Adj hálát neki önmaga miatt! Ebben áll, kicsi testvérem, a szív tisztasága. És amikor te így Isten felé fordultál, többé már ne fordulj vissza önmagadhoz! Ne kérdezd, mennyit haladtál. Az azon való bánkódás, hogy nem vagyunk tökéletesek, hogy bűnösnek találjuk magunkat, még csak emberi érzelem, nagyon is emberi. Magasabbra kell emelni tekintetedet, sokkal feljebb. Van Isten, és létezik az ő mérhetetlensége, az ő változhatatlan fényessége. Annak van tiszta szíve, aki nem szűnik meg imádni az élő és igaz Urat. Akinek az egyetlen törekvése, hogy Isten életére odafigyeljen, és aki képes minden nyomorúsága közepett Isten örök ártatlanságában és örömében fürdeni, mint a porszem a napsugárban. Ez az emberi szív egyszerre kifosztott, és minden gazdagsággal teljes. Elég neki, hogy Isten maga Isten. És ebben találja meg minden békéjét és gyönyörűségét. Isten pedig maga a szentség és a tisztaság. – De Isten megköveteli a mi erőlködésünket és hűségünket is. – Kétségtelenül – válaszolta Ferenc. – De a szentség nem önmagunk kiteljesítése, még csak nem is valamiféle teljesség, melyet az ember megszerez önmagának. A szentség elsősorban üresség, amit fölfedezünk magunkban, és elfogadunk; és Isten maga jön, hogy betöltse azt abban a mértékben, ahogy megnyílunk az ő teljességére. A mi semmiségünk, ha elfogadjuk, szabad teret ad Istennek, ahol még teremthet. Az Úr nem engedi elrabolni dicsőségét senki emberfia által. Ő mindig Úr. Az Egyetlen, az egyedüli Szent. De kézen fogja a szegényt, kiemeli a sárból, és népének fejedelmei közé ülteti, hogy lássa az ő dicsőségét. Isten a lélek kék ege lesz. Elmerülni Isten dicsőségének szemléletében, testvérem, Leó, felfedezni, hogy Isten valóban Isten, örökké Isten, mindazok felett, amik mi vagyunk és lehetünk, és örvendezni azon, hogy ő van, elragadtatásba esni örök ifjúsága előtt, hálát adni neki önmaga miatt; ezt követeli leginkább az Úr szerelme tőlünk, melyet a nekünk adott Lélek kiáraszt a szívünkbe. Ebben áll a szív tisztasága. Ezt a tisztaságot nem lehet elérni ökölbe szorított kézzel és megfeszülve. – Hát akkor hogyan? – kérdezte Leó. – Egyszerűen nem szabad semmit sem megtartani önmagunkból. Mindent ki kell seperni. Még szorongásainkat is. Tiszta helyet kell készíteni. EI kell fogadni azt, hogy szegények vagyunk. Le kell vetni mindent, ami nyomaszt bennünket, még hibáink súlyát is. És csak az Úr dicsőségét kell már szemlélni, s engedni, hogy az minket átjárjon. Isten él, s ez egyedül elég. Akkor a szív könnyűvé válik. Többé nem érzi önmaga súlyát; mintha kicserélték volna. Mint a pacsirta, megrészegül a tér tágasságától, s az ég azúrjától. Elhagy minden gondot és aggodalmat. A tökéletesség utáni vágy is megváltozik. Egyszerűen és tisztán Istent akarja, Istent magát.”[5]

2008-11-08

Létrehozva 2011. május 20.