„Isten szeretete kiáradt szívünkbe a nekünk adott Szentlélek által.” (Róm 5,5)

A teremtés hajnalán Isten szeretete kiáradt. „Majd azt mondta Isten: >>Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra.<< Megteremtette tehát Isten az embert a maga képére; Isten képére teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket.” (Ter 1,26-27) A teremtésben csodálatos harmónia, Isteni béke honolt. Az ember Isten dicsőségét, szeretetét tükrözte, igazi képmás, élő ikon volt. De a sötétség, a káosz erői, melyek Isten elleni lázadásban élő szellemi erők, az isteni szeretetet elhagyó bukott angyali lények, csakhamar a képmás tönkretételére, elpusztítására szövetkeztek. Az ember engedett az őskísértésnek, „Megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: tudni fogjátok a jót és a rosszat!” (Ter 3,5), a képmás összetört, a teremtés kozmikus rendje kaotikussá változott. Az ember kiszakadt az isteni szeretet közösségéből. Azóta bűnterhelten keresi az Istent, keresi az elveszett paradicsomi ártatlanságot. Hol kultúrával és vallási törekvésekkel próbálja megragadni a Szentet, próbálja megváltani önmagát, hol pedig visszasüllyed a kaotikus erők örvényébe. Isten azonban valami egészen más megoldást kínál nekünk Jézusban. Általa elérkezett Isten királyi uralma, az isteni szeretet békéje hozzánk.

Mégis, ha a mai keresztények, templomjárók sokaságát szemléljük, úgy tűnik, mintha a megváltás gazdagságát csak részlegesen fogadtuk volna el. A bibliai bűnkatalógusok gazdag képet tárnak elénk a mai keresztények-katolikusok bűnszokásairól.

„Tele is vannak mindenféle gonoszsággal, hitványsággal, kapzsisággal, ravaszsággal, tele irigységgel, gyilkossággal, vetélkedéssel, ármánykodással, rosszindulattal. Megszólók (besúgók), rágalmazók, istengyűlölők, gyalázkodók, fennhéjázók, kérkedők, agyafúrtak, szüleik iránt engedetlenek, kíméletlenek, szószegők, szeretetlenek és irgalmatlanok. Bár fölismerték Isten rendelkezését, hogy aki effélét művel, méltó a halálra, mégis ilyeneket tesznek, sőt a tetteseknek még helyeselnek is.” (Róm 1,29-32)[1] „Paráznaság és mindenféle tisztátalanság vagy kapzsiság szóba se jöjjön köztetek, mint ahogy ez a szentekhez illik, sem ocsmányság, sem ostoba vagy kétértelmű beszéd, ami illetlen, hanem inkább a hálaadás. Értsétek már meg, és jegyezzétek meg magatoknak, hogy semmiféle paráznának vagy tisztátalannak, kapzsinak, vagy bálványimádónak nincs öröksége Krisztus és Isten országában.” (Ef 5,1-14)[2] „Vagy nem tudjátok, hogy az igazságtalanok nem részesülnek Isten országában? Ne ejtsétek tévedésbe önmagatokat: sem paráznák, sem bálványimádók, sem házasságtörők, sem kéjencek, sem férfiakkal paráználkodó férfiak, sem tolvajok, sem kapzsik, sem iszákosak, sem átkozódók, sem rablók nem fogják örökölni Isten országát. (Kor. 6, 9-10)[3] „A test cselekedetei nyilvánvalók: paráznaság, tisztátalanság, bujaság, bálványimádás, mágia, ellenségeskedés, viszálykodás, versengés, harag, veszekedés, széthúzás, szakadás, irigykedés, részegeskedés, tobzódás és hasonlók. Ezekről előre mondom nektek, mint előbb is mondtam, hogy akik ilyen dolgokat tesznek, nem nyerik el Isten országát.” (Gal. 5,19-25)[4]

Mi átestünk bizonyos szertartásokon, egy picivel jobbak próbáltunk lenni, mint más, de kimaradt az életünkből az az átütő erejű döntés, találkozás, megtérés, ami például egy baptista, vagy pünkösdi hívőtől a bemerítkezése előtt elvárt. Gyermekként megkereszteltek, aminek nem ébredtünk tudatára. Megáldoztattak, és sokszor nem éltük át a Szenttel való találkozás nagyszerűségét. Megbérmáltak, de meg nem tértünk, minden jó szándék ellenére. Mi megtanultunk együtt élni bizonyos bűnszokásokkal, természetessé vált a megszólás, a vádaskodás, a pletykálkodás, az irigység, a harag, a kétértelmű viccelődés, stb. Ettől napi templomjárók lehettünk. Nem éltük át az Istennel való találkozás szívet rengető  tapasztalatát. A külső formákat iparkodtunk precízen megtartani, de belsőleg nem zárkóztunk fel. „Hétköznapi bűnökben” élünk hétköznapi szentség helyett. Sokszor jobban ragaszkodunk vallásos szokásainkhoz, mint az élő Istenhez és az ő akaratához! Szokásaink vezetnek minket az élő Isten Lelke helyett. Pedig ránk az vonatkozik, hogy „keressétek azt, ami az Úrnak tetszik” (Ef 5,1-14).

Kezdetben, az ősbűn előtt, az ember az Istennel való bensőséges viszonyban élt. Tőle függött, mint szabad lény hozzá igazodott. A bűnesetben azonban pont ebből az Istenhez kapcsolt létből akart kitörni. Autonómiára törekedett az ember. Függetlenné akart válni Istentől. Nélküle akarta meghatározni, „tudni” a jót és a rosszat. És elszakadt Istentől. Az egész ószövetség arra nevelt minket, hogy forduljunk vissza Istenhez, ismét lépjünk bele ebbe az atyai-gyermeki bensőséges „függési” kapcsolatba. Jézusban el is érkezett hozzánk és megvalósult ez az atyai-gyermeki viszony teljessége. Az ebbe való belépéshez kell nekünk megölni bűnös, Istentől elszakadt, állandó autonómiára törekvő természetünket. Amikor valakit bemerítettek, lemerült a víz alá, olyan volt, mintha vízbe ölték volna ezt a bűnös természetet cselekedeteivel együtt, és egy új ember jött föl a vízből. A keresztelésre, bemerítésre készülő hívő döntött már Jézus mellett, rátette az életét az Istennel történő viszonyra, és a bemerítésben (keresztségben) valóban új teremtéssé lett. A mai népegyházban élő vallásos „tömegek” azonban mára már nem élnek ebben a kötődési-függési szeretetkapcsolatban, hanem életük autonóm urai-irányítói lettek, és bizonyos teret a vallásos életnek is engedtek, annyit, hogy ne sérüljön autonómiájuk. Ezért hív töretlenül bennünket a szentírás, és általa Isten, hogy „irtsuk ki”, „öljük meg” ezt a bűnös, Istentől függetlenített autonómiát. Meghaltunk már? Készen állunk erre a halálra, hogy Isten országának örökösei lehessünk? Tegyük rá az életünket erre az Istentől függő napi kapcsolatra!

Létrehozva 2011. május 20.