Egy szerzetes egyszer megkérdezte tanítóját, hogyan tanulta meg, hogy ilyen nyugodt és békés maradjon. A tanító elmosolyodott.

„Hadd meséljek el egy történetet. Fiatal koromban volt egy kis csónakom. Imádtam kievezni vele egy csendes tóra, messze mindenki elől, ahol egyedül lehettem a gondolataimmal. Órákig ültem ott, hagytam, hogy a csónak sodródjon, miközben élveztem a csendet.

Egy nap csukott szemmel ültem és meditáltam, amikor hirtelen egy másik csónak nekicsapódott az enyémnek. Azonnal dühös lettem. Ki volt olyan figyelmetlen, hogy így megzavarja a békémet? Kinyitottam a szememet, készen arra, hogy kiabáljak azzal, aki nekem ütközött. De a másik csónak üres volt.

Nem volt kit hibáztatni. Nem volt kivel vitatkozni. Nem volt kinek címezni a haragomat. Szóval mit tehettem volna?
Újra lehunytam a szemem, és visszatértem a bennem lévő csendbe. Az az üres csónak az egyik legnagyobb tanítóm lett.”

A szerzetes figyelmesen hallgatott. A tanító folytatta:
„Azóta, valahányszor valaki megsért, bosszant vagy provokálni próbál, emlékeztetem magam: Lehet, hogy ez a csónak is üres. Néha az emberek azért bántanak minket, mert olyan fájdalmat, félelmet, stresszt, haragot vagy sebeket hordoznak magukban, amelyekről mi semmit sem tudunk. Viselkedésük ütközhet az életünkkel, de ez nem jelenti azt, hogy hagynunk kell, hogy ez elvegye a békénket.”

Nem mindig választhatjuk meg, mi ütközik nekünk. De azt megválaszthatjuk, hogy mit teszünk ezután.

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2026. szeptember 20.