Sok hívőtársam körében – különösen a hagyományosabb körökben – találkoztam azzal a tendenciával, hogy szkeptikusan nyilatkoznak a hírek olvasásának szükségességéről. Eluralkodni látszik az az érzés, hogy a szóbőség és a világ folyó ügyei csupán figyelemelterelések. Ehelyett – így szól az érvelés – a magaslatok és az isteni felé kellene irányítanunk gondolatainkat.

Az ilyen gondolatok érthetőek, különösen a manapság „hírként” tálalt jelentéktelen dolgok nagy részének láttán, nem is beszélve napjaink fősodratú médiájának gyakran vallásellenes irányultságáról és agresszívan progresszív napirendjéről. De ha hajlamosak vagyunk túlzottan a túlvilági dolgokra összpontosítani, akkor ez az azokban a mindennapi csatákban való részvételünk rovására mehet, amelyekkel a világban gyökerező katolikusokként szembesülünk. És mindezt egy olyan időszakban, amikor a világnak nagyobb szüksége van a katolikusokra, mint valaha.

Egy barátom gyógyított ki engem elsőként a hírekkel szembeni ellenszenvemből. Némi büszkeséggel mondtam el neki, hogy évekig az egyetlen újságcikk, amit olvastam, egy 18. századi lap cikke volt, amely Edmund Burke alsóházi beszédét írta le. A barátomat ez nem hatotta meg. Felvilágosított, hogy katolikusként valójában kötelességem tudni, mi történik a világban. Hogyan is imádkozhatnék különben azokért, akik szenvednek, hogyan lehetnék folyamatosan tájékozott arról a korról, amelyben élünk, és hogyan tudnék jobban felkészülni arra, hogy jobbá tegyem azt?

A Catholic Herald egy korábbi cikkében idéztem Frederick William Faber atyát, az angol himnuszírót és teológust, aki 1845-ben tért át az anglikanizmusból a római katolicizmusra, és felidéztem megállapítását a kor egyházi vezetésének való tisztelettudó engedelmességről. Az ő álláspontja azonban tágabb megközelítésű volt – és segít nekünk abban, hogy hogyan viszonyuljunk a mai hírkínálat ijesztő zajához és terjedelméhez -, amikor megfogalmazta azt, hogy az eretnekség lényege „az Egyház néhány kedvenc múltbeli korszakának makacs és időmarta imádatában rejlik, szemben a jelen korszakkal, amelyben az embernek a kötelességei felmerülnek”.

Itt és most kell erőfeszítéseket tennünk, nem pedig egy olyan világ képét megidézni, amely már nem létezik a maga anyagi pompájával – bármennyivel is kényelmesebb lenne ott „lakozni”.

A világtól való visszavonulás gondolata az utóbbi időben egyre népszerűbbnek tűnik, különösen Rod Dreher Szent Benedek válaszútján. Túlélési terv keresztényeknek egy kereszténység utáni világban (The Benedict Option: A Strategy for Christians in a Post-Christian Nation) című könyvének megjelenése után, amely az én olvasatomban azt sugallja, hogy a hívőknek kisebb közösségekbe kellene visszavonulniuk, és imádságban együtt élniük, távol attól a világtól, amely összezavarodott és képtelen kezelni a helyzetet.

Hajlamosak vagyunk romantikusan viszonyulni az áhítat és a szemlélődés e felfogásához, amelyet nagymértékben idealizálnak a középkor tisztelettudó elképzelései. Azok az idők nem voltak olyan sötétek, mint ahogyan azt sok mai ember feltételezi, de nem is voltak vallási szempontból olyan ideálisak, mint amilyennek vágyakozó védelmezőik szeretik beállítani őket. Könnyű a „vagy-vagy” mentalitást követni, de az ritkán veszi figyelembe az élet összetettségét, akár a múltban, akár a jelenben.

Akárcsak mi, a korai keresztények is a világban élő férfiak és nők voltak. Bár a szerzetesi élet sok mindent hozott nekünk – egyesek szerint a szabadpiacot is, hiszen sok késő skolasztikus szerzetes és barát már jóval Adam Smith előtt írt a gazdaságelméletről -, mégis több közös vonásunk van ezekkel a korai keresztényekkel, mint a középkori remete szerzetesekkel.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2024. február 17.