„Tulajdonképpen keresztény vagyok, sőt római katolikus, úgyhogy nem várom el, hogy a ’történelem’ más legyen, mint egy ’hosszú vereség’ – bár van benne… néhány minta vagy felvillanás a végső győzelemről.” (J.R.R. Tolkien)

Katolikus szempontból viszonylag nyomorúságos időket élünk. Tolkien „hosszú veresége” lassan kezd úgy kinézni, mint egy győzelem. De az ilyen benyomások szinte eleve illúziók. Az egyházat azért küldték a világba, hogy egybegyűjtse Isten szétszórt gyermekeit. Hogy összegyűjtse, mint egy háló, az embereket minden törzsből, nyelvből, népből és nemzetből. Isten feladata, hogy visszadobja a rossz halakat, és összegyűjtse a jókat. Mindenki, akit össze akart gyűjteni, össze fog gyűlni. Nem kell félnünk. „Örök életet adok nekik, nem vesznek el soha, nem ragadja ki őket a kezemből senki.” (Jn 10,28). „Ne félj, te kisded nyáj, hisz Atyátok úgy látta jónak, hogy nektek adja országát.” (Lk 12,32).

Attól kell tartanunk, hogy mi magunk is visszasüllyedünk, mert nem örökbefogadott fiakként, hanem csupán bérencekként játszunk szerepet az Ő céljaiban. Az igaz fiúnak az a jele, hogy szabadon felveszi a szolga alakját Atyja dicsőségére, a hamis fiúnak pedig az, hogy vagyonát tékozló életmódra pazarolja. Ahogy Szent Pál mondja: „rabságba vetem testemet, hogy míg másokat tanítok, magam méltatlanná ne váljak.” (1Kor 9,27), és „ez kényszerű kötelességem. Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot.” (1Kor 9,16). Mindez azt jelenti, hogy ha megtesszük a magunk részét, imádkozunk és reménykedünk, nincs mitől félnünk.

Az egyház időleges diadala kellemes mellékhatás, és semmi olyan, amire önmagáért törekszünk.

Mint sok kellemes mellékhatás, ez is kísértésekkel jár. De vajon ez a kellemes mellékhatás nem a kötelességünk teljesítésének természetes velejárója, és hiánya annak jele, hogy a jaj valóban a nyakunkon van, és könnyen lehet, hogy eltaszítanak bennünket?

Kétségtelenül. Ahogy Szent John Henry Newman mondja: „Általában az Egyháznak nincs más dolga, mint bizalommal és békességgel folytatni a maga helyénvaló kötelességeit; állni és látni Isten üdvösségét.” Az a tény, hogy ezt nem látjuk, nagyon jó jele annak, hogy az az egyházi emberek nem végzik a saját feladataikat, nem tanítanak, nem szentelnek és nem kormányoznak. De mit jelent ez nekünk? Ha pásztoraink méltóak, akkor imádkoznunk kell Istenhez, hogy tartsa meg őket ilyennek; ha nem, akkor tegye őket azzá. Ez mind egy. A prelátusi kötelesség elmulasztása nem akadályozhat meg minket a kötelességünk teljesítésében; legalábbis nem olyan módon, ami ellenünk felhozható lenne.

Mi ez a kötelesség? Az, hogy tökéletesek legyünk (vö. Mt 5,48). Hogyan kell ezt teljesíteni? Newman bíborosnak van egy egyszerű formulája:

„Ha azt kérdezitek tőlem, mit kell tennetek, hogy tökéletesek legyetek, azt mondom: Ne feküdj az ágyban a felkelés idején túl. Add első gondolataidat Istennek. Tégy egy rendes látogatást az Oltáriszentséghez. Mondd el áhítattal az Úr angyalát. Egyél és igyál Isten dicsőségére. Mondd el jól a rózsafüzért. Emlékezz vissza. Tartsd távol a rossz gondolatokat. Végezd jól az esti elmélkedést. Vizsgáld meg magad naponta. Menj el időben lefeküdni. Máris tökéletes vagy.”

Josemaría Escriva kellemesen elgondolkodik az ébresztőóra által nyújtott egyik lehetőségről, hogy az ember a napját egy hősies erény cselekedetével kezdje. „A hősies perc. Ez a felkelésre meghatározott idő. Habozás nélkül: egy természetfeletti elmélkedés és… fel! A hősies perc: itt van egy olyan erkölcsi cselekedet, amely erősíti az akaratot, és nem árt a testnek.”

Ez mind szép és jó, de ugye, nekünk a világot kellene meghódítanunk Krisztusért? Nem maga a II. vatikáni zsinat mondta-e, hogy „az a törekvés, hogy keresztény szellemet juttassunk be annak a közösségnek a mentalitásába, szokásaiba, törvényeibe és struktúráiba, amelyben élünk, annyira a laikusok kötelessége és felelőssége, hogy azt mások soha nem tudják megfelelően elvégezni?” Az, hogy időben felkelünk az ágyból és elmondjuk a rózsafüzért, önmagában nem lehet elegendő? Bizonyára nagyon távolinak tűnik ma az a gondolat, hogy keresztény szellemet tudnánk belevinni azoknak a közösségeknek a mentalitásába, szokásaiba, törvényeibe és struktúráiba, amelyekben élünk. Pedig XIII. Leó idejében is távolinak tűnt volna, amikor minden kormányban szabadkőművesek uralkodtak, a pápa pedig a Vatikán foglya volt. És az ő orvossága is a rózsafüzér volt. Több mint nyolcvan éven át uralkodott, amíg bölcsessége feledésbe nem merült. Az Egyház valóban megtapasztalta a időleges diadalt, és jöttek a kísértések, és mi bedőltünk nekik.

Az örvendetes titkok – emlékeztetett XIII. Leó – arra tanítanak bennünket, hogy értékeljük a szent családi élet egyszerűségét, a fájdalmas titkok arra, hogy éveink napjai munkával és bánattal telnek, a dicsőséges pedig arra, hogy keressük azt a várost, amely odafent van. Pio atya „fegyveremnek” nevezte a rózsafüzért, XII. Pius pedig „Dávid vesszőjének”. „Nem annyira a vér és a test ellen kell küzdenünk”, tanítja Szent Pál, „hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, ennek a sötét világnak kormányzói és az égi magasságoknak gonosz szellemei ellen.”

„Nem habozunk ismét nyilvánosan megerősíteni, hogy nagy bizalmat helyezünk a szent rózsafüzérbe a korunkat sújtó gonoszságok gyógyításában. Nem erővel, nem fegyverrel, nem emberi erővel, hanem isteni segítséggel, melyet ennek az imának az eszközeivel kapunk, erővel, mint Dávid a parittyával, az Egyház csüggedés nélkül képes lesz szembeszállni a pokoli ellenséggel, az ifjú pásztor szavait ismételgetve neki: „Karddal, dárdával és lándzsával jössz ellenem. Én azonban a Seregek Urának, Izrael csatasorai Istenének nevében közeledem feléd, akit kigúnyoltál. Az Úr ma kezembe ad. Legyőzlek és fejedet veszem. Testedet és a filiszteusok seregének testét még ma az égi madaraknak és a mezei vadaknak adom, hadd tudja meg az egész világ, hogy van Isten Izraelben. És tudja meg ez az egész sereg, hogy az Úrnak nincs szüksége kardra és lándzsára ahhoz, hogy győzelmet adjon. Mert az Úr dönti el a csatát, és a kezünkre ad benneteket.” (1Sám 17, 45-47).

XII. Pius, Ingruentium malorum (1951) 15. §.

De bizonyára még ennek az ébresztőóra felé tartó, rózsafüzért imádkozó, Oltáriszentséget látogató, Angelust figyelő, lelkiismeretet vizsgáló, mértékletes, elmélyült, elmélkedő laikus is időnként „legyetek mindig készen rá, hogy mindenkinek megfeleljetek, aki csak kérdezi, mi az alapja reményeteknek.” (1Pét 3,15). Valóban, ahogy egy bölcs pap egyszer megjegyezte: “Szent Ferencről tévesen állítják, hogy azt mondta: ’Hirdesd az evangéliumot mindenkor, és ha kell, használj szavakat’”. De mivel bárki, aki azt képzeli, hogy a művei által megtéríti az embereket, a pokolra kerül az elbizakodottsága miatt, jobb, ha elkezd prédikálni.” Van Newman bíborosnak valami tanácsa erre a pillanatra? Igen:

„Olyan laikusokat akarok, akik nem gőgösek, nem elhamarkodottan beszélnek, nem vitatkoznak, hanem olyan embereket, akik ismerik a vallásukat, akik belemennek, akik pontosan tudják, hol állnak, akik tudják, mit vallanak, és mit nem, akik olyan jól ismerik a hitvallásukat, hogy számot tudnak adni róla, akik olyan sokat tudnak a történelemről, hogy meg tudják védeni azt. Értelmes, jól képzett laikusokat akarok; nem tagadom, hogy ti már most is ilyenek vagytok: de szigorúan, és ahogyan egyesek mondanák, túlzóan akarom követelni, azt kívánom, hogy bővítsék tudásukat, műveljék értelmüket, hogy betekintést nyerjenek a hit és az igazság viszonyába, hogy megtanulják úgy látni a dolgokat, ahogyan vannak, hogy megértsék, hogyan áll egymáshoz a hit és az értelem, melyek a katolicizmus alapjai és elvei, és hol vannak a protestáns elmélet legfőbb ellentmondásai és abszurditásai. Nem tartok attól, hogy rosszabb katolikusok lesztek e témák megismerése miatt, feltéve, hogy élénk Isten-érzést ápolják a fentiekben, és szem előtt tartják, hogy lelkeket kell megítélni és megmenteni.”

A protestantizmusnál sokkal abszurdabb elméletek is ólálkodnak manapság az országban, amelyek egyszerre megkönnyítik és megnehezítik a feladatunkat. De ha felvesszük Isten teljes páncélzatát, vállunkra vesszük a hit pajzsát, és kezünkbe vesszük a lélek kardját, amely Isten igéje, akkor, ahogy Szent Domonkos mondta Szent Ferencnek, amíg „együtt állunk…, addig egyetlen ellenség sem győzhet ellenünk.”

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2023. október 26.