Isten Szentlelke nem fél ünneprontónak látszani, és egy brutális kivégzés felidézésével a karácsonyi idillt egy szempillantás alatt összetörni. Nem akarja, hogy egy napra is elfeledjük, hogy a megtestesült Ige eljövetele megosztja az emberiséget, s állásfoglalásra késztet: vagy ő lesz életünk egyedüli értelme, öröme és végső célja, vagy pedig ellenségei és kivégzői mellett foglalunk helyet. Karácsony másodnapja annak az ünnepe, aki elsőként tett vérével is tanúságot arról, hogy Isten Fia eljövetele mindent átrendez, nem külsőleg, hanem az ember szívében, a létezés legmélyén. Szent Istvánnak a vádlóival szemben tanúsított magatartása ezt jól ki is fejezi.

Először a vádakra válaszul erőteljes beszédet mond, melyben bizony igen nyers szavakkal ellentámadásba lendül. Bizony, van ideje a kemény beszédnek, és jaj annak az igehirdetőnek, aki soha nem mondott hasonló szavakat… Ezután tanúságot tesz arról, akit belső szemével szüntelenül lát: az Isten jobbján álló Emberfiáról. Itt már nem vádol, hanem csak megvallja azt, aki számára az életnél is fontosabb, s a mennyországot jelenti.

Amikor ellenségei elkezdik megkövezni, már nem Jézusról, hanem Jézushoz beszél, őrá bízza ügyét: „Úr Jézus, vedd magadhoz lelkemet!” Végül pedig, amikor térdre esik a kövek ütései alatt, ellenségeiért imádkozik: „Uram, ne tulajdonítsd ezt nekik bűnül!” Ez a csúcspont, ahová ember eljuthat. Haláltusája közben már nem saját üdvösségéért kiált Jézushoz, hanem gyilkosai üdvösségéért. Ezek után semmi más nem következhet, mint hogy megfeszített Urához hasonlóan kileheli a lelkét…

Érdemes volt? Igen, mert üdvözült. Igen, mert a legnagyobb ajándékot adta az Egyháznak: Szent Pált. A vértanú vére azért keresztényt termő magvetés, mert Jézus megváltó vérével van vegyítve tiszta áldozatként.