Erkölcstelen vallásosság vagy istentelen erkölcs?

Sok más mellett azt hiszem, van egy kimondatlan, mélyen meghúzódó oka is annak, hogy közéleti kérdésekben miért alakul ki hívők között is sokszor éles véleménykülönbség. Arról van szó, hogy eltérően ítéljük meg a társadalomban a „vallásosság” veszélyét. Vannak, akik a „vallásosságot” (értsd: félszívű, felszínes vagy névleges kereszténység) a közéletben rosszabbnak tartják a teljes hitetlenségnél is, szerintük ugyanis a vallásosságban jóval több megtévesztés és ármány van, összességében ártalmasabb a keresztény ügyre nézve, mint a dacos ateizmus vagy az agnosztikus szekularizmus. A nyíltan vállalt hitetlenség legalább őszinte alapállás, nem tettet semmit, ezért érettebb a megtérésre is. Amikor a hitetlen trágár, parázna vagy tisztességtelen, talán csak a világnézetével összhangban cselekszik, de amikor a vallásos teszi ugyanezeket, ott mindig van valami összezavaró széthangzás. A fenti hívők a politikusok közül is inkább a nyíltan hitetlent támogatják, mint a hitét felemásan felvállalót, és a művészek között is többre értékelik azt, aki dacol az Úristennel, mint azt, aki hiába veszi a nevét a szájára. Mert ugye a langyosat meg az Úr köpi ki a szájából.