Amíg itt e földön élünk, szükségünk van szavakra, hogy Istent megszólítsuk. Felnőtt keresztény élet nem is képzelhető el bensőnkből fakadó, saját szavainkkal megfogalmazott imádság nélkül. Jézus maga adott erre példát, amikor magányos helyeken éjszakákat virrasztott át Atyja imádásában.
A Schütz Antal által szerkesztett, Prohászka Ottokár összegyűjtött műveit tartalmazó sorozatban, (Szent István Társulat, Budapest, 1929) az „Élet igéi – Az Úr ünnepei” című XVII. kötetben jelent meg.
Először is meg kell mondanom neked, hogy Jézusnak szüksége van olyanokra, akik vele együtt szenvednek az emberi kegyetlenség miatt. Ezért
Keresztelő János, az egykor népszerű próféta, akihez zsidók tömegei vándoroltak ki a pusztába, hogy hallgassák tanítását és megkeresztelkedjenek általa, fogoly. Heródes börtönbe vetette, mivel szemébe mondta az igazságot. János, értesülve Jézus csodatetteiről elküldi két tanítványát Jézushoz ezzel a kérdéssel: „Te vagy-e az, akinek el kell jönnie, vagy mást várjunk?” (Máté evangéliuma 11,3)
Keresztelő János, sikereinek csúcsán, a tőle keresztséget kérő, akkor még ismeretlen Jézusban felismeri az Üdvözítőt (Máté 3,14), rabként mégis rákérdez, hogy a csodákat csodára halmozó Jézus valóban a Megváltó-e?
„Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének.” Jak 5,16b
Be kell vallanom, néha félek bátran imádkozni. Nem azért, mintha nem hinném, hogy Isten mindenre képes. Teljességgel hiszem. Odavagyok Jézusért. Akaratban. Engedelmességben. Istennel való kalandokban.
Hosszú évek óta foglalkoztat ez a történet, Jézus pere, mely látszólag Nagypénteken a halálos ítélet kihirdetésével és végrehajtásával véget ért, valójában azonban nem zárult le, mert az elítélt fellebbezett ahhoz a fellebbviteli bírósághoz, amely mérhetetlenül felette áll a Szanhedrinnek és a római császár helytartójának, s amely egyedül illetékes az ő ügyében: a mennyei Atyához. Az Atya pedig nem egyszerűen rehabilitálta Jézust, hanem felülbírálta az ítéletet, sőt visszamenőleg hatályon kívül is helyezte, amikor harmadnapon feltámasztotta őt a halálból.
A Szentatya február 26-án szerdán folytatta a szentségekről szóló katekézis-sorozatát. A múlt héten a bűnbánat szentségéről, míg ez alkalommal a betegek szentségéről elmélkedett. Régen ezt utolsó kenetnek nevezték, mivel úgy tekintették, mint lelki vigaszt a halál közeledtével. A betegek kenete elnevezés azonban segít, hogy a betegségre és a szenvedésre Isten irgalmasságának távlatában tekintsünk – magyarázta Ferenc pápa.
Jézus az egyház feje. Nemcsak azokra árad Jézus kegyelme és áldása, akik a földön élnek, vagy a mennyországban vannak, hanem azokra is, akik az alvilágban tartózkodnak.
“Azután sorsot vetettek rájuk, és a sors Mátyásra esett, akit a tizenegy apostol közé soroltak.” (Jn 15,9-17)
Ahogy engem szeretett az Atya, úgy szerettelek én is titeket. Maradjatok meg szeretetemben. Ha parancsaimat megtartjátok, megmaradtok szeretetemben, mint ahogy én is megtartottam Atyám parancsait, és megmaradok az ő szeretetében. Azért mondtam nektek ezeket, hogy az én örömöm bennetek legyen, és örömötök teljes legyen. Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket.
A megváltást Krisztus halála és feltámadása hozta el az emberiségnek. A szentmise Krisztus halálának és feltámadásának ünneplése. Mi, katolikusok hisszük és valljuk a szentek közösségét. Van egy dicsőséges egyház a mennyben, egy szenvedő egyház a tisztítótűzben és egy küzdő egyház a földön, ahol a bűn, a sátán és a test ellen harcolunk.
A szentáldozás hatásai (erő és öröm)
Szentbeszéd, amelyet a Szent István Társulat a Tóth Tihamér összegyűjtött műveit tartalmazó sorozatban, az “Üdvözlégy Oltáriszentség” című kötetben adott ki.
A) A világon kétféle erőt ismerünk: van ereje az anyagnak és van a léleknek..
a) Melyik a nagyobbik? Melyik ér többet? Az ember azt hinné, fölösleges feladni ilyen kérdést, annyira világos rá a felelet. Pedig nem fölösleges.
Kedves Nővéreim és Fivéreim az Úr Jézus Krisztusban ! Jézus bennünk való „lakása” az átélt hitben válik belső megtapasztalássá. A hit tudatállapota szüntelenül ezt suttogja bennem: Ő az enyém, én az Övé; Ő bennem, én Őbenne. Ez a tudat- ill. lelkiállapot sarkall szüntelenül arra, hogy Rá figyeljek, s Neki megfelelően gondolkodjam, érezzek, beszéljek, cselekedjek, éljek.
Rég nem láttalak. Tudtam rólad, hisz olykor-olykor felhívtál vagy találkoztunk egy-egy szentmisén Stuttgartban vagy a környéken. De mert nemzedéked gyermeke vagy Te is, és közösségünk többi fiatalja is így tesz, nem aggódtam miattatok.